J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

„A NEMES ÉS NAGY MÚLTÚ BLACK CSALÁD TOUJOUR SPUR”

— Te nem vagy rajta, Sirius — állapította meg Harry, miután alaposabban szemügyre vette a családfa egyes ágait.

— Rajta voltam — felelte Sirius, és egy kis, kerek, fekete szegélyű lyukra mutatott, amit mintha cigarettával égettek volna a szövetbe. — A kedves jó anyám eltávolított engem, miután megszöktem itthonról — hallgassátok Siport, sokszor elmotyogja a történetet.

— Megszöktél itthonról?

— Tizenhat éves koromban — bólintott Sirius. — Elegem lett.

— És hova mentél? — kérdezte nagy szemeket meresztve Harry.

— Apádhoz — felelte Sirius. — A nagyszüleid nagyon jók voltak hozzám. Jószerével örökbe fogadtak. Szóval eleinte apádnál tanyáztam a szünidőben, aztán mikor tizenhét lettem, vettem magamnak saját házat. Alphard bácsikám csinos kupac aranyat hagyott rám — valószínűleg azért, mert őt is kiutálták innen. Egyszóval attól fogva a magam lábán álltam, de minden vasárnap Mr. és Mrs. Potter vendége voltam ebédre.

— De… miért…?

— Miért mentem el itthonról? — Sirius keserűen elmosolyodott, és beletúrt hosszú, gubancos hajába. — Mert gyűlöltem az egész társaságot: a vértisztasági mániájukba belebolondult szüleimet, akik meg voltak győződve róla, hogy minden Black olyan, mintha legalábbis király lenne… a féleszű öcsémet, aki volt olyan gerinctelen, hogy hitt nekik… Ő az.

Sirius a családfa egyik utolsó ágára bökött, a Regulus Black névre. A felirat szerint Regulus tizenöt évvel korábban meghalt.

— Ő sokkal „jobb fiú” volt, mint én — folytatta Sirius — és ezt a szüleim sose mulasztották el az orrom alá dörgölni.

— De már meghalt — jegyezte meg Harry.

— Igen… Az ostobája belépett a halálfalók közé.

— Nem mondod komolyan!

— Ugyan, Harry, ha körülnéztél a házban, sejtheted, miféle varázslók laktak itt.

— A szüleid… Ők is halálfalók voltak?

— Nem, de teljesen egyetértettek Voldemort eszméivel. Úgy gondolták, hogy meg kell szabadulni a mugliivadékoktól, és az aranyvérűeknek kell átvenniük a hatalmat. Ezzel nem is voltak egyedül; mielőtt Voldemort megmutatta az igazi arcát, rengetegen találták rokonszenvesnek a nézeteit… Később, mikor kiderült, hogy a Sötét Nagyúr bármire képes a hatalomért, sokan megijedtek. De a szüleim eleinte igazi kis hősnek tartották az öcsémet, amiért belépett a csatlósok közé.

— Egy auror ölte meg az öcsédet? — puhatolózott Harry.

— Nem, dehogy — rázta a fejét Sirius. — Voldemort gyilkolta meg. Vagyis inkább egy pribék, az ő utasítására. Nem hinném, hogy Regulus olyan fontos ember lett volna, hogy Voldemort személyesen végezzen vele. Abból, amit később megtudtam róla, az derült ki, hogy nagy lelkesen beállt halálfalónak, de mikor kiderült, mit várnak tőle, ki akart hátrálni a dologból. Csakhogy Voldemortot nem lehet egyszerűen otthagyni. Vagy életfogytig szolgálod őt, vagy meghalsz.

— Ebéd… ! — szólt Mrs. Weasley.

Az asszony az ajtóban állt, és felemelt pálcája hegyén szendvicsekkel és süteménnyel megrakott tálcát egyensúlyozott. Az arca még mindig piros volt az indulattól. A többiek nyomban köré gyűltek, de Harry ott maradt Siriusszal, aki most közelebb hajolt a falikárpithoz.

— Nem is tudom, mikor nézegettem ezt utoljára. Ott van Phineas Nigellus, az ükapám… Látod? Ő volt minden idők legellenszenvesebb igazgatója a Roxfortban… Araminta Meliflua… anyám unokahúga… Megpróbálta elérni, hogy legalizálják a muglik vadászatát… És a kedves Elladora néni… Ő vezette be azt a szép hagyományt, hogy lefejezzük a házimanóinkat, mikor annyira megöregszenek, hogy már nem tudják felszolgálni a teát… Néha persze születtek többé-kevésbé normális emberek is a családban, de mondanom se kell, hogy őket kitagadták. Látom, Tonks már nem is került fel ide. Biztos azért nem fogad szót neki Sipor, pedig a házimanónak minden családtag parancsolhat.

— Rokonok vagytok Tonksszal? — csodálkozott Harry.

— Igen, igen, az édesanyja, Andromeda a legkedvesebb unkahúgom volt — felelte Sirius, és kutatni kezdett a családfán. — Nem, Andromeda sincs már rajta. Nézd…

Rámutatott egy másik kiégetett lyukra a Bellatrix és Narcissa nevek között.

— Andromeda nővérei rajta maradtak, mert ők tudták, mi a dolguk, és aranyvérű férjet választottak. Andromeda viszont egy mugliivadékhoz, Ted Tonkshoz ment, úgyhogy…

Sirius úgy tett, mintha pálcájával átkot lőne a falikárpitra, majd sötéten felnevetett. Harry nem nevetett vele; figyelmét a kiégetett lyuktól jobbra sorakozó nevek kötötték le. Narcissa Blacket kettős arany vonal kötötte össze Lucius Malfoyjal, a közöttük induló aranyszál pedig Draco nevéhez vezetett.

— Malfoyék is a rokonaid!

— Az aranyvérű családok mind rokonságban állnak — legyintett Sirius. — Aki a gyerekeinek mindenáron aranyvérű házastársat akar, nem lehet válogatós, mert nagyon kevesen maradtunk. Mollyval is szegről-végről rokonok vagyunk, Arthur is az egyik másodfokú unokatestvérem fia. De ezen a családfán hiába keresnéd őket — a Weasleyk mind vérünk árulóinak vannak kikiáltva.

Harry azonban már az Andromeda-féle lyuktól balra felírt nevet nézte: Bellatrix Blackét, amit dupla vonal kötött össze Rodolphus Lestrange-dzsel.

— Lestrange…

A név furcsa hatással volt rá: ismerősnek érezte, s bár nem emlékezett rá, hol hallotta, kicsit összeszorult tőle a gyomra.

— Ők az Azkabanban vannak — morogta Sirius.

Harry kérdő tekintettel nézett rá.

— Bellatrixot és a férjét, Rodolphust az ifjabb Barty Kuporral együtt csukták le — magyarázta kelletlenül Sirius. — Rodolphus fivére, Rabastan is akkor került be.

Harry most már el tudta helyezni az emléket. Bellatrix Lestrange-et a merengőben látta — abban a különös edényben, amiben Dumbledore professzor gondolatai és emlékei egy részét tárolta. Bellatrix volt az a magas, fekete hajú, hosszú szempillájú nő, aki a bíróság előtt is hitet tett Voldemort mellett; büszkén vállalta, hogy bukása után is kereste a nagyurat, és bizonygatta, hogy egy napon hűsége elnyeri jutalmát.

— Sose mondtad, hogy ő a te…

— Mit számít, hogy az unokatestvérem? — vágott közbe ingerülten Sirius. — Ezeket én nem tekintem a rokonaimnak. Őt pedig aztán végképp nem. Annyi idős voltam, mint most te, amikor utoljára találkoztam vele, ha nem számítjuk, hogy láttam, amikor behozták az Azkabanba. Azt hiszed, büszke vagyok az ilyen rokonságra?

— Ne haragudj… — szabadkozott Harry. — Nem akartalak… csak furcsa volt… csodálkoztam…

— Nincs miért bocsánatot kérned — dörmögte Sirius, azzal hátat fordított a falikárpitnak, és zsebre dugott kézzel körülnézett a szalonban. — Inkább az a baj, hogy itt vagyunk. Nem hittem volna, hogy még egyszer bezárnak ebbe a házba.

Harry tökéletesen megértette Sirius elkeseredését. Hasonlóan érezne, ha felnőtt, szabad emberként vissza kellene költöznie a Privet Drive-ra.

— Persze főhadiszállásnak ideális hely — folytatta Sirius. — Apám az összes elképzelhető biztonsági óvintézkedést megtette. Feltérképezhetetlen, úgyhogy a muglik nem bukkanhatnak rá — nem mintha bárki is keresné — és most Dumbledore további védő bűbájokkal látta el. Egyszóval keresve se találnál ennél biztonságosabb búvóhelyet. Dumbledore a Rend titokgazdája — vagyis csak az találhatja meg a főhadiszállást, akivel ő személyesen közli a címet. A levelet, amit Mordon tegnap este mutatott neked, Dumbledore írta… — Itt kurta, ugatásszerű nevetést hallatott. — Ha a szüleim látnák, mire használjuk a házukat, hát… sejtheted, mit szólnának, gondolj csak anyám portréjára.