J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Harrynek elakadt a lélegzete. A tágas pinceterem, amelybe az ajtó nyílt, hátborzongatóan ismerős volt. Nem azért, mert látta már ezt a helyiséget, hanem mert volt már benne: ide röpítette őt Dumbledore merengője, itt nézte végig a tárgyalást, amelyen a Lestrange házaspárt életfogytig tartó azkabani fogságra ítélték.

A sötét kőből rakott falakat derengő fáklyafény világította meg.

Kétoldalt a lépcsős padsorok üresen ásítottak, de szemközt, a legmagasabban elhelyezkedő padokban homályba burkolózó alakok népes csoportja ült. Fojtott hangon beszélgettek egymással, de mikor a súlyos ajtó becsukódott Harry mögött, egyszerre baljós némaságba burkolóztak.

Fagyos férfihang zengte be a termet:

— Elkéstél.

— Bocsánatot kérek — szólt szorongva Harry. — Nem tudtam, hogy korábban kezdődik a tárgyalás.

— Arról nem a Wizengamot tehet — zengte a hang. — Reggel küldtünk neked egy baglyot. Ülj le!

Harry rápillantott a terem közepén álló, láncokkal felszerelt karfájú székre. Látta már ezeket a láncokat életre kelni és szorító bilincsekké válni. Elindult a szék felé. A hideg kőpadlón koppanó léptei hangos visszhangot vertek a néma teremben. Ahogy óvatosan leereszkedett a székre, a láncok fenyegetően megcsördültek, de nem béklyózták meg. A félelemtől émelyegve felemelte tekintetét, és ránézett a vele szemben ülő testületre.

A magas padsorokban körülbelül ötven ember foglalt helyet.

Mind egyforma, szilvakék talárt viseltek, amelyen baloldalt, elöl cikornyás ezüst W díszelgett. Valamennyien emelt fővel ültek, és egy emberként rá, Harryre függesztették tekintetüket. Voltak, akik bizalmatlanul méregették, mások leplezetlen kíváncsisággal néztek rá.

Az első sor kellős közepén Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter ült. Caramel pocakos férfiú volt, és Harry tudta róla, hogy előszeretettel visel halványzöld keménykalapot. E kedvencét azonban ma nem szándékozott megmutatni — ahogy a jelek szerint azt az elnéző mosolyt se, ami egykor mindig kiült az arcára, ha Harryvel beszélt. Caramel balján egy szögletes állú, monoklis boszorkány ült; őszes haját egészen kurtára nyírva viselte, s szigorú arca semmi jóval nem kecsegtetett. Carameltől jobbra is egy boszorkány foglalt helyet, de ő egészen hátradőlt a padon, így arcát nem világította meg a fáklyák fénye.

— Rendben van — szólt Caramel. — A vádlott, késve bár, de megjelent, úgyhogy kezdhetjük. Készen áll? — fordult a padsor széle felé.

— Igen, uram — felelte buzgón egy hang, amit Harry jól ismert.

Az első sor legszélén Ron bátyja, Percy Weasley ült. Harry ránézett; valamiféle válaszpillantásra számított, de csalódnia kellett: Percy csontkeretes szemüvege mögül kitartóan meredt az előtte fekvő üres pergamenre, megmártott pennáját a lap fölé emelve.

— Fegyelmi tárgyalás augusztus tizenkettedikén… — fogott bele zengő hangon Caramel, mire Percy nyomban körmölni kezdett — mely a Surrey grófság, Little Whinging, Privet Drive négyes szám alatt lakó Harry James Potter ügyében tartatik, aki a vád szerint megsértette a kiskorúak bűbájgyakorlását ésszerűen korlátozó rendeletet és a Nemzetközi Varázstitok-védelmi Alaptörvényt.

— Kihallgatók: Cornelius Oswald Caramel mágiaügyi miniszter, Amelia Susan Bones, a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője és Dolores Jane Umbridge, a Miniszteri Hivatal államtitkára. Jegyzőkönyvvezető: Percy Ignatius Weasley…

— A védelem tanúja: Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore — csendült egy higgadt hang valahol a terem hátuljában. Harry olyan gyorsan fordult meg, hogy a nyaka is belereccsent.

Dumbledore derűs nyugalommal lépkedett a padsorok között.

Mélykék talárjára omló hosszú, ezüstös szakálla és haja szinte világított a fáklyák fényében. Mikor Harry mellé ért, megállt, és felnézett Caramelre, íves orra közepén pihenő, félhold alakú szemüvegén át.

A Wizengamot tagjai összesúgtak. Egyesek ingerült arcot vágtak, mások nyugtalanul pislogtak. Két idősebb boszorkány viszont, akik a hátsó sorban ültek, barátságos intéssel üdvözölték a Roxfort igazgatóját.

Dumbledore láttán Harry hangulata is egy csapásra megváltozott. Átható, reményteli derű járta át a lelkét, ahhoz hasonló, mint amit a főnix dala keltett benne. Kereste Dumbledore pillantását, de az öreg varázsló nem nézett felé — kitartóan Caramelre szegezte a szemét.

— Á — szólt nyugtalanul fészkelődve a miniszter. — Dumbledore. Igen. Szóval… ezek szerint… megkapta az… üzenetünket az időpont megváltozásáról.

— Nem, valahogy elkerülhetett — felelte kedélyesen az igazgató. — De szerencsére három órával előbb bejöttem a minisztériumba, úgyhogy semmi baj.

— Igen… nos hát… ilyenformán szükségünk lesz még egy székre… Weasley, legyen szíves…

— Nem, nem, ne fáradjanak miattam. — Dumbledore elővette a pálcáját, finoman megpöccintette, s máris egy puha karosszék állt Harry láncos széke mellett. Dumbledore leült, hegyüknél egymásnak támasztotta hosszú ujjait, és tovább fixírozta Caramelt, arcán az udvarias érdeklődés kifejezésével. A Wizengamot tagjai még mindig sutyorogtak és fészkelődtek; csak akkor lett csend, mikor Caramel ismét megszólalt.

— Helyes. — A miniszter lapozgatni kezdte a jegyzeteit. — Igen. Rendben. Nos akkor… a vádak.

Kihúzott egy pergament az előtte fekvő halomból, nagy levegőt vett, és olvasni kezdett:

— Nevezett Harry James Pottert az alábbi tettek elkövetésével vádoljuk:

— Szándékosan és tette törvényellenes voltának teljes tudatában — miután hasonló esetből kifolyólag korábban írásbeli figyelmeztetésben részesült a minisztérium részéről — augusztus másodikán kilenc óra huszonhárom perckor patrónus-bűbájt hajtott végre egy muglik által lakott övezetben, egy mugli jelenlétében, s ezzel megsértette a kiskorúak bűbájgyakorlását ésszerűen korlátozó 1857. évi rendelet C paragrafusának, valamint a Mágusok Nemzetközi Szövetsége Titokvédelmi Alaptörvénye tizenhármas cikkelyének rendelkezését.

— Te vagy Harry James Potter, Surrey grófság, Little Whinging, Privet Drive négyes szám alatti lakos? — kérdezte Caramel, pergamenje fölött Harryre pillantva.

— Igen — felelte Harry.

— Kaptál-e három évvel ezelőtt hivatalos figyelmeztetést a minisztériumtól tiltott bűbájgyakorlás miatt?

— Igen, de…

— És ennek ellenére megidéztél egy patrónust augusztus másodikán este?

— Igen — felelte Harry — de…

— Pedig tudtad, hogy nem varázsolhatsz az iskolán kívül, amíg be nem töltötted a tizenhetedik életévedet?

— Igen, de…

— És tudtad, hogy a környék tele van muglikkal?

— Igen, de…

— Tisztában voltál vele, hogy egy mugli ott van a közvetlen közeledben?

— Igen! — felelte türelmét vesztve Harry. — De csak azért varázsoltam, mert…

A monoklis boszorkány dörgő hangon a szavába vágott:

— Létrehoztál egy teljes értékű patrónust?

— Igen — bólintott Harry — mert…

— Egy inkarnálódott patrónust?

— Egy… mit? — kérdezett vissza Harry.

— A patrónusodnak tisztán kivehető alakja volt? Úgy értem, több volt, mint köd vagy füst?

— Igen — válaszolta ingerülten és némileg reményvesztetten Harry. — Szarvas alakja volt, mint mindig.

— Mint mindig? — harsogta Madam Bones. — Ezek szerint már korábban is idéztél meg patrónust?