J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Egyszerűen csodálatos…! — suttogta, és a jegykezelő automatákra mutatott. — Zseniális találmány.

— Csak épp nem működik — mutatott a kiragasztott cetlire Harry.

— Jó, de akkor is… — legyintett csillogó szemmel Mr. Weasley.

Megvették jegyüket az álmos peronőrtől (a tranzakciót Harry bonyolította le, mivel Mr. Weasley nem nagyon ismerte ki magát a muglibankjegyek között), s öt perccel később beszálltak egy metrószerelvénybe, ami elrobogott velük London belvárosa felé. Mr. Weasley percenként ellenőrizte az ablak fölé erősített vonaltérképet.

— Még négy megálló, Harry… Már csak három megálló… Két megálló…

A belváros kellős közepén szálltak le. Az öltönyös, illetve kosztümös, aktatáskával felszerelt férfiak és nők áradata magával sodorta őket a mozgólépcső felé. Áthaladtak a jegyellenőrző gépen (ami Mr. Weasley határtalan gyönyörűségére elnyelte a jegyüket), és végül kiléptek egy impozáns épületekkel szegélyezett, széles utcára, ahol már ebben a korai órában csúcsforgalom volt.

— Hol vagyunk? — dünnyögte tanácstalanul Mr. Weasley. Harrynek a szívverése is elállt az ijedségtől: egy pillanatig azt hitte, Mr. Weasley állandó térképböngészése dacára rossz megállónál szálltak le. Aztán a varázsló szerencsére észbe kapott: — Ja persze… ! Erre gyere, Harry! — és bevezette Harryt egy mellékutcába.

— Ne haragudj — szabadkozott- de most először jöttem barlangvonattal, és így mugliszemszögből minden másképpen fest. Be kell vallanom, hogy a látogatók bejáratát se használtam még soha.

Egyre távolabb kerültek a forgalmas főutcától, egyre kisebb és egyszerűbb épületek között haladtak el. Az utcára, amelybe végül megérkeztek, felújításra szoruló irodaházak tekintettek, egy kocsma társaságában. A járdák szélén túltöltött szemeteskonténerek díszelegtek. Harry csalódva nézett körül: ennél előkelőbb helyen képzelte el a Mágiaügyi Minisztériumot.

— Megjöttünk — szólt vidoran Mr. Weasley, és egy graffitikkel telezsúfolt fal előtt álló, betört üvegű, kopott telefonfülkére mutatott.

— Csak utánad, Harry.

Azzal kinyitotta a telefonfülke ajtaját.

Harry nem értette ugyan, mire megy ki a dolog, de engedelmesen belépett a fülkébe. Mr. Weasley beoldalazott mellé, és becsukta az ajtót. Elég szűk volt a hely kettőjüknek; Harry nekipréselődött a vandálok keze nyomát viselő telefonkészüléknek, így Mr. Weasley csak nagy nehezen tudta leakasztani a kagylót.

— Szerintem ez a telefon nem működik — jegyezte meg Harry.

— De, de, biztos, hogy működik — bizonygatta Mr. Weasley, miközben a feje fölé emelte a kagylót, és a tárcsára pislogott. — Azt mondja, hogy… hat… — Tárcsázta a számot. — …kettő… négy… még egyszer négy… és megint kettő…

A tárcsa surrogva visszatért alaphelyzetébe, s nyomban egy kellemes női hang szólalt meg. Nem a kagylóban, amit Mr. Weasley szorongatott, hanem magában a fülkében, mégpedig olyan élesen és tisztán, mintha egy jelen lévő, láthatatlan nő beszélt volna.

— Köszöntöm önt a Mágiaügyi Minisztériumban. Kérem, adja meg nevét és látogatása célját.

— Öö… — Mr. Weasley hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a kagylóba beszéljen-e, vagy csak úgy a levegőbe. Áthidaló megoldás gyanánt a füléhez tartotta a kagyló mikrofonját. — Arthur Weasley vagyok a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztályról. Velem van Harry Potter, akit fegyelmi tárgyalásra idéztek be…

— Köszönöm — felelte a női hang. — Látogató, kérem vegye el a kitűzőt, és erősítse a talárjára.

Kattanás majd zörgés hallatszott, és valami belepottyant a telefonkészülék pénzvisszaadó vályújába. Harry a kezébe vette — egy téglalap alakú ezüstjelvény volt, az alábbi felirattal: Harry Potter, fegyelmi tárgyalás. Miközben kitűzte a pólójára, a női hang további utasításokat adott:

— A minisztérium látogatójaként ön köteles motozásnak alávetni magát, és pálcáját regisztráció céljából átadni az előcsarnok túlsó végében található asztalnál.

A telefonfülke megremegett, és lift módjára lassan elindult lefelé. Harry kissé szorongva nézte, hogyan kerül a járda szintje a fejük fölé. Miután elnyelte őket a föld, a fülkében sötét lett. Harry semmit nem látott, s hallani se hallott mást, csupán az ereszkedő fülke tompa csikorgását. Körülbelül egyperces liftezés után — amit Harry sokkal hosszabbnak érzett — vízszintes, aranysárga fénycsík jelent meg a lábán. Aztán a csík sávvá szélesedett, elindult felfelé a testén, míg végül az arcára esett — nyomban könnybe lábadt tőle a szeme, és hunyorognia kellett.

— A Mágiaügyi Minisztérium kellemes itt-tartózkodást kíván önnek! — szólt a női hang.

A telefonfülke ajtaja kitárult, s Mr. Weasley fürgén kilépett rajta. Harry tátva marad szájjal követte.

Egy hosszú, tágas, lélegzetelállítóan impozáns csarnok egyik végében álltak. A terem sötét fapadlója olyan fényes volt, mintha szakadatlanul políroznák. A pávakék mennyezetet díszítő, csillogó aranyszimbólumok szüntelenül mozogtak és változtak, akár egy hatalmas égi kijelzőtábla betűi. Kétoldalt, a sötét fával borított falak mentén, aranydíszítésű kandallók sorakoztak. A bal oldali kandallókból szinte másodpercenként egy-egy boszorkány vagy varázsló lépett ki, a jobb oldalon pedig minden kandalló előtt sorban álltak a távozni készülők.

A hosszú csarnok közepe táján szökőkút állt; kerek medencéjének közepén életnagyságnál nagyobb aranyszobrok emelkedtek.

A legmagasabb szobor egy daliás varázslót ábrázolt, ég felé emelt pálcával a kezében. A kisebbek egy gyönyörű boszorkányt, egy kentaurt, egy koboldot és egy házimanót mintáztak. Az utóbbi három lény csodálattal nézett fel a boszorkányra és a varázslóra.

A két varázspálca végéből, a kentaur nyilának hegyéből, a kobold sipkájának csúcsából és a házimanó két füléből egy-egy csillogó vízsugár lövellt ki. A vízcsobogás elnyomta a hoppanálók pukkanásait, de beleveszett egy még hangosabb zajba: annak a több száz boszorkánynak és varázslónak a lábdobogásába, akik — többségükben álmos-mogorva képpel — a csarnok túlsó végén nyíló aranykapu felé haladtak.

— Gyere, arra megyünk! — szólt Mr. Weasley.

Harry engedelmesen követte a varázslót. Kerülgették a szembe jövő minisztériumi dolgozókat — egyesek ingatag pergamenhalmokat cipeltek, mások csupán egy aktatáskát, megint mások a Reggeli Prófétá t olvasták menet közben. Ahogy elhaladtak a szökőkút mellett, Harry csillogó ezüstsarlókat és bronzknútokat pillantott meg a medence fenekén. A kúton foltos kis tábla hirdette:

A MÁGIKUS TESTVÉRISÉG KÚTJÁBÓL SZÁRMAZÓ BEVÉTELEKKEL A SZENT MUNGO VARÁZSNYAVALYA- ÉS RAGÁLYKÚRÁLÓ ISPOTÁLYT TÁMOGATJUK.

Ha nem csapnak ki, beledobok tíz galleont — gondolta Harry.

— Erre gyere! — szólt Mr. Weasley.

Kiléptek az aranykapu felé hömpölygő tömegből. A bal oldali falon tábla hirdette: BIZTONSÁGI ŐRSZOLGÁLAT. A tábla alatt álló íróasztal mögött kopaszra borotvált fejű, pávakék taláros varázsló ült. Elmélyülten böngészte a Reggeli Prófétá t, de a közeledők láttán felpillantott belőle.

— Látogatót kísérek — közölte Mr. Weasley, és Harryre mutatott.

— Álljon ide elém! — szólt unottan a varázsló.

Harry közelebb ment az asztalhoz. A varázsló felemelt egy antennaszerűen vékony és rugalmas aranypálcát, s függőlegesen elhúzta Harry előtt és mögött. Azután letette az eszközt, és a tenyerét nyújtotta Harry felé.