J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Igen.

— A szemébe mondta, hogy hazudik?

— Igen.

— Megmondta neki, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért?

— Igen.

McGalagony professzor leült az íróasztalához, s egy darabig némán nézte Harryt. Azután így szólt:

— Egyen egy kekszet, Potter!

— Tessék?

— Egyen egy kekszet! — ismételte türelmetlenül McGalagony, és egy skót kockás fémdobozra mutatott, ami az egyik pergamenhalom tetején állt. — Üljön le!

Harry nem értette a dolgot; ugyanúgy megzavarodott, mint akkor régen, mikor fenyítésre számított, és helyette McGalagony közölte vele, hogy játszhat a Griffendél kviddicscsapatában. Mindenesetre leült a tanárnővel szemben, és vett a dobozból egy gyömbéres gyíkot.

McGalagony letette Umbridge levelét, és Harryre függesztette tekintetét.

— Óvatosnak kell lennie, Potter.

Harry lenyelte a falatot, és csodálkozva a tanárnőre meredt.

McGalagony nem a tőle megszokott, pattogós stílusban beszélt, hanem lágy, kicsit aggódó hangon.

— Ha fegyelmezetlenkedik Dolores Umbridge óráján, annak sokkal súlyosabb következménye is lehet, mint a pontlevonás és a büntetőfeladat.

— Mire gondol, tanárnő?

— Használja a fejét, Potter! — csattant fel McGalagony, visszatérve szokásos stílusához. — Nagyon jól tudja, honnan jött Dolores Umbridge, és tudja, kinek tesz jelentést.

Kicsöngettek. Föntről, lentről és minden irányból elefántcsordát idéző lábdobogás hallatszott — a padokból felálló diákok zaja.

McGalagony ismét a levélbe pillantott.

— Itt az áll, hogy büntetőmunkát kell végeznie a hét minden napján, holnapi kezdettel — mondta.

— A hét minden napján? — ismételte megrökönyödve Harry. — De hát, tanárnő… nem tudná…

— Nem tudnám — felelte kurtán McGalagony.

— De…

— Umbridge professzor a tanára, joga van büntetőfeladatot adni magának. Holnap délután öt órakor jelentkezzen a szobájában. És jegyezze meg: jobb lesz, ha vigyáz Dolores Umbridge-dzsel.

— De hát igazat mondtam! — háborgott Harry. — Voldemort visszatért, ezt a tanárnő is tudja, Dumbledore professzor is tudja…

— Az ég szerelmére, Potter! — sziszegte McGalagony, miután dühösen megigazította a szemüvegét (hátrahőkölt ugyanis Voldemort neve hallatán). — Ne azzal foglalkozzon, hogy mi igaz és mi nem! Húzza meg magát, és tartsa kordában az érzelmeit!

Azzal felpattant a székéből. Orrlyukai kitágultak, száját pengevékonyra szorította. Harry is felállt.

— Egyen még egy kekszet! — szólt ingerülten McGalagony, és Harry felé lökte a dobozt.

— Köszönöm, nem kérek.

— Ne gyerekeskedjen!

Harry kivett egy kekszet.

— Köszönöm… — morogta.

— Az évnyitó lakomán nem figyelt oda Dolores Umbridge beszédére?

— De igen… — felelte bizonytalanul Harry. — Azt mondta… hogy meg fogják tiltani az újításokat… Az volt a lényeg, hogy… hogy a Mágiaügyi Minisztérium bele akar szólni a Roxfort dolgaiba.

McGalagony néhány másodpercig vesébe látó pillantással fürkészte Harryt. Végül szipogott egyet, majd íróasztalát megkerülve az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.

— Mindenesetre örülök, hogy legalább Hermione Grangerre odafigyel — mondta, és intett Harrynek, hogy elmehet.

Az aznapi vacsora a nagyteremben nem volt épp kellemes élmény Harry számára. Umbridge-dzsel vívott szócsatájának híre még roxforti mércével mérve is villámgyorsan elterjedt, s rajta meg a két oldalán ülő Hermionén és Ronon kívül szinte mindenki erről sustorgott a teremben. Furcsamód a legtöbben még titkolni se próbálták Harry előtt, hogy róla beszélnek. Épp ellenkezőleg: mintha remélték volna, hogy Harry feldühödik, megint kiabálni kezd, s így tőle magától hallhatják a sztorit.

— Azt mondta, látta, mikor Cedric Diggoryt megölték…

— Azt állítja, párbajozott Tudjátokkivel…

— Na persze…

— Higgyük is el, mi?

— Szerintem álmodta…

— Csak azt nem értem — morogta dühösen Harry, miután letette kését és villáját (úgyse tudta használni őket, annyira remegett a keze) — hogy két hónapja, amikor Dumbledore mondta, miért hitték el a történetet…

— Az a gond, Harry, hogy szerintem nem hitték el — szólt sötéten Hermione.

Ő is lecsapta kését és villáját; Ron ugyanígy tett, bár előtte vetett még egy vágyakozó pillantást almás lepénye maradékára. Tekintetek százai követték őket, amint kivonultak a nagyteremből.

— Miért mondtad, hogy szerinted nem hittek Dumbledore-nak? — kérdezte Harry, miután maguk mögött hagyták a márványlépcsőt.

— Te nem tudod, milyen volt ez a dolog kívülről nézve — nézett Harry szemébe Hermione. — Egyszer csak megjelentél Cedric holttestével… Senki nem látta, mi történt a labirintusban. Aztán jött Dumbledore, aki azt állította, hogy Tudodki visszatért, megölte Cedricet, és párbajozott veled.

— Így is történt! — csattant fel Harry. — Ez az igazság!

— Tudom, hogy ez az igazság, úgyhogy légy szíves, ne harapd le fejem! — kérte fájdalmas pillantással Hermione. — De gondolj csak bele: mielőtt a diákok megemészthették volna a hírt, hazautaztak, és utána két hónapon át azt olvasták az újságban, hogy te bolond vagy, Dumbledore pedig szenilis.

Üres folyosókon baktattak a Griffendél-torony felé. Harry úgy érezte, mintha a tanév első napja egy hétig tartott volna — és még nem is volt vége: lefekvés előtt házi feladatokat kellett írniuk.

jobb szeme fölött egyre erősödő, tompa, lüktető fájdalmat érzett.

Kövér Dámához vezető folyosóra érve kinézett az egyik esőverte ablakon: Hagrid kunyhója még mindig sötét és elhagyatott volt.

— Mimbulus mimbeltonia — mondta Hermione, megelőzve a Kövér Dáma kérdését. A festmény ajtó módjára kinyílt, s a három jó barát bemászott a lyukon.

A klubhelyiségben csak néhány ember üldögélt — a griffendélesek többsége még javában vacsorázott. Csámpás, aki addig a karosszékben heverészett, most felkelt, dorombolva gazdája elé kocogott, majd mikor Harryék elfoglalták kedvenc székeiket a kandalló mellett, Hermione ölében ütött tanyát. Harry a kimerültségtől zsibbadt aggyal bámulta a tüzet.

— Hogy engedhette meg ezt Dumbledore!? — fakadt ki váratlanul Hermione. Ron és Harry összerezzentek, Csámpás pedig leugrott az öléből, és szemrehányó pillantást vetett rá. Hermione akkorát csapott a szék karfájára, hogy a kárpit lyukaiból potyogni kezdett a töltés. — Hogy engedheti, hogy az a szörnyű nő tanítson minket? Ráadásul pont az RBF-évben!

— Eddig se voltak túl jó sötét varázslatok kivédése tanáraink — vonta meg a vállát Harry. — Az van, amit Hagrid mondott: senkinek nem kell az az állás, mert azt hiszik, átok ül rajta.

— De akkor is, hogy lehet felvenni valakit, aki egyáltalán nem hagy minket varázsolni? Hogy gondolta ezt Dumbledore?

— Ráadásul Umbridge besúgókat akar szervezni magának — tette hozzá komoran Ron. — Emlékeztek? Azt mondta, jelentsük neki, ha valaki Tudjátokkiről beszél.

— Ugyan, Ron, nyilvánvaló, hogy kémkedni jött! — szólt ingerülten Hermione. — Mi másért küldte volna ide Caramel?

Ron már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Harry gyorsan közbeszólt:

— Nehogy nekem megint veszekedni kezdjetek! Inkább írjuk meg a leckét, hogy legalább azon túllegyünk…