J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Madam Bones némán fürkészte az öregasszonyt. Caramel nem is nézett rá, hanem az iratait lapozgatta. Végül aztán felpillantott, és indulatosan így szólt:

— Szóval ezt látta, mi?

— Ez történt — ismételte Mrs. Figg.

— Rendben van — mondta Caramel. — Elmehet.

Mrs. Figg rémült pillantást vetett Dumbledore-ra, aztán felállt, és elcsoszogott a kijárat felé.

— Nem valami hiteles tanú — szólt fölényes gúnnyal Caramel.

— Ahogy vesszük — zengett fel Madam Bones hangja. — Igen pontosan leírta a dementortámadás hatását. És nem látom be, miért állítaná, hogy dementorok voltak ott, ha nem voltak.

— Dementorok kószálnak egy muglitelepülésen, és csak úgy véletlenül összetalálkoznak egy varázslóval? — fintorgott Caramel. — Ennek az esélye nagyon-nagyon kicsi. Még Bumfolt se fogadott volna rá…

— Ó, nem hinném, hogy bármelyikünk is a véletlen művének tekintené, ami történt — jegyezte meg könnyed hangon Dumbledore.

A Caramel jobbján ülő boszorkány, akinek az arcát árnyék fedte, most mintha megmoccant volna. A Wizengamot többi tagja némán, mozdulatlanul figyelt.

— Mit akar ezzel mondani? — kérdezte fagyosan Caramel.

— Azt, hogy véleményem szerint odaküldték őket — felelte Dumbledore.

— Felteszem, dokumentálva lenne, ha valaki dementorokat küldött volna sétálni Little Whinging utcáira! — csattant fel Caramel.

— Feltéve hogy a dementorok manapság is csak a Mágiaügyi Minisztérium utasításait teljesítik — érvelt Dumbledore. — Ismeri a véleményemet erről a dologról, Cornelius.

— Igen, ismerem — felelte indulatosan a miniszter — és nincs okom feltételezni, hogy a véleményének akár a legcsekélyebb köze is lenne a valósághoz. A dementorok az Azkabanban tartózkodnak, és csakis azt teszik, amit parancsolunk nekik.

— Ez esetben — válaszolt csendes, de jól érthető hangon Dumbledore — fel kell tennünk a kérdést, miért küldött valaki a minisztériumból augusztus másodikán két dementort abba a sikátorba.

A mély csendben, ami e szavakat követte, a Caramel jobbján ülő boszorkány előredőlt, úgyhogy Harry végre megpillantotta az arcát.

Az első másodpercben azt hitte, egy hatalmas, sápadt békát lát. A tömzsi nőnek annyi nyaka se volt, mint Vernon bácsinak. Széles, petyhüdt ajkú száját és nagy, kissé dülledt szemét kerek, redős arc keretezte. Még fekete bársonymasnija is úgy ült rövid, göndör haján, akár egy légy — Harry szinte várta, hogy a nő a szájába rántsa hosszú, ragadós nyelvével.

— Dolores Jane Umbridge, a Miniszteri Hivatal államtitkára — mutatta be a boszorkányt Caramel.

Harry arra számított, hogy Umbridge brekegni fog — annál nagyobb volt a meglepetése, mikor a nő rebegő, kislányos fejhangon szólalt meg:

— Biztosra veszem, hogy félreértettem önt, Dumbledore professzor — mondta torz, hideg mosolyra húzva széles száját. — Milyen buta vagyok! Egy röpke pillanatig úgy tűnt, mintha arra célozna, hogy a Mágiaügyi Minisztérium rendelte el ennek a gyermeknek a megtámadását.

Ezüstcsengésű kacajt hallatott, amitől Harrynek libabőrös lett a háta. A Wizengamot néhány tagja együtt nevetett vele, de hangjukban szikrája se volt a jókedvnek.

— Ha igaz, hogy a dementorok csak a Mágiaügyi Minisztérium utasításait teljesítik, és az is igaz, hogy tíz napja két dementor megtámadta Harryt és az unokatestvérét, akkor logikus a következtetés, hogy a támadást egy minisztériumi tisztviselő rendelte el — felelte udvariasan Dumbledore. — Természetesen elképzelhető, hogy ez a két dementor nem állt a minisztérium ellenőrzése alatt…

— Minden dementor a minisztérium ellenőrzése alatt áll! — csattant fel téglavörös arccal Caramel.

Dumbledore finoman fejet hajtott a miniszter előtt.

— Ez esetben a minisztérium minden bizonnyal kivizsgálja majd, mit keresett két dementor ilyen messze az Azkabantól, és miért hajtottak végre engedély nélküli támadást.

— Nem maga dönti el, hogy mit csinál és mit nem csinál a Mágiaügyi Minisztérium! — harsogta Caramel, olyan bíborvörös arcszínt produkálva, amit Vernon bácsi is megirigyelt volna.

— Természetesen nem — felelte szelíden Dumbledore. — Csupán bátorkodtam hangot adni abbéli meggyőződésemnek, hogy az ügy nem marad kivizsgálatlanul.

Beszéd közben Madam Bonesra tekintett. A boszorkány megigazította monokliját, és szemöldökét kissé összeráncolva nézett vissza rá.

— Szeretném hangsúlyozni — szólt Caramel — hogy ezen a tárgyaláson nem feladatunk se létező, se egy gyermek fejéből kipattant dementorok viselkedését elemezgetni. Maradjunk a tárgynál, ami nem más, mint hogy Harry Potter megszegte a kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó rendeletet!

— Természetesen — bólintott Dumbledore. — De a dementorok jelenléte a sikátorban igencsak lényeges körülmény. A rendelet hetes számú záradéka leszögezi, hogy a kiskorú varázsló vagy boszorkány jogosult bűbájt használni rendkívüli helyzetben, akkor, ha veszélyben forog a saját vagy bármely jelen lévő varázsló, boszorkány vagy mugli élete…

— Köszönjük szépen, de ismerjük a hetes záradék tartalmát! — sziszegte Caramel.

— Ebben biztos vagyok — felelte udvariasan Dumbledore. — És felteszem, egyetértünk abban, hogy a helyzet, amelyben Harry a patrónus-bűbájt használta, teljes joggal tekinthető a záradékba foglalt rendkívüli helyzetnek.

— Ha voltak ott dementorok, amit én erősen kétlek.

— Hallotta a vallomást. Ha továbbra is kételkedik a tanú szavahihetőségében, idézze be, és kérdezze ki újra. A tanúnak biztosan nem lesz ellene kifogása.

— Nem… azt… nem… — Caramel dühös-zavartan babrált az irataival. — Még ma le akarom zárni ezt az ügyet, Dumbledore!

— Meggyőződésem, hogy inkább hallgat meg akár tízszer is egy tanút, semmint hogy kellően meg nem alapozott ítéletet hozzon, s így súlyos bírói tévedés lehetőségét kockáztassa.

— Súlyos bírói tévedés, megáll az eszem! — kiabált magából kikelve Caramel. — Ahelyett, hogy a gyerek arcátlan törvénysértését igyekezne kimagyarázni, inkább számolja össze, hány légből kapott mesét hallottunk már Harry Pottertől! Három éve is lebegésbűbájt használt…

— Az nem én voltam, hanem egy házimanó! — tiltakozott Harry.

— Tessék! — harsogta Caramel, két kézzel mutogatva Harry felé.

— Egy manó! Egy mugliházban! Ugyan, kérem!

— Az illető házimanó jelenleg a Roxfort Szakkollégium alkalmazásában áll — szólt Dumbledore. — Ha óhajtja, egy szempillantás alatt ide tudom hívni, hogy tanúskodjon.

— Nem… nem… nincs időm házimanókkal foglalkozni! Különben is, nem ez volt az egyetlen eset… A ménkűbe is, felfújta a tulajdon nagynénjét! — üvöltötte Caramel, s öklével akkorát csapott a bírói pad lapjára, hogy egy tintásüveg táncolni kezdett, és feldőlt.

— Valóban, s ön abban az ügyben nem indított eljárást, mert, felteszem, bölcsen belátta, hogy a legkiválóbb varázslók se mindig urai érzelmeiknek — mondta Dumbledore, miközben Caramel a tintát törölgette iratairól.

— És arról még nem is beszéltem, amit az iskolában művel.

— De mivel a minisztérium nem szabhat ki büntetést a roxforti diákokra iskolai fegyelemsértéseikért, Harry ottani viselkedése nem tartozik ide — szögezte le Dumbledore. Továbbra is udvariasan beszélt, de, most először, kissé hűvös felhanggal.

— Ohó! — Caramel dacosan kihúzta magát. — Szóval semmi közünk hozzá, mit csinál az iskolában? Úgy gondolja?