J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Összeráncolta szemöldökét, és sóhajtott.

— Nem lenne semmi bajom, ha néha kiszabadulnék innen, és tehetnék valami hasznosat. Megkértem Dumbledore-t, hadd kísérjelek el a fegyelmi tárgyalásra — persze Szipákként — hogy tartsam benned a lelket. Mit szólsz hozzá?

Harry úgy érezte, mintha a gyomra lezuhant volna a kopott szőnyegre. A vacsora óta egyszer se jutott eszébe a tárgyalás. Az öröm, hogy újra barátai között lehet, és végre hallja a híreket, teljesen elfeledtette vele a rá váró megpróbáltatást. Most azonban újra rátelepedett a félelem. Ránézett a szendvicset majszoló Weasley gyerekekre és Hermionéra, s arra gondolt, milyen érzés lenne, ha nem mehetne vissza velük a Roxfortba.

— Ne aggódj ! — szólt Sirius, s Harry rádöbbent, hogy arca elárulta gondolatait. — Fel fognak menteni. Biztos van olyan passzus a Titokvédelmi Alaptörvényben, ami életveszély esetén megengedi a varázslást.

— De ha mégiscsak eltanácsolnak… — szólt csendesen Harry — ideköltözhetek hozzád?

Sirius arcán szomorú mosoly jelent meg.

— Majd meglátjuk…

Harry nem elégedett meg a kitérő válasszal.

— Sokkal kevésbé félnék a tárgyalástól, ha tudnám, hogy semmiképp nem kell visszamennem Dursleyékhoz — mondta.

Sirius komoran csóválta fejét.

— Szörnyű emberek lehetnek, ha ide is szívesebben jönnél.

— Siessetek, különben éhen maradtok! — szólt oda nekik Mrs. Weasley.

Sirius mélyet sóhajtott, egy sötét búcsúpillantást vetett a falikárpitra, aztán Harryvel együtt csatlakozott a többiekhez.

Délután, a vitrinek ürítése közben, Harry minden erejével azon volt, hogy ne gondoljon a tárgyalásra. Szerencséjére a munka nagy odafigyelést igényelt, mivel a poros polcokon sorakozó tárgyak némelyike igencsak rossz néven vette, hogy el akarják távolítani megszokott helyéről. Siriust csúnyán megharapta egy ezüst dohányosdobozka; sebesült kezén másodpercek alatt barna kesztyűhöz hasonló, kemény burok alakult ki.

— Semmi baj — szólt. Érdeklődve megvizsgálta a jelenséget, majd pálcája egy apró mozdulatával meggyógyította a kezét. — Ragyaragasztó por lehet benne.

Azzal bedobta a dobozkát a zsákba, amiben az eltávolításra ítélt tárgyakat gyűjtötték. Harry látta, hogy George titokban kendőt csavar a kezére, s egy perc múlva a dobozka doxiktól dudorodó zsebében landol.

Találtak egy riasztó kinézetű, ezüst szerszámot, ami leginkább sokszárú csipeszhez hasonlított. Mikor Harry megfogta, a bűvös eszköz pók módjára felszaladt a karján, és kis híján megszúrta a nyakát. Sirius sietett a segítségére: lekapta róla a pókcsipeszt, földhöz vágta, majd agyoncsapta a Természetes nemesség — a varázslók származástana című vaskos kötettel. Előkerült egy zenélő doboz is, ami bús, csilingelő dallamot játszott, mikor kinyitották.

Hatására mindenkin ólmos fáradtság lett úrrá — szerencsére Ginnynek volt annyi lélekjelenléte, hogy gyorsan becsukja a dobozt. Találtak egy nehéz lakatot, amit egyikük se tudott kinyitni, egy rakás régi pecsétnyomót, s egy poros dobozból előkerült egy arany fokozatú Merlin-rend. A felirat szerint Sirius nagyapja kapta, „a minisztériumnak tett szolgálataiért”.

— Ez csak annyit jelent, hogy jó sok aranyat adott nekik — szólt megvetően Sirius, és a szemeteszsákba hajította a kitüntetést.

Sipor több ízben is beosont a szobába, hogy megpróbáljon ezt-azt kicsempészni az ágyékkötője alatt, s valahányszor rajtakapták, borzalmas átkokat motyogott az orra alatt. Mikor Sirius kicsavart a kezéből egy vastag aranygyűrűt, amit a Black család címere díszített, Sipor egyenesen zokogni kezdett dühében, és olyan jelzőkkel illette Siriust, amelyekhez foghatót Harry még sose hallott.

— Ez apámé volt — mondta Sirius, és a zsákba dobta a gyűrűt. — A múlt héten láttam, amikor Sipor egy régi nadrágját csókolgatta, pedig érte nem is volt annyira oda, mint anyámért.

Mrs. Weasley a következő napokban is alaposan megdolgoztatta a takarítóbrigádot. A szalonban, amit három nap alatt sikerült „fertőtleníteni”, végül nem marad más kellemetlen tárgy, csak az eltávolíthatatlannak bizonyult falikárpit és a remegő szekreter. Mordon azóta nem járt a főhadiszálláson, úgyhogy nem derült rá fény, mi rejtőzik a bútorban.

A szalon után a csapat a földszinti étkezőt vette kezelésbe. A tálalószekrényben csészealj nagyságú pókokat találtak. (Ron sietve elment teát főzni, és másfél óráig nem tért vissza). A Blackek címerét és mottóját viselő porcelán teáskészlet Sirius jóvoltából rövid úton a zsákba került, s ugyanerre a sorsra jutott egy halom ezüstkeretes régi fotó. A képek felháborodva sivalkodtak, mikor az üvegük összetört.

Jóllehet Piton „takarításnak” titulálta munkájukat, Harry úgy érezte, valójában háborút vívnak a házzal. Az épület — Sipor segédletével — vitézül védekezett. A házimanó árnyékként követte Harryék csapatát, egyre vadabb dolgokat motyogott, és szüntelenül lopkodta a kidobásra ítélt tárgyakat. Sirius végül már azzal is megfenyegette, hogy ruhát kap, de a manó csak ránézett vizenyős szemével, és így felelt:

— Uram, tegye, amit jónak lát — aztán elfordult, és jól érthetően így folytatta: — Úgyse fogja elküldeni Siport, mert Sipor tudja, mire készülnek, bizony, összeesküsznek a Sötét Nagyúr ellen, sárvérűek, árulók, hitvány söpredék…

Erre Sirius, mit sem törődve Hermione tiltakozásával, ágyékkötőn ragadta a manót, és nagy ívben kihajította a szobából.

A csengő naponta többször is megszólalt — erre a jelre Mrs. Black rikácsolni, Harry és társai pedig leskelődni kezdtek. Jobbára azonban be kellett érniük egy futó pillantással és egy semmitmondó beszélgetésfoszlánnyal, mert Mrs. Weasley egykettőre visszaparancsolta őket a munkájukhoz. Piton többször is megfordult a házban, de Harry, őszinte örömére, egyszer sem találkozott össze vele.

Egy ízben Harry átváltoztatástan-tanára, McGalagony professzor is felkereste a főhadiszállást — igen furcsa látványt nyújtott mugliruhában — de nem időzött sokáig. Voltak azonban olyan látogatók is, akik ottmaradtak segíteni. Tonks eltöltött velük egy igen emlékezetes délutánt, amelynek során az egyik emeleti vécében találtak egy vérszomjas öreg padlásszörnyet; Lupin pedig, aki ugyan a házban lakott, de titokzatos feladatok ürügyén néha napokra is eltűnt, segített megjavítani egy állóórát, aminek volt egy olyan kellemetlen szokása, hogy szegecsekkel lövöldözte az előtte elhaladókat.

Mundungusnak sikerült kissé javítania a tekintélyén azzal, hogy megmentette Ront egy szekrényből előkerült, régi, piros talártól, ami megpróbálta megfojtani a fiút.

Harry, annak ellenére, hogy továbbra is rosszul aludt (még mindig álmodott folyosókról és zárt ajtókról, és ilyenkor szúrni kezdett a sebhelye), többé-kevésbé jól érezte magát a bőrében. Amíg volt mit csinálnia, minden rendben volt, de mikor épp nem tudta mivel elfoglalni magát, vagy mikor kimerülten feküdt az ágyán, és a mennyezeten átkúszó árnyékokat bámulta, olyankor nyomban betolakodott a fejébe a közelgő fegyelmi tárgyalás. A félelem ezer tű módjára szurkálta zsigereit, valahányszor arra gondolt, hogy akár ki is csaphatják a Roxfortból. A lehetőség olyan rémisztő volt, hogy nem is mert beszélni róla, még Ron és Hermione előtt sem.

Barátai tapintatból szintén nem hozták szóba a témát, bár Harry gyakran látta őket összesúgni és aggódó pillantásokat vetni felé.