J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Umbridge professzornak szemlátomást nem tűnt fel, hogy hallgatósága nagy részét nem érdekli, amit mond. Harrynek az volt az érzése, hogy ha fegyveres lázadás törne ki a teremben, a boszorkány akkor se zavartatná magát. A tanárok egyébként mind feszült figyelemmel hallgatták a monológot, Hermione pedig egyenesen csüggött Umbridge ajkán, bár arckifejezése arról árulkodott, hogy cseppet sem tetszik neki, amit hall.

— …mert egyes reformokat igazol az idő, míg mások helytelennek bizonyulnak. A hagyományok egy részét illő és üdvös továbbvinni, de el kell vetni az idejétmúlt szokásokat. Lépjünk hát tovább, hogy beköszönthessen a nyitottság, a hatékonyság, a felelősségteljes munka korszaka, melyben megőrződik az, ami megőrzésre méltó, tökéletesedik, ami tökéletesítést igényel, és szigorú tilalom sújtja mindazt, ami káros.

Umbridge elhallgatott, és leült. Dumbledore tapsolni kezdett. A tanárok követték példáját, de többen közülük csak egyszer vagy kétszer csapták össze a tenyerüket. Néhány diák is tapsolt, a többség viszont csak késve vette észre, hogy véget ért a beszéd, s mire tapsolni kezdtek volna, Dumbledore újra felállt.

— Hálásan köszönjük Umbridge professzornak igen tanulságos felszólalását — szólt, és udvariasan bólintott Umbridge felé. — Nos, mint mondtam, a házak kviddicscsapatainak válogatásaira…

— Az biztos, hogy tanulságos beszéd volt — jegyezte meg fojtott hangon Hermione.

— Csak azt ne mondd, hogy élvezted — felelte faarccal Ron. — legunalmasabb szónoklat volt, amit életemben hallottam, pedig Percy mellett nőttem fel.

— Tanulságos volt, nem élvezetes — suttogta Hermione. — Sok mindent megmagyarázott.

— Igen? — nézett rá csodálkozva Harry. — Nekem egy rakás maszlagnak tűnt.

— De a maszlagban el volt rejtve néhány fontos dolog — felelte komoran Hermione.

— Tényleg?

— Az például, hogy „az öncélú újításnak nem engedhetünk teret”, hogy szigorúan tiltani kell mindent, ami káros.

— Jó, és ez miért fontos szerinted? — türelmetlenkedett Ron.

— Azért fontos — válaszolt összeszorított fogakkal Hermione — mert azt jelenti, hogy a minisztérium bele akar szólni a Roxfort életébe.

Egyszerre nagy zsivaj támadt a teremben. Dumbledore a jelek szerint elbocsátotta a társaságot, mert mindenki felállt, és indulni készült. Hermione izgatottan talpra ugrott.

— Gyere gyorsan, Ron, nekünk kell felkísérni az elsősöket!

— Ja, tényleg! — kapott észbe a fiú. — Hé! Hé! Hahó! Tökmagok!

— Ron!

— Mi bajod? Olyan kis törpék…

— Akkor se nevezheted őket tökmagnak! Elsőévesek! — kiáltotta parancsoló hangon Hermione. — Ide hozzám!

Egy csapatnyi gólya bátortalanul elindult a Griffendél és a Hugrabug asztala között. Valóban nagyon kicsinek tűntek. Harry arra gondolt, hogy ő azért nem volt ennyire gyerek elsős korában.

Bátorítóan rámosolygott a gólyákra. Egy szőke fiúcska, aki Euan Abercombie mellett lépkedett, összerezzent, majd megbökte Euant, és valamit a fülébe súgott. Erre Euan is rémült arcot vágott, s a szeme sarkából rápillantott Harryre, aki érezte, hogy arcára fagy a mosoly.

— Majd találkozunk — motyogta oda Ronnak és Hermionénak, azzal elindult kifelé a nagyteremből. Menet közben mereven maga elé nézett, hogy ne kelljen észrevennie az összesúgó, bámuló és mutogató diákokat. Így szelte át a tömeget a bejárati csarnokban; a márványlépcsőn aztán begyorsított, majd rejtett mellékutakra tért, hogy lerázza a tömeget.

Buta voltam, hogy nem készültem fel erre, gondolta mérgesen, mikor már egy néptelenebb, emeleti folyosón haladt. Számítania kellett volna rá, hogy mindenki megbámulja majd; hiszen csak két hónapja történt, hogy egy iskolatársa holttestével a karjában lépett ki a Tirmágus-labirintusból, utána pedig az állította, hogy tanúja volt Voldemort nagyúr visszatérésének. Még ha akart volna, akkor se tarthatott volna nyilvános beszámolót a temetőben történtekről, hiszen év vége volt, mindenki hazautazott…

Közben megérkezett a Griffendél-torony bejáratához vezető folyosó végére, de mikor megállt a Kövér Dáma portréja előtt, rádöbbent, hogy nem tudja a jelszót.

— Öhm… — motyogta tanácstalanul, és felnézett a képre. A festett asszonyság megigazította rózsaszínű szaténruhája redőit, és gőgös pillantást vetett rá.

— Ha nincs jelszó, nincs belépés — jelentette ki.

— Én tudom a jelszót! — csendült egy lelkes hang.

Harry megfordult. Neville kocogott felé a folyosón.

— Képzeld, lehet, hogy az idén meg tudom jegyezni a jelszót! Találd ki, mi az! — Neville meglengette a csúf kis kaktuszt, amivel a vonaton büszkélkedett. — Mimbulus Mimbeltonia!

— Úgy van — bólintott a Kövér Dáma.

A portré ajtó módjára kinyílt, s mögötte láthatóvá vált a falon vágott kerek nyílás. Harry és Neville bemásztak rajta.

A Griffendél klubhelyisége, mint mindig, most is hívogatóan meghitt hangulatot árasztott. A kerek toronyszoba tele volt kopott, puha karosszékekkel és rozoga asztalokkal. A kandallóban lobogó, vidám tűznél néhányan összegyűltek egy kis lefekvés előtti kézmelengetésre. Fred és George is ott volt a helyiségben — épp feltűztek valamit a hirdetőtáblára. Harry nem volt beszélgetős kedvében, úgyhogy épp csak jó éjt intett az ikreknek, és már indult is tovább a fiúk hálószobáihoz vezető ajtó felé. Neville követte.

A hálóterembe lépve ott találták Dean Thomast és Seamus Finnigant. A fiúk nagy munkában voltak: azon fáradoztak, hogy módszeresen kitapétázzák az ágyaik melletti falat poszterekkel és fényképekkel. Közben beszélgettek valamiről, de amint meglátták az érkezőket, egyszerre elhallgattak. Harry először arra gondolt, hogy bizonyára róla folyt a szó, aztán meg arra, hogy kezeltetnie kellene az üldözési mániáját.

— Sziasztok — szólt, azzal egyenesen a ládájához lépett, és kinyitotta.

— Szia, Harry — köszönt vissza Dean, aki a West Ham futballcsapatának színeiben virító pizsamát viselt. — Milyen volt a vakáció?

— Tűrhető — dörmögte Harry. Nyári élményeinek részletes taglalásába nem akart belefogni, mert az reggelig tartott volna. — És neked?

— Nekem jó nyaram volt — nevetett Dean. — Vagy mindenesetre jobb, mint Seamusnak. Épp az előbb mesélt róla.

— Miért, mi történt? — kérdezte Neville, miután gondosan elhelyezte az éjjeliszekrényen a Mimbulus Mimbeltoniát.

Seamus nem válaszolt rögtön; valamiért borzasztóan fontosnak érezte, hogy előtte még igazítson egyet a Kenmare Kestrels kviddicscsapat poszterén. Harry csak a hátát láthatta, mikor végre megszólalt:

— Anyám nem akarta, hogy visszajöjjek.

Harry épp kibújni készült a talárjából, de megállt a mozdulat közben.

— Micsoda?

— Nem akarta, hogy visszajöjjek a Roxfortba.

Seamus elfordult, és kotorászni kezdett a ládájában — még most sem nézett rá Harryre.

— De hát miért? — kérdezte döbbenten Harry. El se tudta képzelni, hogy Seamus édesanyjának, aki boszorkány, hogyan támadhatott ilyen dursleys ötlete.

Seamus előbb felhúzta és begombolta a pizsamáját, s csak utána Válaszolt.

— Hát… azt hiszem, miattad.

Harry pulzusa egy szempillantás alatt megduplázódott. Úgy érezte, mintha minden oldalról láthatatlan ellenség közeledne felé.

— Hogy érted ezt? — kérdezte gyorsan.

— Hát úgy, hogy anyám… — kezdte Seamus, még mindig kerülve Harry pillantását. — Végül is nem csak miattad, hanem Dumbledore miatt is…