J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A fekete kutya a hátsó lábára állt, s a két mellsőt Harry vállára helyezte. Mrs. Weasley nyomban ott termett, a vonat felé lökte Harryt, s közben rásziszegett a kutyára:

— Az ég szerelmére, Sirius, viselkedj állat módjára!

— Viszlát! — kiáltott ki Harry a nyitott ablakon, mikor a vonat mozgásba lendült. Ron, Hermione és Ginny ott álltak mellette, és integettek. Tonks, Lupin, Mordon és a Weasley házaspár alakja egykettőre beleolvadt a tömegbe, a fekete kutya viszont még sokáig ott loholt Harryék ablaka alatt. A peronon álló emberek nevetve nézték, hogyan kergeti a vonatot — aztán a szerelvény bekanyarodott, és Sirius is eltűnt.

— Nem lett volna szabad kikísérnie minket — csóválta a fejét Hermione.

— Ne aggódj már! — legyintett Ron. — Szegény hónapok óta ki se tette a lábát a házból.

Fred összecsapta a tenyerét.

— Na jó, nincs időnk estig csevegni — mondta. — Üzleti ügyünk van Lee-vel. Sziasztok!

Azzal az ikrek elindultak jobbra a kocsi folyosóján.

A vonat még jobban felgyorsult, úgyhogy az elsuhanó házak már csak színes villanásoknak tűntek.

— Menjünk, keressünk magunknak egy fülkét! — indítványozta Harry.

Ron és Hermione egymásra néztek.

— Öhm — motyogta Ron.

— Figyelj… — szólt kelletlenül Hermione — nekünk Ronnal át kell mennünk a prefektusok kocsijába.

Ron nem nézett rá Harryre; egyszerre roppantul érdekelni kezdte bal keze körmének állapota.

— Ja persze… — bólintott Harry. — Jól van, menjetek.

— Nem hiszem, hogy egész úton ott kell maradnunk — sietett hozzátenni Hermione. — A levélben azt írták, hogy eligazítást kapunk az iskolaelső fiútól és lánytól, aztán a folyosókon kell időnként járőröznünk.

— Jól van — ismételte Harry. — Akkor majd később találkozunk.

— Persze… — dörmögte Ron, nyugtalan oldalpillantást vetve barátjára — semmi kedvem nincs átmenni oda. Szívesebben maradnék… De hát muszáj… Nekem ez nem öröm, én nem vagyok Percy — fejezte be dacosan.

— Tudom, hogy nem vagy Percy — mosolygott Harry. Azonban mikor Ron és Hermione ládájukat vonszolva, Csámpással és Pulipinty kalitkájával a kezükben elindultak a vonat eleje felé, egyszerre elveszettnek érezte magát. Még sose utazott Ron nélkül a Roxfort expresszen.

— Gyere! — szólt rá Ginny. — Ha sietünk, talán nekik is tudunk foglalni helyet.

— Jó, menjünk — bólintott Harry. Felemelte Hedvig kalitkáját, másik kezével pedig megfogta a ládát. Elindultak a folyosón, s menet közben sorra bepillantottak a fülkék üvegezett ajtaján. Mindegyik szakasz tele volt. Harry észrevette, hogy feltűnően sok diák bámulja meg őt — sőt voltak, akik megbökték szomszédjukat, és rá mutogattak. Miután öt egymást követő fülkénél ezt tapasztalta, végre eszébe jutott a magyarázat: a Reggeli Próféta egész nyáron ezt sugalmazta olvasóinak, hogy ő egy öntelt, nagyotmondó alak.

Eltűnődött, hogy vajon a bámészkodók és akik összesúgnak a háta mögött, elhitték-e az újság meséit.

A legutolsó kocsiban összetalálkoztak Neville Longbottommal, Harry évfolyam- és háztársával. Neville kerek arcán verejtékcseppek ültek — szemlátomást nagy nehézséget okozott neki, hogy ne veszítse el se a ládáját, se kapálózó varangyát, Trevort.

— Szia, Harry — zihálta. — Szia, Ginny… minden fülke tele van… nem találtam helyet…

— Honnan veszed, hogy mind tele van? — felelte Ginny, aki időközben eloldalazott Neville mellett, és benézett a következő fülkébe. — Ebben itt például csak Lüke Lovegood ül…

Neville valami olyasmit motyogott, hogy senkit nem akar zavarni.

— Ne butáskodj már! — nevetett Ginny. — Nem harapja le a fejed!

Azzal kinyitotta az ajtót, és bevonszolta a fülkébe a ládáját.

Harry és Neville követték.

— Szia, Luna — köszönt Ginny. — Szabad a többi hely?

Az ablaknál ülő lány felnézett rájuk. Derékig érő, kusza, piszkosszőke haja volt, szinte fehér szemöldöke és dülledt, kerek szeme, ami a szüntelen csodálkozás kifejezését kölcsönözte arcának.

Harry egy szempillantás alatt rájött, miért nem akaródzott Neville-nek beülni ebbe a fülkébe. A lányról lerítt, hogy nem normális, bár nehéz volt megállapítani, hogy mi utal leginkább erre: az, hogy a varázspálcája a bal füle mögött van, hogy vajsörös dugókból fűzött nyakláncot visel, vagy hogy fejjel lefelé tartja az újságot.

A lány végignézett hármójukon, s végül Harryn állapodott meg a tekintete. Lassan bólintott.

— Kösz — mosolygott rá Ginny.

Harry és Neville feltuszkolták a három ládát meg Hedvig kalitkáját a poggyásztartóra, majd leültek. Luna némán figyelte őket fejjel lefelé tartott újságja — a Hírverő magazin egy példánya — fölött. Harrynek feltűnt, hogy a lány sokkal ritkábban pislog, mint más emberek. Merev tekintettel bámulta őt, s Harry most már bánta, hogy szembeült vele.

— Jó volt a vakáció, Luna? — érdeklődött Ginny.

— Igen — felelte álmatagon a lány, szemét továbbra is Harryre szegezve. — Igen, nagyon jó volt… Te Harry Potter vagy — tette hozzá váratlanul.

— Igen, tudom — morogta Harry.

Neville nevetett, s Luna szeme most felé fordult.

— Hogy te ki vagy, azt nem tudom.

— Senki — sietett a válasszal Neville.

— Nem vagy senki! — pirított rá Ginny. — Neville Longbottom… Luna Lovegood. Egy évfolyamba járunk Lunával, de ő hollóhátas.

— Magad azzal ékesíted, ha elmédet élesíted — recitálta éneklő hangon Luna, aztán felemelte megfordított újságját, elbújt mögötte, és hallgatásba burkolózott. Harry és Neville elképedt pillantást váltottak, Ginny pedig a markába kuncogott.

A vonat időközben kiért a városból, s most sík mezők között haladt. Furcsa, bizonytalan idő volt; egyik percben vakító napfény áradt be a fülkébe, a másikban fenyegető, sötét felhőtömegek árnyéka vetült rájuk.

— Találjátok ki, mit kaptam a születésnapomra! — szólt Neville.

— Még egy nefeleddgömböt? — tippelt Harry, arra a szerkezetre célozva, amit Neville a nagyanyjától kapott lyukacsos emlékezetének megsegítése végett.

— Nem — rázta a fejét a fiú. — Bár egy olyan is jól jönne, mert a régi elkeveredett valahol… Nem, ezt nézzétek meg!

Beledugta iskolatáskájába a szabad kezét, a másikkal még mindig Trevort markolta, és némi kotorászás után előhúzott egy virágcserepet. A beleültetett növény leginkább kis szürke kaktuszhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy tüskék helyett kelésszerű dudorok borították.

— Mimbulus Mimbeltonia — mutatta be büszkén Neville — közönséges nevén butykor.

Harry szemügyre vette a furcsa cseréplakót. Az egyenletesen lüktetett, s ettől egy kórosan elváltozott belső szerv benyomását keltette.

— Nagyon-nagyon ritka növény — magyarázta lelkesen Neville. — Szerintem még a roxforti füvészkertben sincs ilyen. Alig várom, hogy megmutathassam Bimba professzornak! Algie nagybácsim hozta Asszíriából. Remélem, sikerül majd szaporítani.

Harry tudta, hogy a gyógynövénytan Neville kedvenc tantárgya, ennek ellenére nem értette, miért van úgy oda a fiú a satnya kis növényért.

— Van valami… érdekes benne? — kérdezte bizonytalanul.

— Egy csomó minden! — büszkélkedett Neville. — Fantasztikus védekező mechanizmusa van! Fogd csak meg Trevort…

Azzal Harry kezébe nyomta a varangyot, és gyorsan előkotort egy pennát a táskájából. Luna Lovegood kissé lejjebb eresztette fordított újságját, hogy kilásson fölötte. Neville szemmagasságba emelte a Mimbulus Mimbeltoniát, nyelve hegyét kidugva célzott, majd pennájával erősen megbökte a növényt.