J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Cornelius, a minisztériumnak nincs joga roxforti diákokat eltanácsolni — felelte türelmesen Dumbledore — amint azt már augusztus másodikán este is mondtam. Pálcát se kobozhat el mindaddig, amíg a vádak bizonyítást nem nyertek — ezt is bátorkodtam hangsúlyozni augusztus másodikán. Úgy tűnik, ön elismerésre méltó buzgóságában, amellyel érvényt kíván szerezni törvényeinknek, egyes törvényeket maga is figyelmen kívül hagy — szándékán kívül, természetesen.

— A törvényeket meg lehet változtatni — jegyezte meg gonoszul Caramel.

— Valóban — hagyta rá tiszteletteljes főhajtással Dumbledore. — És ön számos alkalommal él is ezzel a lehetőséggel. Úgy veszem észre például, hogy a Wizengamotból történt távozásom óta eltelt néhány hét alatt szokássá vált teljes büntetőbíróság előtt tárgyalni az olyan súlyú ügyeket is, mint egy kiskorú bűbájgyakorlása!

A bíróság több tagja is zavartan fészkelődni kezdett. Caramel arca a vörösesbarna egy érdekes árnyalatát öltötte. A jobbján ülő békaarcú boszorkány ellenben továbbra is szenvtelenül nézett Dumbledore-ra.

— Tudomásom szerint — folytatta Dumbledore — egyelőre nincs érvényben olyan törvény, amely előírná, hogy a bíróság büntesse meg Harryt minden egyes varázslatért, amit életében elvégzett. A vádban megfogalmazott kihágással kapcsolatban Harry előadta védekezését. Immár nem tehetünk mást, mint hogy várjuk a bölcs testület ítéletét.

Dumbledore ismét összeérintette ujjai hegyét, jelezve, hogy nincs több mondanivalója. Caramel gyilkos tekintettel meredt rá.

Harry is vetett egy oldalpillantást az igazgatóra, valamiféle megnyugtatást várva. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Dumbledore-nak célszerű volt felszólítania a bíróságot, hogy hozzák meg végre döntésüket. Dumbledore azonban őt most se vette észre, most sem törődött vele, hogy a pillantását keresi. Tekintete a magas padsorokban ülő varázslókon és boszorkányokon nyugodott, akik most élénk, fojtott hangú beszélgetésbe merültek szomszédjaikkal.

Harry lehajtotta a fejét, és a cipőjére meredt. Szíve a háromszorosára dagadt — legalábbis ő úgy érezte — és vadul dörömbölt a bordáin. Hosszabb tárgyalásra számított, azt hitte, többet beszélhet majd. Részletesen el akarta mondani, hogyan támadtak rájuk a dementorok, hogyan próbálták megcsókolni mindkettőjüket…

Kétszer is Caramelre emelte a pillantását, és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de kalapáló szíve elszorította a légcsövét, így mindkét alkalommal csak sóhajtott egyet, és megint lesütötte a szemét.

A bírói testület végül elcsendesedett. Harry fel akart pillantani, de végül úgy döntött, hogy a cipőfűzőjét bámulni sokkal könnyebb és kellemesebb.

— Kik szavaznak a vádlott felmentése mellett? — tette fel a kérdést dörgő hangon Madam Bones.

Harry felkapta a fejét. Magasba emelt kezeket látott… nem is keveset… nagyon sokat! Meg akarta számolni a szavazatokat, de mielőtt a végére ért volna, Madam Bones ismét megszólalt:

— És kik szavaznak arra, hogy bűnös?

Caramel felemelte a kezét; így tett rajta kívül még fél tucat bírósági tag, köztük a békaképű boszorkány, valamint a bajuszos varázsló és a göndör hajú boszorkány a második sorban.

Caramel olyan arccal nézett körül, mintha a torkán akadt volna egy terjedelmes tárgy. Leeresztette a kezét, kétszer sóhajtott, majd az elfojtott indulattól rekedt hangon így szólt:

— Az ítélet megszületett… A bíróság felmenti a vádlottat minden vád alól.

— Remek — szólt derűsen Dumbledore. Nyomban talpra szökkent, elővette pálcáját, és egy mozdulattal eltüntette a két karosszéket. — Sajnos most mennem kell. További kellemes napot mindenkinek!

Azzal sarkon fordult, és Harryre ügyet sem vetve kisietett a teremből.

Dumbledore hirtelen távozása úgy érte Harryt, mintha fejbe kólintották volna. Még jó néhány másodpercig ott maradt a láncos széken ülve, s viaskodott a döbbenet és a megkönnyebbülés váltakozó hullámaival. A Wizengamot tagjai felálltak, beszélgetni kezdtek, összeszedték és elrakták pergamenjeiket. Végül Harry is felemelkedett a székből. Senki nem figyelt rá, senki nem törődött vele, kivéve a békaképű boszorkányt, aki most Dumbledore helyett őt nézte kitartóan. Harry nem viszonozta a pillantását; helyette Caramel vagy Madam Bones tekintetét kereste, hogy megkérdezze, elmehet-e, de Caramel szemlátomást szándékosan levegőnek nézte őt, Madam Bones pedig a táskájával volt elfoglalva. Így aztán Harry tett néhány tétova lépést az ajtó felé, majd — mivel senki nem szólt rá — begyorsított.

Az utolsó pár lépést már futva tette meg. Felrántotta az ajtót, és kis híján beleütközött Mr. Weasleybe, aki az aggodalomtól sápadtan topogott odakint.

— Dumbledore nem mondta…

— Felmentettek — jelentette Harry, miközben becsukta maga után az ajtót. — Felmentettek minden vád alól!

Mr. Weasley arca felragyogott. Két kézzel megragadta Harry vállát.

— Istenem, Harry, ez csodálatos! Persze képtelenség is lett volna, hogy bűnösnek találjanak, de akkor is, hazudnék, ha azt mondanám, hogy…

Elhallgatott, mert ekkor ismét nyílt az ajtó, és kivonult rajta a Wizengamot tagjainak első nagyobb csoportja.

— Merlin szent szakálla! — hüledezett Mr. Weasley. — A teljes testület tárgyalta az ügyedet?

— Gondolom, igen — felelte csendesen Harry.

A kilépő varázslók némelyike barátságosan odabiccentett Harrynek, és néhányan, köztük Madam Bones, köszöntek Mr. Weasleynek, de a többség elfordította az arcát. Cornelius Caramel és a békaszerű boszorkány az utolsók között jöttek ki a teremből.

Caramel úgy tett, mintha Harry és Mr. Weasley ott se volnának, a boszorkány viszont ezúttal is majdhogynem elismerően nézett Harryre, mikor elhaladt mellette. Utolsóként Percy lépett ki a tárgyalóteremből. Főnökéhez hasonlóan ő is keresztülnézett apján és Harryn: merev háttal és felszegett fejjel vonult el mellettük, egy nagy pergamentekercset és néhány tartalékpennát markolva.

Mr. Weasley arcvonásai kissé megfeszültek, de más jelét nem adta annak, hogy felkavarja harmadik fiának megjelenése.

— Gyorsan hazaviszlek, hogy elújságolhasd az örömhírt — szólt, miután Percy eltűnt a kilences szintre vezető lépcsőn. — Úgyis el kell mennem megnézni azt a Bethnal Green-i vécét. Gyere, menjünk…

— Na és mit fog csinálni azzal a vécével? — kérdezte vigyorogva Harry. Valahogy mindent tízszer mulatságosabbnak érzett, mint máskor. Most kezdte csak igazán felfogni, mi történt: felmentették, visszamehet a Roxfortba!

— Egy szimpla ellenrontás kell neki, és kész — legyintett Mr. Weasley, miközben a lépcsőket rótta. — Ezekben az esetekben nem az okozott kár a sajnálatos, hanem a vandalizmus mögött álló felfogás. A mugli-ugratás, amit egyesek roppant szórakoztatónak találnak, egy mélyen gyökerező és igen riasztó hozzáállás kifejeződése, amit én a magam részéről…

Mr. Weasley elharapta a mondatot. Amint kiléptek a kilences szint folyosójára, nyomban megpillantották Cornelius Caramelt, aki néhány lépésnyire tőlük halk beszélgetésbe merült egy sápadt, hegyes arcú, magas varázslóval.

A férfi megfordult a közeledő léptek hallatán. Ő is elhallgatott a mondat közepén, és hideg, szürke szemét résnyire szűkítve Harry arcába nézett.