J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Rendben, Sirius — felelte Mrs. Weasley.

Sirius és az asszony már-már túlontúl udvarias stílusából Harry arra következtetett, hogy egyikük se tért napirendre az esti összeszólalkozás fölött.

Odalentről erőteljes, éles csengőszó hallatszott. Rögtön utána kitört az ordítós-visítós hangzavar, amit előző este az váltott ki, hogy Tonks keresztülesett az esernyőtartón.

— Ezerszer megmondtam, hogy ne csöngessenek! — bosszankodott Sirius, azzal kisietett a szalonból. Miközben ledübörgött a lépcsőn, ismét átjárta a házat Mrs. Black rikácsolása:

— Becstelen bitangok, elfajzott korcsok, árulók, semmirekellő, mocskos banda…

— Légy szíves, csukd be az ajtót, Harry — szólt Mrs. Weasley. Harry addig halogatta a kérés teljesítését, ameddig csak merte; hallani akarta, mi történik odalent. Siriusnak nyilván sikerült összehúznia a portré függönyét, mert Mrs. Black elnémult. Sirius lépteinek zaja hallatszott az előszobából, aztán megcsörrent az ajtólánc, majd kisvártatva felzendült egy mély hang, amiben Harry Kingsley Shackleboltéra ismert:

— Hestia leváltott, úgyhogy most nála van Mordon köpenye. Gondoltam, hagyok egy jelentést Dumbledore-nak…

Harry a hátán érezte Mrs. Weasley tekintetét. Nem akarta tovább feszíteni a húrt, becsukta hát az ajtót, és visszatért a doxivadászok csapatához.

Mrs. Weasley lehajolt, hogy beleolvasson Gilderoy Lockhart Kártevőkalauzába, ami a doxikról szóló résznél kinyitva feküdt a kanapén.

— Vigyázzatok, mert a doxinak méregfoga van, és szeret harapni. Van nálam egy üveg antiszérum, de jobban örülnék, ha nem lenne szükség rá.

Mrs. Weasley felegyenesedett, majd a függöny elé lépett, és intett a gyerekeknek, hogy menjenek közelebb hozzá.

— Ha szólok, azonnal elkezdtek permetezni! — közölte a haditervet. — Gondolom, az arcunkba akarnak majd repülni, de az üvegen az áll, hogy néhány csepp anyagtól megbénulnak. Amelyik már nem mozog, azt dobjátok bele ebbe a vödörbe!

Azzal kilépett a tűzvonalból, és magasra emelte permetezőjét.

— Figyelem… támadás!

Harry alig kezdett el spriccelni, máris szembe találta magát egy kifejlett doxival, ami a függöny egyik ráncából röppent ki. A kis bestia fenyegető zajjal rezgette fényes, bogáréhoz hasonló szárnyait, kitátotta tűhegyes fogacskákkal teli száját, megfeszítette fekete, szőrös testét, és dühödten hadonászott négy apró öklével.

Harry habozás nélkül az arcába permetezett. A doxi röptében mozdulatlanná dermedt, és meglepően hangos puffanással a kopott szőnyegre zuhant. Harry felkapta, és bedobta a vödörbe.

— Mit csinálsz, Fred? — csattant fel Mrs. Weasley. — Permetezd le, és dobd ki!

Harry kíváncsian oldalra nézett. Fred egy kapálózó doxit tartott két ujja közé csippentve.

— Értettem — szólt vidoran, és egykettőre megbénította a bestiát.

Azonban amint Mrs. Weasley elfordult, egy szempillantás alatt a zsebébe süllyesztette.

— Doximéreggel akarunk kísérletezni a Maximuláns termékcsoportunkhoz — súgta oda Harrynek George.

Harry gyorsan lespriccelt két doxit, akik az orrát nézték ki célpontul, majd közelebb araszolt George-hoz, és fojtott hangon megkérdezte:

— Mi az a Maximuláns termékcsoport?

— Olyan édességek, amelyektől megbetegszel — súgta válaszul George, anyját figyelve a szeme sarkából. — Persze, nem leszel nagyon beteg, csak annyira, hogy kimehess az óráról, ha kedved tartja. Most a nyáron fejlesztettük ki őket Freddel. Kétkomponensű, színkódolt csemegék. Ha lenyeled a Rókázó Rágcsa narancsszínű felét, hányni kezdesz. Aztán amint elküldtek a gyengélkedőre, megeszed a piros felét…

— …amitől nyomban visszanyered egészséged, és a kedved szerinti élvezetes elfoglaltsággal töltheted azt az időt, amit máskülönben ellopott volna az életedből egy lélekölően unalmas tanóra. Ezzel a szöveggel fogjuk reklámozni a cuccot — suttogta Fred, aki időközben kisomfordált Mrs. Weasley látómezejéből, és szorgalmasan tömködte a zsebébe a szőnyegen felejtett doxikat. — De még dolgoznunk kell a Rágcsán. Egyelőre olyan heves hányást okoz, hogy a kísérleti alanyok nem tudják lenyelni a másik felét.

— Kísérleti alanyok?

— George meg én — magyarázta Fred. — Felváltva próbáljuk ki a hatóanyagokat. George tesztelte a Tetszhalott Tablettát, az Orrvérzés Ostyát mindketten megkóstoltuk…

— Anya utána azt hitte, párbajoztunk — kuncogott George.

— Szóval működik a varázsviccbolt? — kérdezte Harry, s úgy tett, mintha megigazítaná a szórófejet az üvegén.

— Üzlethelyiséget sajnos még nem tudtunk szerezni — felelte Fred. Még halkabbra fogta hangját, mert Mrs. Weasley egy percre megállt, hogy megtörölje verejtékező homlokát. — Egyelőre csomagküldő szolgálatként működünk. A múlt héten jelent meg a hirdetésünk a Reggeli Prófétá ban.

— Köszönet és hála nagylelkű támogatásodért — suttogta George.

— Egyébként ne aggódj… anya nem sejt semmit. Nem olvassa a Reggeli Prófétá t, mióta hazugságokat írnak benne rólad és Dumbledore-ról.

Harry elvigyorodott. Bár az előző tanév végén ő maga tukmálta rá az üzleti terveket dédelgető Weasley ikrekre a Trimágus Tusán nyert ezer galleonját, azért örült, hogy Mrs. Weasley nem szerzett tudomást szponzori akciójáról. Az asszony nem nézte jó szemmel, hogy két fia varázsviccbolt-tulajdonosként képzeli el a jövőjét.

A függöny doximentesítése hosszú és fárasztó munkának bizonyult. Dél is elmúlt már, mikor Mrs. Weasley végre lehúzta arcáról a kendőt, és leroskadt egy karosszékbe — csak hogy rémült kiáltással rögtön felpattanjon, mivel ráült Sirius döglött patkányaira.

A függöny már nem zümmögött, viszont teljesen átázott a rengeteg permetlétől. Alatta állt a vödör, tele ájult doxikkal, amellett pedig egy tál, amibe a kis bestiák fekete tojásait gyűjtötték. Ez utóbbiakat Csámpás érdeklődve szagolgatta, az ikrek pedig vágyakozva nézték.

— Azokkal majd ebéd után foglalkozunk — mutatott Mrs. Weasley a kandalló mellett kétfelől álló vitrinekre. Az üvegajtók mögött különös tárgyak egész gyűjteménye pihent: rozsdás tőrök, karmok, egy összegöngyölt kígyóbőr és egy sor megfeketedett ezüstdoboz, Harry számára ismeretlen nyelvű feliratokkal. A legbaljóslatúbb tárgy egy jókora opálkővel bedugaszolt, díszes kristálypalack volt, ami valamilyen sötétpiros anyagot tartalmazott — Harry lefogadta volna, hogy vér van benne.

Megint megszólalt az éles hangú ajtócsengő. A gyerekek egy emberként néztek Mrs. Weasleyre.

— Itt maradtok! — szólt ellentmondást nem tűrő hangon az asszony, és felkapta a karosszékből Sirius patkányos zsákját. Közben odalent Mrs. Black megint rikácsolni kezdett. — Hozok fel nektek szendvicset — szólt még vissza Mrs. Weasley, azzal kiment a szobából, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. A szalonfogságra ítélt társaság abban a minutumban az ablakhoz rohant, hogy lenézzen a bejárati ajtó előtti lépcsőre. Egy torzonborz, vörös üstököt láttak, meg egy rakás vészesen imbolygó üstöt.

— Ez Mundungus! — azonosította a jövevényt Hermione. — De minek hoz ennyi üstöt?

— Valószínűleg itt akarja tárolni őket — vélekedett Harry. — Rémlik, hogy aznap este, mikor őrizetlenül hagyott engem, kétes eredetű üstökre ment el alkudni.

— Tényleg — bólintott Fred, mikor kinyílt az ajtó, és Mundungus rakományával együtt eltűnt a szemük elől. — Fú, ez nem fog tetszeni anyának…