J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Igen — felelte Harry. — Több mint egy éve értek hozzá.

— És tizenöt éves vagy?

— Igen, és…

— Az iskolában tanítottak meg rá?

— Igen, Lupin professzortól tanultam meg harmadikos koromban, hogy el tudjam…

— Ez már valami — bólogatott Madam Bones. — Igazi patrónus, ilyen fiatalon… figyelemre méltó teljesítmény.

A Bones körül ülő varázslók és boszorkányok közül többen ismét összesúgtak. Néhányan bólogattak, mások szemöldökráncolva csóválták a fejüket.

— Nem az a kérdés, figyelemre méltó volt-e a varázslata! — fortyant fel Caramel. — Sőt, úgy vélem, minél figyelemre méltóbb volt, annál rosszabb, tekintve, hogy egy mugli szeme láttára hajtotta végre!

Azok, akik előtte a fejüket csóválták, most bólogattak, de Harryből csak Percy szenteskedő kis biccentése láttán tört ki a szó:

— A dementorok miatt csináltam!

Azt hitte, ezzel további fészkelődést és sutyorgást fog szítani, de tévedett: szavait feszült csönd követte.

— Dementorok? — kérdezte végül Madam Bones, s olyan magasra felvonta a szemöldökét, hogy már-már kiesett a monoklija. — Miről beszélsz, fiam?

— Két dementor jelent meg abban a sikátorban! Megtámadtak minket az unokatestvéremmel!

— Hát persze. — Caramel gúnyosan somolyogva körülnézett, mintha arra biztatná a Wizengamot tagjait, hogy osztozzanak derűjében. — Sejtettem, hogy valami ilyesmit fogunk hallani.

— Dementorok Little Whingingben? — hüledezett Madam Bones. — Fel nem foghatom…

— Pedig egyszerű, Amelia — szólt Caramel. — Szívesen megmagyarázom. Potter végiggondolta a dolgot, és úgy döntött, hogy legjobb lesz, ha dementorokra hivatkozik. A muglik nem látják a dementorokat, igaz, fiam? Ez valóban szerencsés körülmény, nagyon szerencsés… Tehát a te szavadra kell hagyatkoznunk, mivel más tanú nincs…

— Nem hazudok! — vágta rá Harry, túlharsogva a megélénkülő sutyorgást. — Ketten voltak, a sikátor két vége felől jöttek! Nagyon sötét és hideg lett. Az unokatestvérem is megérezte őket, és el akart szaladni…

— Elég! Elég! — vágott a szavába Caramel. — Ne haragudj, hogy félbeszakítom az előadásodat, amit bizonyára sokat gyakoroltál…

Dumbledore megköszörülte a torkát. A teremben néma csend lett.

— Meg kell jegyeznem, hogy van egy tanúnk, aki látta a dementorokat a sikátorban — szólt az igazgató. — Természetesen nem Dudley Dursleyre gondolok.

Caramel pufók arca egyszerre megnyúlt, mintha kieresztették volna belőle a levegőt. Egy-két másodpercig némán meredt Dumbledore-ra, aztán kihúzta magát, és így szólt:

— Sajnálom, de nincs időnk további meséket hallgatni. Le akarom zárni ezt az ügyet…

— Meglehet, hogy tévedek — folytatta rendületlen nyugalommal Dumbledore — de legjobb tudomásom szerint a Wizengamot Kódexének értelmében a vádlottnak joga van tanúkat állítani vallomása alátámasztására. Tudtommal a Varázsbűn-üldözési Főosztály is elfogadja ezt a gyakorlatot. Jól tudom, Madam Bones? — tette hozzá, a monoklis boszorkányra nézve.

— Igen — bólintott Bones. — Így igaz.

— Jól van, nem bánom — szólt ingerülten Caramel. — Hol az az ember?

— Magammal hoztam — felelte Dumbledore. — Odakint vár. Menjek ki érte?

— Nem, nem… Hívja be, Weasley! — mordult rá Percyre Caramel.

Percy felpattant, leszaladt a magas padsoroktól levezető kőlépcsőn, és tekintetét mereven előreszegezve elsietett Harry és Dumbledore mellett.

Néhány pillanat múltán már vissza is tért, akkor már Mrs. Figg társaságában. Az öregasszony ijedtnek tűnt, ráadásul bolondabbnak, mint valaha — Harry legalább annyit elvárt volna tőle, hogy szövetpapucs helyett rendes cipőben jelenjen meg a tárgyaláson.

Dumbledore átadta a székét Mrs. Figgnek, és odavarázsolt magának egy másikat.

— Teljes neve? — kérdezte hangosan Caramel, miután Mrs. Figg szorongva leült a szék legszélére.

— Arabella Doreen Figg — felelte remegő hangon az öregasszony.

— És mit kell tudnunk magáról? — kérdezte lekezelő hangon Caramel.

— Little Whingingben lakom, elég közel Harry Potterhez — válaszolta Mrs. Figg.

— A nyilvántartásunk szerint Little Whingingben Harry Potteren kívül nem lakik más varázsló, se boszorkány — szögezte le nyomban Madam Bones. — Arra a környékre különösen nagy figyelmet fordítottunk, tekintettel… bizonyos múltbeli eseményekre.

— Kvibli vagyok — mondta Mrs. Figg. — Ezért tudtommal nem kell bejelentkeznem a minisztériumban.

— Kvibli, aha — dörmögte Caramel, szúrós szemmel fürkészve az öregasszonyt. — Ellenőrizni fogjuk. A munkatársam, Weasley majd felveszi az adatait. Jut eszembe, a kviblik látják a dementorokat? — tette hozzá, a testülethez intézve kérdését.

— Már hogyne látnánk őket! — méltatlankodott Mrs. Figg.

Caramel felvonta a szemöldökét, úgy nézett rá.

— Rendben van. Halljuk a mondandóját.

— Augusztus másodikán este kilenc óra tájban elindultam macskaeledelt venni a sarki boltba, ami a Wisteria sétány végén van — darálta gondolkozás nélkül Mrs. Figg, mintha betanult szöveget mondana. — Menet közben furcsa zajt hallottam a Wisteria sétányt a Magnolia közzel összekötő sikátorból. A sikátorhoz érve szaladó dementorokat pillantottam meg…

— Szaladó dementorokat? — szólt közbe Madam Bones. — A dementorok nem szaladnak, hanem siklanak.

— Úgy akartam mondani — bólogatott Mrs. Figg, és ráncos arca kissé kipirult. — Ott siklottak a sikátorban két alak felé, akik kamasz fiúknak látszottak.

— Hogyan festettek? — kérdezte Madam Bones. Annyira összeszűkítette a szemét, hogy a monokli pereme eltűnt a bőre alatt.

— Hát, az egyik kövér volt, a másik sovány…

— Nem a fiúk! — intette le türelmetlenül Madam Bones. — A dementorok… Azokat írja le!

— Vagy úgy. — Mrs. Figgnek most a nyaka kezdett el kipirulni. — Magasak voltak. Magasak, és csuklyás köpeny volt rajtuk.

Harrynek összeszorult a gyomra. A hallottak alapján az volt az érzése, hogy Mrs. Figg soha életében nem látott dementorokat — legfeljebb képen, márpedig egy kép nem mutathatja meg azt, ami ezeket a lényeket olyan iszonyúvá teszi: a hátborzongató mozgásukat, ahogy centiméterekkel a föld fölött lebegnek, a halálszagot, ami a testükből árad, a szörnyűséges hörgést, amellyel beszívják a levegőt maguk körül…

A második sorban egy tömzsi, bajuszos varázsló egy göndör hajú boszorkány füléhez hajolt, és belesúgott valamit. A boszorkány somolygott és bólintott.

— Szóval magasak voltak, és csuklyás köpeny volt rajtuk — ismételte ridegen Madam Bones. Közben Caramel gúnyosan horkantott. — Értem. Van még valami?

— Igen — bólogatott Mrs. Figg. — Éreztem őket. Hirtelen jéghideg lett, pedig aznap meleg nyári esténk volt. És úgy éreztem… mintha eltűnt volna a jókedv a világból… és szörnyű emlékek jutottak az eszembe…

Mrs. Figg hangja elcsuklott.

Madam Bones szeme kissé tágabbra nyílt. Harry látta a piros foltot a szemöldöke alatt, ahol a monokli a bőrébe nyomódott.

— És mit csináltak azok a dementorok? — kérdezte Bones.

Harryben újraébredt a remény.

— Megtámadták a fiúkat — felelte Mrs. Figg, immár magabiztosabb hangon. A pír is kezdett eltűnni az arcáról. — Az egyik fiú elesett. A másik hátrált, és közben próbálta visszaverni a támadóját. Az volt Harry. Kétszer is próbálkozott, de csak ezüstös gőz jött ki a pálcájából. Aztán a harmadik kísérletre sikerült megidéznie egy patrónust. Az lerohanta az egyik dementort, aztán Harry parancsára azt is elkergette, amelyik a másik fiúra támadt. És… és ez történt — fejezte be sután Mrs. Figg.