J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Ő és George átmentek az ajtóhoz hallgatózni. Mrs. Black addigra elhallgatott.

— Mundungus Siriusszal és Kingsleyvel beszélget — jelentette Fred. — De nem hallom, miről… Szerinted megpróbálkozzunk a telefüllel?

— Lehet, hogy érdemes lenne — felelte George. — Felosonok, és lehozok egyet…

Egy másodperccel később azonban feleslegessé vált mindenfajta kémfelszerelés, ugyanis mindenki tisztán hallhatta, mit kiabál magából kikelve Mrs. Weasley:

— Nem orgazdák vagyunk, és ez a ház nem raktár!

— Imádom, amikor anya valaki mással ordít — szólt kárörvendő mosollyal Fred, és kinyitotta az ajtót, hogy még tisztábban élvezhessék Mrs. Weasley tirádáját.

— …hogy ilyen felelőtlen legyen valaki! Van elég bajunk anélkül is, hogy idecipelnéd a lopott üstjeidet!

— Amatőrök, hagyják belemelegedni — csóválta a fejét George. — Ha nem állítod le időben, úgy belelovalja magát, hogy aztán órákig hallgathatod. Mundungusra ráadásul azóta különösen ki van akadva, mióta lelépett a Privet Drive-ról… Hoppá, Sirius anyukája is rákezdett.

Mrs. Weasley hangját elnyomta az előszobai portrék rikoltozó kórusa.

George a kilincs után nyúlt, de mielőtt becsukhatta volna az ajtót, egy házimanó osont be a szalonba.

A manó nagyon öregnek tűnt. Bőre úgy lógott rajta, akár egy elméretezett ing, s ruházatát egyetlen, ágyékkötő módjára viselt piszkos rongy alkotta. Feje tar volt, mint minden házimanóé, de a denevérét idéző, hatalmas füléből nagy csomó fehér szőr burjánzott elő. Vizenyős szeme bevérzett, nagy, húsos orra turcsi volt, akár egy disznóé.

A manó tudomást sem vett Harryről és a többiekről — úgy tett, mintha nem is látná őket. Görnyedt háttal, lassan de kitartóan csoszogva elindult a szalon túlsó vége felé, s menet közben szüntelenül motyogott magában rekedt, mély, brekegő hangján.

— …bűzlik, mint a pöcegödör, ráadásul bűnöző is, de a nő se jobb, undok vén áruló, felforgatja a kölykeivel úrnőm házát, szegény jó úrnőm, ha tudná, micsoda csőcselék fészkelte be ide magát, mit mondana az öreg Sipornak, szégyen, gyalázat, sárvérűek, vérfarkasok, árulók és tolvajok, mit tegyen szegény öreg Sipor…

— Szervusz, Sipor! — köszönt rá jó hangosan Fred, és becsapta az ajtót.

A házimanó megtorpant, abbahagyta a motyogást, és színpadiasan eljátszotta, hogy meglepődik.

— Sipor nem látta a fiatalurat — szólt, és meghajolt Fred előtt. Aztán, még mindig a szőnyeget nézve, jól hallhatóan hozzátette: — Undok kis árulófattyú.

— Tessék? — kérdezte George. — Nem értettem a végét.

— Sipor nem mondott semmit — felelte a manó. George felé is meghajolt, majd ismét hozzátette a magáét: — Itt az ikertestvére is, a másik elfajzott kis bestia.

Harry nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjon. A manó felegyenesedett, mogorván végignézett a társaságon, aztán folytatta világosan érthető motyogását:

— …és ott az a sárvérű, hogy nem sül le a bőr a képéről, ó ha tudná az én jó úrnőm, de sírna, de sírna, és itt az az új kölyök, Sipor nem tudja a nevét. Mit keres itt? Sipor nem tudja…

— Ő Harry, Sipor — próbálkozott Hermione. — Harry Potter.

Sipor tágra nyitotta seszínű szemét, s még gyorsabb és indulatosabb motyogásra váltott.

— A sárvérű úgy beszél Siporhoz, mintha jóban lennék vele, ha úrnőm ilyen társaságban látná Siport, jaj, mit szólna, mit szólna…

— Ne mondd rá, hogy sárvérű! — csattant fel szinte egyszerre Harry és Ron.

— Semmi baj — suttogta Hermione. — Nincs eszénél szegény, nem tudja, mit beszél…

— Ne viccelj már, Hermione! — morogta Fred, sötét pillantással méregetve a manót. — Nagyon is jól tudja, mit beszél.

Sipor közben Harryre függesztette tekintetét, és tovább motyogott.

— Igaz ez? Ő volna Harry Potter? Sipor látja a sebhelyét, akkor biztos igaz, ez a fiú győzte le a Sötét Nagyurat, Sipor kíváncsi lenne rá, hogyan csinálta…

— Mind kíváncsiak lennénk rá, Sipor — morogta Fred.

— Mit keresel itt? — kérdezte George.

Sipor George felé fordította nagy szemét.

— Sipor takarít.

— Jobb mesét találj ki! — szólalt meg egy hang Harry háta mögött.

Sirius visszatért, s az ajtóban állva nézte a manót. Közben az előszoba is elcsendesedett — Mrs. Weasley talán a konyhában folytatta Mundungus legorombítását.

Sirius láttán Sipor nevetségesen mély meghajlásba görnyedt, úgy, hogy malacorra összelapult a padlón.

— Ne hajlongj itt nekem! — szólt rá Sirius. — Inkább mondd meg, miben sántikálsz!

— Sipor takarít — ismételte konokul a manó. — Sipor utolsó erejével is szolgálja a nemes Black-házat…

— Az utolsó erőddel inkább mosakodj meg néha — vágott a szavába Sirius.

— Uram mindig szeretett tréfálkozni — felelte újabb meghajlással Sipor, aztán motyogva hozzátette: — Uram egy undok, hálátlan bitang, majd megszakadt miatta szegény édesanyja szíve…

— Anyámnak nem volt szíve, Sipor — fortyant fel Sirius. — A tömény gonoszsága pumpálta a vérét.

Sipor megint meghajolt.

— Ahogy uram gondolja — felelte fennhangon, majd jött a motyogás: — Uram arra se méltó, hogy letörölje a sarat édesanyja cipőjéről, jaj, szegény úrnőm, mit szólna, ha látná, hogy Sipor a fiát szolgálja, mennyire gyűlölte őt, mennyire csalódott benne…

— Azt kérdeztem, miben sántikálsz — szólt fagyosan Sirius. — Ha te takarításra hivatkozol, az azt jelenti, hogy valamit be akarsz csempészni a szobádba, hogy ne tudjuk kidobni.

— Sipor semmit nem merne elmozdítani a helyéről uram házában. — felelte a manó, majd motyogva elhadarta a folytatást: — Úrnőm sose bocsátaná meg Sipornak, ha kidobnák a falikárpitot, hétszáz éve van a család birtokában, Sipornak meg kell mentenie, Sipor nem engedi, hogy uram meg a vérük árulói meg a kölykeik elpusztítsák…

— Sejtettem, hogy innen fúj a szél — mondta Sirius, viszolygó pillantást vetve a szemközti falra. — Gondolom, anyám ezt is ragasztóbűbájjal rögzítette, de ha nem, akkor leszedem, az biztos. Hordd el magad, Sipor!

A manó a jelek szerint nem mert ellenszegülni gazdája parancsának. Beérte azzal, hogy haragos pillantást vetett Siriusra, miközben elcsoszogott mellette, és folytatta motyogós sopánkodását:

— Visszajön az Azkabanból, és parancsolgat Sipornak, jaj, mit szólna szegény úrnőm, ha látná, mi lett a házával, aljanép szállta meg, kidobálták a kincseit, pedig kitagadta a fiát, és most visszajött, azt beszélik, gyilkos gonosztevő lett…

— Ha még sokat motyorászol, tényleg gyilkolni fogok! — szólt utána ingerülten Sirius, és becsapta mögötte az ajtót.

— Nincs eszénél szegény — kelt Sipor védelmére Hermione. — Nem tudja, hogy halljuk, amit motyog.

— Tény, hogy sokáig volt egyedül — válaszolt Sirius — és mást se csinált, csak anyám portréjának a bolond parancsait teljesítette, meg magában beszélt. De világéletében egy alattomos kis…

— Szabadon kellene engedned — tanácsolta Hermione. — Akkor talán…

— Túl sokat tud a rendről — rázta a fejét Sirius. — Nem engedhetjük el. Különben is, menten szörnyethalna. Mondd csak neki, hogy menjen el a házból, majd meglátod, hogyan reagál.

Sirius átvágott a szalonon, és megállt a Sipor említette falikárpit előtt. Harry és a többiek követték.

A kárpit ősöregnek tűnt; színei megfakultak, s itt-ott lyukak tátongtak rajta, valószínűleg a doxik áldatlan tevékenysége folytán. Az aranyszál azonban, amellyel átszőtték, még mindig eléggé csillogott ahhoz, kirajzoljon egy szerteágazó családfát, melynek gyökerei (amennyire Harry ki tudta venni) a középkorig nyúltak vissza. A kárpit felső szegélyén nagy betűkkel ez állt: