J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A fényképbeli emberkék megint helyezkedni kezdtek, s most a hátsó részen állók kerültek előtérbe.

— Ő Dumbledore fivére, Aberforth. Furcsa szerzet, akkor találkoztam vele először és utoljára… ő Doras Meadowes — Voldemort saját kezűleg végzett vele… Ott van Sirius, akkor még rövid haja volt… és… tessék, őket akartam megmutatni neked!

Harry szíve kihagyott egy dobbanást. A képről az édesanyja és az édesapja mosolygott rá. Egy alacsony, vizenyős szemű varázsló ült közöttük — Harry nyomban felismerte benne Féregfarkat, azt az embert, aki elárulta Voldemortnak szülei hollétét, s így közvetve a halálukat okozta.

— Na? — morogta Mordon.

Harry felpillantott a varázsló himlőhelyes, sebhelyektől szabdalt arcára. Mordon szemlátomást abban a hitben volt, hogy igazi csemegével örvendeztette meg Harryt.

— Aha… — Harry megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. — Öö… most jut eszembe, még be kell pakolnom a…

Végül mégse kellett kitalálnia olyan tárgyat, amit még nem pakolt be, mert Sirius megkérdezte, mi van Mordon kezében, és Rémszem magyarázni kezdte neki a kép történetét. Harry átvágott a konyhán, kiosont az ajtón, és mielőtt utána kiálthattak volna, felszaladt a lépcsőn.

Nem tudta, miért sokkolta ennyire a kép. Sok fotót látott már a szüleiről, és Féregfark se volt ismeretlen számára… De hogy ilyen váratlanul felbukkanjanak… És ott látni őket a sok mosolygó arc között… Benjy Fenwick, akit darabokra szaggattak, Gideon Prewett, aki hősként halt meg, és Longbottomék, akiket kínzással az őrületbe kergettek… emberek, akik örök időkig vidáman integetnek egy fényképen, nem is sejtve, hogy a sorsuk megpecsételődött… Lehet, hogy Mordonnak a fotó egyszerűen érdekes… neki, Harrynek bizarr és rémisztő.

Lábujjhegyen végigment az előszobán, s elhaladt a kitömött manófejek mellett. Örült, hogy végre egyedül lehet. Már majdnem felért az első emeletre, amikor zajt hallott — valaki sírt a szalonban.

— Ki van itt? — kérdezte fennhangon.

Nem kapott választ — de az a valaki a szalonban tovább sírt.

Harry felszaladt a maradék lépcsőfokokon, átvágott az előtéren, és benyitott a helyiségbe.

A szalon sötét falának tövében varázspálcát szorongató ember kuporgott. A szoba közepe felé nézett, ahol a kopott szőnyegen, annak is egy olyan részén, amit megvilágított az ablakon beeső holdfény, kicsavarodott tagokkal egy másik ember feküdt: a halott Ron.

Egyszerre mintha az összes levegőt kiszippantották volna Harry tüdejéből. Agya egy szempillantás alatt jéggé dermedt. Ron meghalt? Nem, ez nem lehet…

Egy pillanat… ez nem lehet… Ron lent volt a konyhában…

— Mrs. Weasley? — szólalt meg rekedten Harry.

— Com… com… comikulissimus! — zokogta Mrs. Weasley, és remegő kézzel Ron holttestére szegezte pálcáját.

Csatt!

Ron holtteste Billévé változott — a fiatalember széttárt karokkal hevert a hátán, szeme üvegesen meredt a semmibe. Mrs. Weasley még keservesebben zokogott.

— Com… comikulissimus!

Csatt!

Bill holtteste eltűnt, s a helyén a halott Mr. Weasley jelent meg törött szemüvegben, vérbe fagyva.

— Ne! — nyöszörögte Mrs. Weasley. — Ne… comikulissimus!

Comikulissimus!

Comikulissimus!

Csatt! Halott ikrek. Csatt! Halott Percy. Csatt! Halott Harry…

— Menjen ki, Mrs. Weasley! — kiáltotta Harry, saját holttestére meredve. — Majd valaki más…

— Mi folyik itt?

Lupin rontott be a szalonba, nyomában Siriusszal, s hamarosan bebicegett Mordon is. Lupin először Mrs. Weasleyre, majd a halott Harryre nézett, s szemlátomást rögtön felfogta, mi a helyzet. Előhúzta pálcáját, és hangosan, határozottan kimondta a varázsigét:

— Comikulissimus!

Harry holtteste eltűnt a szőnyegről, s a szalonnak ugyanazon a részén ezüstös színű, lebegő gömb tűnt fel a levegőben. Lupin intett egyet a pálcájával, mire a gömb füstfelhővé oszlott szét.

Mrs. Weasley nyögött egyet, azután két tenyerébe temette arcát, is újra felzokogott.

— Molly — szólt esetlenül Lupin, és odalépett az asszonyhoz. — Molly, nem kell…

A következő pillanatban már Lupin vállát áztatták Mrs. Weasley könnyei.

— Ez csak egy mumus volt, Molly — dörmögte a varázsló az asszony hátát simogatva. — Egy ártalmatlan mumus…

— Folyton ezt látom! — zokogta bele Mrs. Weasley Lupin vállába.

— Folyton… holtan látom őket! Minden éjjel… minden álmomban…

Sirius a szőnyegnek arra a részére meredt, ahol az előbb még az alakváltó mumus feküdt. Mordon Harryre nézett, aki viszont lesütötte a szemét. Az volt az érzése, hogy Mordon varázsszeme végig követte őt, mióta kijött a konyhából.

— Ne… ne mondjátok meg Arthurnak — szipogta Mrs. Weasley, és kapkodva megtörölte a szemét ruhája ujjával. — Nem akarom, hogy megtudja… Hogy lehetek ilyen buta…

Lupin adott neki egy zsebkendőt, és a boszorkány kifújta az orrát.

— Ne haragudj, Harry — szólt remegő hangon. — Mit gondolhatsz most rólam… Hogy még egy mumussal se tudok elbánni…

Harry mosolyogni próbált.

— Ugyan már… — motyogta.

— Azért van, mert olyan nagyon aggódom… — Mrs. Weasleynek elcsuklott a hangja, és megint potyogni kezdtek a könnyei. — A fél családunk be… benne van a Rendben… kész csoda lenne, ha… ha mindannyian túlélnénk… és Per-Percy szóba se áll velünk… Mi lesz, ha történik valami? Ki se tudtunk… békülni vele. És mi lesz, ha Arthur meg én meghalunk, ki fog… ki fog vigyázni Ronra és Ginnyre?

— Most már elég volt, Molly! — szólt szigorúan Lupin. — Más a helyzet, mint akkor régen. A rend sokkal felkészültebb, lépéselőnyben vagyunk, tudjuk, mit tervez Voldemort…

Mrs. Weasley riadtan sikkantott a név hallatán.

— Jaj, Molly, mikor fogod már megszokni, hogy kimondjuk a nevét? Nézd… azt nem ígérhetem meg, hogy senkinek nem esik bántódása. Ki ígérhetne ilyet? De az tény, hogy sokkal jobb helyzetből indulunk, mint legutóbb. Te akkor nem voltál a Rend tagja, nem tudhatod. Akkoriban a halálfalók hússzoros túlerőben voltak, és egyenként intéztek el minket…

Harrynek megint eszébe jutott a kép, szüleinek mosolygó arca.

Tudta, hogy Mordon még mindig figyeli őt.

— Percy miatt ne aggódj! — szólalt meg váratlanul Sirius. — Észhez fog térni. Csak idő kérdése, és Voldemort előbújik a rejtekhelyéről. Akkor pedig az egész minisztérium térden csúszik majd előttünk, hogy bocsássunk meg… De nekem hiába könyörögnek majd — tette hozzá keserűen.

— Ami pedig az elárvult Ront és Ginnyt illeti — mosolygott Lupin — gondolod, hogy hagynánk őket éhen halni?

Mrs. Weasley erőtlenül elmosolyodott.

— Olyan buta vagyok… — motyogta könnyeit törölgetve.

Azonban Harry, mikor tíz perccel később becsukta maga után a hálószoba ajtaját, nem tudta butának tartani Mrs. Weasleyt. Lelki szeme előtt még mindig ott lebegett a kép, ahogy szülei a fotóról rámosolyognak, nem is sejtve, hogy életük, csakúgy mint oly sok barátjuké, hamarosan szörnyű véget ér. És ugyanilyen erővel villant fel a fejében újra meg újra a Weasley család férfi tagjainak alakját öltő mumus képe.

Aztán egyszerre, látszólag minden ok nélkül, belehasított a fájdalom a sebhelyébe, és görcsbe rándult a gyomra.

— Hagyd abba! — szólt fennhangon, miközben megdörzsölte a sebhelyet.

— Az őrület első jele, ha az ember a saját fejéhez beszél — szólt egy kaján hang a falon lógó üres képből.