J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Lám csak, lám… Patrónusos Potter — szólalt meg gúnyosan Lucius Malfoy.

Harrynek elakadt a lélegzete — úgy érezte, mintha kőfalnak szaladt volna. A hideg, szürke szempárt legutóbb egy sötét temetőben, a halálfalók csuklyájának rése mögött látta, és ez a hang legutóbb gúnyosan kacagott, miközben Voldemort nagyúr őt, Harryt kínozta. Hihetetlennek tűnt, hogy Lucius Malfoy ezek után a szemébe mer nézni, hogy Malfoy ott áll a Mágiaügyi Minisztérium épületében és hogy Cornelius Caramel szóba áll vele. Pedig néhány hete ő, Harry személyesen közölte a miniszterrel, hogy Lucius Malfoy halálfaló.

— A miniszter úr épp most mesélte el, milyen szerencsésen megúsztad a dolgot, Potter — folytatta szokásos, vontatott stílusában Mr. Malfoy. — Bámulatra méltó ügyességgel mászol ki a szorult helyzetekből… akár egy kígyó.

Mr. Weasley figyelmeztetően Harry vállára tette a kezét.

— Igen — felelte Harry. — Igen, megszökni jól tudok.

Lucius Malfoy most Mr. Weasleyre emelte a tekintetét.

— És Arthur Weasley is itt van! Mit keresel itt, Arthur?

— Itt dolgozom — felelte kurtán Mr. Weasley.

— De nem itt, ugye? — kérdezte Mr. Malfoy, és szemöldökét felvonva a Mr. Weasley háta mögötti ajtóra pillantott. — Úgy tudtam, a másodikon van az irodád… Mi is a munkád? Muglitárgyakat kell hazacipelned, hogy megbűvöld őket, nem?

— Nem — sziszegte Mr. Weasley, s tehetetlen dühében alaposan megszorította Harry vállát.

— És maga mit keres itt? — kérdezte alig palástolt gyűlölettel Harry.

— Nem hinném, Potter, hogy tájékoztatnom kellene téged a miniszter úrral folytatott magánbeszélgetéseimről — felelte a talárját simogatva Malfoy. A ruha alatt megcsörrent valami, méghozzá az aranyat rejtő erszények jellegzetes hangján. — Csak azért, mert Dumbledore kedvence vagy, ne várd el, hogy mindenki a végtelenségig elnéző legyen veled… Akkor hát felmegyünk az irodájába, miniszter úr?

— Hogyne — bólintott Caramel, és hátat fordított Harryéknek. — Parancsoljon, Lucius.

Caramel és Malfoy elsiettek, folytatva megkezdett beszélgetésüket. Mr. Weasley csak akkor engedte el Harry vállát, mikor elindult velük a lift.

— Miért nem Caramel irodája előtt várt, ha dolga van a miniszterrel? — fakadt ki dühösen Harry. — Mit keresett idelent?

— Gyanítom, le akart osonni a tárgyalóteremhez — felelte látható nyugtalansággal Mr. Weasley. Jobbra-balra tekingetett, mintha attól tartana, hogy kihallgatják őket. — Minél előbb meg akarta tudni, hogy kicsaptak-e vagy sem. Ha hazaértünk, majd hagyok egy üzenetet Dumbledore-nak. Nem árt, ha tudja, hogy Caramel megint beszélt Malfoyjal.

— Miféle magánjellegű dolgokról tárgyalhatnak?

— Elsősorban aranyról — felelte sötéten Mr. Weasley. — Malfoy sok-sok éve bőkezű adományokat juttat a minisztériumnak. Jóban van a megfelelő emberekkel. Szívességeket kérhet tőlük. Késleltetheti a neki nem tetsző törvények elfogadását… Egyszóval Lucius Malfoy nagyon befolyásos ember.

Megérkezett a lift. A fülke üres volt, csupán néhány üzenet röpködött Mr. Weasley feje körül, mikor megnyomta a fogadószint gombját. Miután az ajtó becsukódott, Mr. Weasley ingerülten elhessegette a pergamenrepülőket.

— Mr. Weasley — szólalt meg töprengve Harry — ha Caramel Malfoy-féle halálfalókkal tárgyal, méghozzá négyszemközt, az azért elég gyanús. Honnan tudhatjuk, hogy nem áll az Imperius-átok hatása alatt?

— Ne hidd, hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe — felelte csendesen a varázsló. — De Dumbledore szerint Caramel egyelőre a maga feje után megy — ami persze vajmi kevéssé vigasztaló. De hagyjuk most ezt a témát, Harry.

A liftajtó kinyílt, és ők kiléptek a most már szinte teljesen néptelen csarnokba. Eric, az őrvarázsló ezúttal is az újságja mögött rejtőzött. Miután elhaladtak az arany szökőkút mellett, Harry egyszerre észbe kapott, és megtorpant.

— Egy pillanat… — szólt kísérőjének, azzal elővette az erszényét, és visszament a kúthoz.

Felnézett a magas varázslóra, de a szép arc így közelről inkább együgyűséget sugárzott. A boszorkány olyan üresen mosolygott, akár egy szépségverseny résztvevője; azt pedig Harry kizártnak tartotta, hogy valaha is akadt olyan kobold vagy kentaur, aki ilyen csöpögős odaadással bámult volna emberi lényre. Egyedül a házimanó szolgai megalázkodása tűnt valósághűnek. Harry elvigyorodott a gondolatra, hogy mit szólna Hermione a manó szobra láttán. Közben a kút fölé nyújtotta kezét, és — a megígért tíz galleont bőven megtoldva — erszénye egész tartalmát a medencébe szórta.

— Tudtam! — rikkantotta Ron, és a levegőbe bokszolt. — Te mindent megúszol!

— Nem ítélhettek el — jelentette ki Hermione, aki egy perce, mikor Harry belépett a konyhába, még valósággal reszketett az aggodalomtól. — Nem volt tartható a vád ellened.

— Ahhoz képest, hogy előre tudtátok az ítéletet, eléggé megkönnyebbültnek tűntök — jegyezte meg mosolyogva Harry.

Mrs. Weasley a kötényével törölgette az arcát, Fred, George és Ginny pedig indiántáncot jártak, és kórusban kántálták:

— Megúszta, megúszta, megúszta…

— Elég legyen! Nyughassatok! — szólt rájuk Mr. Weasley, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. — Figyelj, Sirius! Lucius Malfoyt láttuk a minisztériumban…

— Micsoda? — hördült fel Sirius.

— Megúszta, megúszta, megúszta…

— Maradjatok már csöndben!… Bizony, a kilences szinten beszélgetett Caramellel, aztán együtt felmentek a miniszter irodájába. Majd mondjátok el Dumbledore-nak.

— Persze — bólintott Sirius. — Meg fogja tudni, ne aggódj.

— Nekem most mennem kell, vár rám egy öklendező vécé Bethnal Greenben. Későn jövök haza, Molly, mert helyettesítenem kell Tonksot, de Kingsley lehet, hogy beugrik vacsorára…

— Megúszta, megúszta, megúszta…

— Fred, George, Ginny! Elég volt! — szólt emelt hangon Mrs. Weasley, miután becsukódott az ajtó férje mögött. — Harry drágám, gyere és egyél egy falatot, hiszen alig reggeliztél.

Ron és Hermione is leültek. Harry most először látta őket igazán vidámnak azóta, hogy betette a lábát a Grimmauld téri házba. Jókedve, amit némileg lelohasztott a találkozás Lucius Malfoyjal, most újra elárasztotta a lelkét. A borongós házat majdhogynem otthonos és vidám helynek érezte, s még Sipor se tűnt olyan csúnyának, mikor bedugta malacorrát a konyhaajtón, hogy kikémlelje, miért zajonganak a betolakodók.

— Persze attól fogva, hogy Dumbledore megjelent, esélyük se volt rá, hogy elítéljenek — hadarta vidáman Ron, miközben nagy rakás tört krumplit halmozott mindhármuk tányérjára.

— Igen, sokat segített — bólogatott Harry. Úgy érezte, hálátlan, ráadásul gyermeteg dolog volna hozzátennie: De még jobban örültem volna, ha szól hozzám pár szót, vagy legalább rám néz.

Erre a gondolatra olyan heves fájdalom hasított a sebhelyébe, hogy a homlokára kellett szorítania a kezét.

— Mi baj? — kérdezte riadtan Hermione.

— A sebhelyem… — motyogta Harry. — Nem érdekes… sokszor van mostanában…

A többiek nem vették észre a dolgot; az evés és a nagy újság, Harry szerencsés megmenekülése minden figyelmüket lekötötte.

Fred, George és Ginny még mindig énekeltek. Hermione aggódva nézett Harryre, de mielőtt érdeklődhetett volna, Ron vidáman megszólalt: