J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Fogadjunk, hogy ma este Dumbledore is eljön, és velünk ünnepel.

— Ne nagyon éld bele magad, Ron — szólt Mrs. Weasley, miközben egy hatalmas tál sült csirkét rakott le Harry elé. — Dumbledore-nak most nagyon sok a dolga.

— Megúszta, megúszta, megúszta…

— Csend legyen! — mennydörögte Mrs. Weasley.

A következő néhány nap folyamán Harrynek feltűnt, hogy van egy ember a Grimmauld tér 12.-ben, aki nem örül annyira annak, hogy ő, Harry visszatér a Roxfortba. Sirius a hír hallatán gratulált ugyan Harrynek, és együtt ünnepelt a többiekkel, de aztán még a korábbinál is szeszélyesebb és mogorvább lett, még ritkábban lehetett a szavát hallani — még Harryvel se igen beszélt — és egyre több időt töltött anyja szobájába zárkózva, Csikócsőr mellett.

— Nehogy magadat hibáztasd! — szólt szigorúan Hermione, miután Harry megvallotta neki és Ronnak bizonyos rossz érzéseit.

Néhány nap telt el a tárgyalás óta, s a három jó barát épp egy penészes szekrényt sikált a harmadik emeleten. — Neked a Roxfortban a helyed, ezt Sirius is nagyon jól tudja. Szerintem egyszerűen önző, azért viselkedik így.

— Azért ez túlzás, Hermione — jegyezte meg fejcsóválva Ron, miközben egy kitartóan kapaszkodó penészdarabot próbált levakarni az ujjáról. — Te se akarnál egyedül maradni ebben a házban.

— De hát nem lesz egyedül! — tárta szét a karját Hermione. — Ez a Főnix Rendjének főhadiszállása! Csak már nagyon beleélte magát, hogy Harry itt fog lakni vele.

— Nem hiszem, hogy erről lenne szó — szólt Harry, és kicsavarta a rongyát. — Mikor megkérdeztem tőle, ideköltözhetnék-e, nem is adott egyenes választ.

— Mert nem akarta elárulni magát — mondta nagy bölcsen Hermione. — Valószínűleg bűntudata volt, mert valahol mélyen abban reménykedett, hogy kicsapnak téged, és akkor együtt lehettek száműzöttek.

— Fejezd már be! — csattant fel a két fiú, de Hermione csak vállat vont.

— Ahogy gondoljátok. De néha úgy érzem, Ron anyukájának igaza van, és Sirius egy kicsit tényleg összekever téged az édesapáddal.

— Szóval szerinted Sirius bolond? — kérdezte ingerülten Harry.

— Nem, csak nagyon sokáig volt egyedül — felelt egyszerűen Hermione.

Ekkor kinyílt mögöttük az ajtó, és belépett Mrs. Weasley.

— Még mindig nem vagytok készen? — kérdezte, fejével a szekrény felé bökve.

— Azt hittem, azt fogod mondani, hogy tartsunk végre pihenőt! — felelte dühösen Ron. — Tudod, mennyi penészt kiszedtünk már ebből a vacak szekrényből!?

Mrs. Weasley megcsóválta a fejét.

— Segíteni akartatok a Rendnek — hát tessék. Nagy segítség, ha lakhatóvá teszitek a főhadiszállást.

— Tisztára mintha házimanó lennék… — dohogott Ron.

— Most, hogy átérzed, milyen szörnyű életük van, talán aktívabb leszel a MAJOM-ban — mondta reménykedve Hermione, miután Mrs. Weasley otthagyta őket. — Nem is rossz ötlet: mindenki tapasztalja meg, milyen rémes dolog állandóan házimunkát végezni. Rendezhetnénk egy jótékonysági takarítást a Griffendél klubhelyiségében a MAJOM javára. Az propagandaértékű is lenne, meg pénzt is szereznénk vele.

— Bármennyit fizetek, csak fogd be a szád! — motyogta ingerülten Ron, ügyelve rá, hogy csak Harry hallja szavait.

Ahogy közeledett a vakáció vége, Harry egyre többször kapta azon magát, hogy a Roxfortról ábrándozik; alig várta, hogy viszontlássa Hagridot, kviddicsezhessen, átsétálhasson a zöldségeskerten gyógynövénytanórára menet… Már önmagában annak is határtalanul őrült, hogy végre kiszabadul a bús-borongós házból, ahol még mindig minden második szekrény kulcsra volt zárva, és napjában százszor le kellett nyelni a kísértetként kószáló Sipor sértéseit — bár Harry ezeket a fenntartásait sose hangoztatta Sirius jelenlétében.

Akárhogy is, a Voldemort-ellenes mozgalom főhadiszállásán lakni messze nem volt olyan izgalmas, mint amilyennek Harry előtte képzelte. Bár a Főnix Rendjének tagjai rendszeresen megfordultak a házban — néha ebédre vagy vacsorára is ott maradtak, máskor néhány perc sugdolódzás után már távoztak — Mrs. Weasley tett róla, hogy Harry és társai egy szót se halljanak a jelentésekből (se tele- se normális fülükkel), és senki, még Sirius se vélte úgy, hogy Harrynek mást is tudnia kellene azon a kevésen kívül, amit érkezése estéjén közöltek vele.

Végül elérkezett a szünidő utolsó napja. Harry épp Hedvig potyadékait igyekezett eltávolítani a szekrény tetejéről, amikor Ron két levéllel a kezében belépett a szobába.

— Megjött a könyvlista — jelentette, és feldobta az egyik levelet Harrynek, aki egy széken állt. — Épp ideje volt. Már azt hittem, elfelejtették postázni. Sokkal korábban meg szokott jönni.

Harry besöpörte egy szemeteszsákba az utolsó darab potyadékot, aztán Ron feje fölött a sarokban álló papírkosárba dobta a zsákot. A papírkosár nyelt egy nagyot, majd jóllakottan böfögött.

Harry kinyitotta a levelét. Két pergamenlapot talált benne: az egyik a szokásos emlékeztető volt arról, hogy a tanév szeptember elsején kezdődik, a másik a szükséges tankönyvek listáját tartalmazta.

— Csak két új könyv kell — állapította meg, miután átfutotta a listát. — A Varázslástan alapfokon V. Miranda Dabraktól és A defenzív mágia elmélete Wilbert Fusheltől.

Pukk!

Fred és George a szekrénytől alig néhány centiméterre hoppanáltak. Harry annyira megszokta már váratlan felbukkanásaikat, hogy le se esett a székről.

— Azon gondolkodtunk George-dzsal, vajon ki írhatta elő a Fushel-könyvet — szólt csevegő hangon Fred.

— Ugyanis ez azt jelenti, hogy Dumbledore talált új sötét varázslatok kivédése tanárt — magyarázta George.

— Még épp idejében — bólintott Fred.

— Hogyhogy? — kérdezte Harry, és leugrott az ikrek mellé.

— Pár hete kihallgattuk a telefüllel apa és anya beszélgetését — mesélte Fred. — És megtudtuk, hogy Dumbledore-nak még mindig nem sikerült betöltenie az állást.

— Biztos elterjedt, hogy járt az előző négy tanár — vélekedett George.

— Egyet kirúgtak, egy meghalt, egy elvesztette az emlékezetét, egyet pedig kilenc hónapra bezártak egy ládába — sorolta Harry, az ujjain számolva a tanárokat. — Hát igen, mondasz valamit.

— Neked meg mi bajod, Ron? — nézett az öccsére Fred.

Ron nem válaszolt. Most már Harry is odanézett. Barátja dermedten állt, és tátott szájjal bámulta a Roxfortból kapott levelét.

— Mi van? Mondd már! — Fred beállt Ron mögé, és a válla fölött belenézett a levélbe.

Egy másodperccel később neki is leesett az álla.

— Prefektus? — szólt hüledezve. — Prefektus…?!

George egy ugrással ott termett, kikapta a borítékot Ron másik kezéből, és fejjel lefelé fordította. Egy piros és aranyszínű tárgy hullott belőle a tenyerébe.

— Ilyen nincs… — suttogta.

— Tuti, hogy tévedés — vágta rá Fred. Elvette a levelet Rontól, s a fény felé tartotta, mintha vízjelet keresne benne. — Épeszű ember nem nevezi ki Ront prefektusnak.

Az ikrek egy emberként fordultak Harry felé.

— Tutira vettük, hogy téged neveznek ki! — mondta Fred, olyan szemrehányó hangsúllyal, mintha Harry becsapta volna őt.

— Lefogadtuk volna, hogy Dumbledore téged választ! — méltatlankodott George.