J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A tömeggyilkosként elhíresült Sirius Blackről immár tizennégy éve állítják, hogy tucatnyi mugli és egy varázsló halála szárad a lelkén. Két esztendeje, miután Black arcátlanul merész szökést hajtott végre az Azkabanból, a Mágiaügyi Minisztérium minden idők legkiterjedtebb embervadászatát indította el a kézre kerítésére. Mindeddig senki nem kételkedett benne, hogy elfogatása esetén Black megérdemelten kerülne vissza a dementorokhoz.

DE MI AZ IGAZSÁG?

A napvilágra került új bizonyítékok legalábbis kétségessé teszik, hogy Sirius Black elkövette a bűntényt, amiért az Azkabanba küldték.

A Little Norton, Acanthia út 18. szám alatt lakó Doris Purkiss szerint ugyanis Black a kérdéses időpontban nem tartózkodott a mészárlás színhelyén.

„A félreértés ott kezdődik, hogy a szóban forgó ember nem is Sirius Black — állítja Mrs. Purkiss. — Akit az emberek Blacknek tartanak, az valójában Bob Roshta, a Bezsongott Koboldok együttes énekese, aki közel tizenöt éve felhagyott a nyilvános szerepléssel, miután fültövön találta egy répa a Little Norton-i Church Hallban tartott koncerten. Rögtön felismertem őt, mikor megláttam a képét az újságban. Na már most Bob semmiképp se követhette el a gyilkosságokat, mivel azon az estén kettesben volt velem. Sose felejtem el azt a meghitt, gyertyafényes vacsorát… Írtam a mágiaügyi miniszternek, és bízom benne, hogy Siriust, azaz Bobot napokon belül felmentik minden vád alól.”

Harry hitetlenkedve meredt az újságra. Ezt vagy viccnek szánták, gondolta, vagy a szerkesztők válogatás nélkül lehoznak minden butaságot. Lapozgatni kezdett a magazinban, és hamarosan ráakadt a Caramelről szóló cikkre.

Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter tagadja, hogy öt éve, mikor posztjára megválasztották, szerepelt volna tervei között, hogy átveszi a Gringotts Varázslóbank irányítását.

Caramel kitart álláspontja mellett, miszerint csupán „békés együttműködésre” törekszik aranyunk őrzőivel.

DE MI AZ IGAZSÁG?

A miniszterhez közel álló források nemrég megerősítették, hogy Caramel igenis szívesen rátenné a kezét a koboldok aranykészletére, és célja eléréséhez az erőszaktól se riadna vissza.

„Nem ez lenne az első alkalom — állítja egy bennfentes. — Elég, ha annyit mondok, hogy a barátai Koboldölő Cornelius néven emlegetik a miniszter urat. Bizalmasai körében előszeretettel henceg vele, hogyan végzett áldozataival: a vízbefojtás, az ablakon kilökés, a mérgezés és a kenyérbe sütés egyaránt szerepelt a módszerei között…”

Harrynek ennyi elég volt a cikkből. Nem tartotta szent életű embernek Caramelt, de azért elég nehezen tudta elképzelni, hogy a miniszter koboldok kenyérbe sütésével töltse a szabadidejét. Tovább lapozott a magazinban, s többek között a következőket találta: egy leleplező riportot a Tutshilli Tornádókról, akik zsarolás, kínzás és szabályellenes seprűbájolás segítségével lettek kupagyőztesek; interjút egy varázslóval, aki állítása szerint elrepült a Holdra egy Jólsep-R 6-on, és egy zsák holdbékát hozott haza bizonyíték gyanánt; és egy cikket az ősi rúnákról, ami legalább magyarázatot adott rá, miért tartotta Luna fejjel lefelé az újságot. A cikk szerzője szerint a rúnák, ha fordítva nézik őket, olyan átkot adnak ki, amellyel „savanyú naranccsá változtathatjuk ellenfelünk fülét”.

Harrynek el kellett ismernie, hogy a többi cikkben olvasható bődületes sületlenségekhez képest finom túlzás csupán az az állítás, hogy Sirius a Bezsongott Koboldok énekese.

— Találtál benne valami jót? — kérdezte Ron, miután Harry becsukta a magazint.

— Kizártnak tartom — előzte meg Harryt a válasszal Hermione. — A Hírverő egy szennylap, ezt mindenki tudja.

— Már megbocsáss! — fortyant fel Luna, s hangja most cseppet sem volt álmatag — de az apám a főszerkesztője.

— Ó… — Hermione elpirult. — Persze vannak benne érdekes… tulajdonképpen egészen…

— Megkaphatnám az újságomat? — szólt hűvösen Luna, azzal kirántotta Harry kezéből a magazint. Fellapozta az ötvenhetedik oldalt, és „csakazértis” mozdulattal fejjel lefelé fordította az újságot.

Épp újra eltűnt mögötte, amikor harmadszor is kinyílt a fülke ajtaja.

Harry arra fordította a fejét; számított erre a látogatásra, de attól még semmivel sem volt kellemesebb belenézni Draco Malfoy sötéten vigyorgó képébe. A mardekáros fiút elmaradhatatlan csatlósai, Crak és Monstro kísérték.

— Mit akarsz? — mordult rá Malfoyra Harry, mielőtt az kinyithatta volna a száját.

— Udvariasabban, Potter, különben büntetőfeladat lesz a vége — felelte Malfoy, akinek ugyanolyan egyenes szálú, szőke haja és hegyes álla volt, mint az apjának. — Amint látod, én, ellentétben veled, prefektus lettem, és ez azt jelenti, hogy én, ellentétben veled, büntetést szabhatok ki.

— Igen — vágta rá Harry — de te, ellentétben velem, egy undok féreg vagy, úgyhogy tűnj el, és hagyj minket békén!

Ron, Hermione, Ginny és Neville nevettek. Malfoy szája sarka megrándult.

— Mesélj, Potter: milyen érzés lemaradni Weasley mögött? — kérdezte.

— Dugulj be, Malfoy! — sziszegte Hermione.

— Nocsak, érzékeny pontra tapintottam? — vigyorodott el Draco. — Szóval, vigyázz magadra, Potter, mert most én vagyok a nagykutya.

— Hordd el magad! — pattant fel Hermione.

Malfoy még egy utolsó gonosz pillantást vetett Harryre, aztán visszavonulót fújt. Crak és Monstro elcammogtak a nyomában.

Hermione becsapta utánuk a fülke ajtaját. Aztán Harryre nézett, aki ebből nyomban kitalálta, hogy a lányt is megijesztette Malfoy utolsó mondata.

— Bekapnék még egy békát — szólt Ron, akinek viszont láthatóan nem tűnt fel semmi.

Harry nem beszélhetett nyíltan Neville és Luna előtt. Váltott még egy nyugtalan pillantást Hermionéval, aztán az ablak fel fordult, és kibámult rajta.

Eddig úgy gondolta, hogy Sirius partizánakciója vicces ötlet volt, most viszont egyszerre felelőtlen, ha nem egyenesen életveszélyes kalandnak tartotta… Hermionénak igaza volt… Siriusnak nem lett volna szabad elkísérnie őket a pályaudvarra. Mi van, ha Mr. Malfoy felismerte a fekete kutyát, és elmondta a fiának? Mi van, ha kikövetkeztette, hogy Weasleyék, Lupin, Tonks és Mordon mind ismerik Sirius búvóhelyét? Vagy Draco csak véletlenül választotta épp a „nagykutya” szót?

A vonat már jókora utat tett meg észak felé, de az idő továbbra is meghatározhatatlan maradt. Lusta eső pöttyözte be az ablakot, aztán lagymatagon kisütött a nap, csak hogy kisvártatva megint a felhők mögé bújjon. Mikor besötétedett, és meggyulladt a fülkében a lámpa, Luna összecsavarta a Hírverő t, gondosan elhelyezte a táskájában, és attól fogva olvasás helyett Harryt és barátait bámulta.

Harry az ablakhoz szorította a homlokát, hátha megpillantja a Roxfortot, de a felhőkön nem sütött át a Hold, s amúgy is alig lehetett kilátni az esőtől csíkos ablakon.

— Ideje átöltöznünk — szólalt meg végül Hermione, s mindenki egyetértett vele. Némi nehézség árán kinyitották ládáikat, ki-ki elővette az iskolai talárját, és belebújt. Hermione és Ron gondosan feltűzték a prefektusi jelvényt a mellükre — Harry azt is észrevette, mikor Ron lopva rápillantott tükörképére az ablakban.

Végül aztán a vonat lassan fékezni kezdett, és minden irányban felhangzott a szedelőzködő diákok jól ismert zsibongása. Mivel Ronnak és Hermionénak felügyelniük kellett a leszállást, megint elbúcsúztak egy időre, s addig Csámpást és Pulipintyet Harryék gondjaira bízták.