J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Viszem azt a baglyot, ha akarod… — ajánlkozott Luna, s kinyújtotta a kezét Pulipinty kalitkájáért. Neville közben Trevort igyekezett betuszkolni a belső zsebébe.

— Ó… öö… kösz — felelte zavartan Harry. Átadta Pulipintyet a lánynak, s így már biztonságosabban tudta tartani Hedvig kalitkáját.

Kioldalaztak a fülkéből, s a folyosóra lépve megcsapta arcukat a friss, esti levegő. A tömeg lassan, egyenletesen hömpölygött az ajtó felé. Harry már érezte is a tóhoz vezető utat szegélyező fenyőfák illatát. Mikor aztán végre a peronra lépett s körülnézett, várta, hogy felharsanjon a jól ismert hang, a jól ismert kiáltás: „Elsősök! Minden elsős jöjjön ide!” De hiába várt. Helyette egy egészen másféle, egy határozott női hang csendült fel:

— Elsőévesek, itt sorakozzatok! Elsőévesek, hozzám!

Egy közeledő lámpás imbolygó fénykörében Harry rövid hajú, előreugró állú boszorkányt pillantott meg: Suette-Pollts professzor volt az, a tanárnő, aki az előző tanévben egy ideig helyettesítette Hagridot a legendás lények gondozása órán.

— Hol van Hagrid? — fordult Ginnyhez Harry.

— Nem tudom — felelte a lány. — De szerintem menjünk tovább, mert elálljuk az utat.

— Persze…

Az állomásról kifelé menet a tömeg elsodorta őket egymás mellől. Harry a nagy tolongásban is végig nézelődött, hátha megpillantja Hagridot. Úgy érezte, nagy barátjának mindenképp ott kell lennie valahol… Hiszen annyira várta a találkozást vele… Hagridnak azonban nyoma se volt.

Nem mehetett el a Roxfortból… — győzködte magát Harry, miközben a tömeggel együtt kiaraszolt az állomás kapuján. — Biztos csak megfázott vagy valami…

Körülnézett Ron és Hermione után. Meg akarta kérdezni tőlük, mit szólnak Suette-Pollts professzor újbóli felbukkanásához, de nem voltak a közelben, így aztán hagyta, hogy a sokaság magával sodorja őt a roxmortsi vasútállomás előtti, esőáztatta útra.

Az úton ott várakoztak már azok a ló nélküli, önjáró fiákerek — vagy száz darab — amelyek minden évben a kastélyba szállították a felsőbb éveseket. Harry épp csak egy pillantást vetett rájuk, aztán tovább kereste Ront és Hermionét. Egy másodperccel később azonban megint a ló nélküli kocsikra nézett, ám azok már nem voltak ló nélküliek. Villás kocsirúdjaik között furcsa lények álltak — Harry esetleg lónak nevezte volna őket, de csak jobb híján, mert ugyanakkor valamiféle hüllőre is emlékeztettek. Testükön nem volt se bőr, se hús; fekete köpenyük a csontvázukon lógott. Fejükben, mely a sárkányéhoz hasonlított, merev tekintetű, pupillátlan, fehér szem ült. Marjuk tájékán szárny állt ki a hátukból — egy pár hatalmas, csupasz, fekete szárny, melyet mintha óriásdenevérektől vettek volna kölcsön. Hátborzongató látványt nyújtottak, ahogy némán, mozdulatlanul álltak a sötétben. Harry nem értette, miért fogták be ezeket a rémlovakat a kocsik elé, ha egyszer azok maguktól is képesek mozogni.

— Hol van Puli? — hallotta Ron hangját közvetlenül a háta mögül.

— Az a Luna hozta le a vonatról — felelte, és gyorsan barátja felé fordult, hogy kikérje a véleményét Hagrid hollétéről. — Szerinted hol lehet…

— Hagrid? Fogalmam sincs. — Ron hangjában aggodalom csendült. — Remélem, nincs semmi baj vele.

Nem messze tőlük Draco Malfoy és kísérői, akik között ott volt Crak, Monstro és Pansy Parkinson, épp félrelökdöstek pár jámbor arcú másodévest, hogy lefoglaljanak egy kocsit maguknak. Néhány másodperc múlva aztán a ziháló Hermione is előbukkant a tömegből.

— Malfoy az előbb undorítóan elbánt egy elsőssel. Esküszöm, ezt jelenteni fogom. Öt perce viseli a jelvényt, de máris terrorizálja a társait… hol van Csámpás?

— Ginnynél — felelte Harry. — Ott…

Ginny felbukkant a közelükben, karján a nyugtalan macskával.

— Kösz — biccentett Hermione, és megszabadította Ginnyt Csámpástól. — Gyertek, szerezzünk egy kocsit, mielőtt mindegyik megtelik…

— És mi lesz Pulival? — ellenkezett Ron, de Hermione addigra már el is indult a legközelebbi üres fiáker felé. Harry hátramaradt Ronnal.

— Szerinted mik ezek az izék? — kérdezte, a rémlovak felé bökve a fejével.

— Milyen izék?

— Hát azok a lovak…

A mellettük elsiető diákok között végre feltűnt Luna, két karja közt Pulipinty kalitkájával. Az apró bagoly, mint mindig, izgatottan csipogott.

— Tessék — szólt Luna. — Nagyon aranyos kis madár.

— Aha… kedves — morogta Ron. — Na menjünk, szálljunk be… Mit is kérdeztél, Harry?

— Azt, hogy mik azok a lószerűségek — ismételte Harry, miközben Ronnal és Lunával elindultak Hermione és Ginny fiákere felé.

— Milyen lószerűségek?

— Hát azok ott a fiákerek előtt! — csattant fel Harry. Ott álltak egy méterre a legközelebbi bestiától; az őket nézte üres, fehér szemével — Ron mégis értetlenkedve meredt Harryre.

— Miről beszélsz?

— Hogyhogy miről… erről, itt!

Harry a karjánál fogva megfordította Ront, hogy farkasszemet kelljen néznie a szárnyas lóval. Ron egy-két másodpercig a bestia felé bámult, aztán megint Harryre nézett.

— Mit kéne látnom?

— Hát a… azt, ami a kocsirudak között áll! Ami be van fogva a fiáker elé! Itt van az orrod előtt!

Ron azonban továbbra is csak pislogott, s Harrynek riasztó gondolata támadt.

— Te nem… nem látod őket?

— Miket?

— Nem látod, mik húzzák a kocsikat?

Ron rémülten nézett Harryre.

— Figyelj… jól vagy?

— Persze, igen…

Harry teljesen megzavarodott. Az a lény ott állt előtte; megvilágította az állomás ablakain kiszűrődő halvány fény, orrlyukaiból gőz tört elő az esti hidegben. Ron mégse látta, vagy tréfából úgy tett, mintha nem látná — de ez utóbbi eléggé valószínűtlennek tűnt.

— Szerintem szálljunk be — javasolta óvatosan Ron, miközben további aggódó pillantásokat vetett Harryre.

— Nem kell megijedni — csendült egy álmatag hang Harry mellett, miután Ron eltűnt a fiáker sötét belsejében. — Nem bolondultál meg. Én is látom őket.

— Igen? — kapott a szón Harry, és Luna felé fordult. A lány nagy szemében megpillantotta a denevérszárnyú lovak tükörképét.

— Persze — bólintott Luna. — Elsős korom óta évről évre láttam őket. Mindig is ezek húzták a kocsikat. Ne félj, épp olyan normális vagy, mint én.

A lány halványan elmosolyodott, és bemászott a fiákerbe. Harry követte, de közben arra gondolt, vajon jó-e olyan normálisnak lenni, mint Luna Lovegood.

Harry nem akarta barátai orrára kötni, hogy ugyanaz a hallucinációja volt, mint Lunának — már ha valóban csak hallucinálta a rémlovakat. Ezért, miután beült a fiákerbe, inkább mélyen hallgatott a dologról. Azt viszont nem tudta megállni, hogy ne nézze az ablakon át a lovak sötét sziluettjét.

— Ti is láttátok Suette-Polltsot? — kérdezte Ginny. — Mit keres megint a suliban? Csak nem ment el Hagrid?

— Én örülnék, ha elment volna — jegyezte meg Luna. — Nem valami jó tanár.

— De igen, az! — vágta rá kórusban Harry, Ron és Ginny.

Harry vészjósló tekintettel nézett Hermionéra. A lány megköszörülte a torkát, és gyorsan bólintott.

— Öhm… igen… nagyon jó tanár.

— Mi, hollóhátasok nevetségesnek tartjuk az óráit — folytatta zavartalan nyugalommal Luna.