J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Hát akkor… — kezdte Ron, de a Kövér Dáma, aki már egy ideje álmosan pislogva nézte őket, most rájuk förmedt:

— Megmondjátok a jelszót, vagy virrasszak, amíg kegyeskedtek befejezni a csevegést!?

A péntek ugyanolyan borongós időt hozott, mint a hét addigi napjai. Harry, mikor belépett a nagyterembe, már csak megszokásból nézett a tanári asztal felé — közben nem is Hagridra gondolt, hanem a rá váró hatalmas mennyiségű házi feladatra, no meg az újabb büntetőmunkára Umbridge-nél.

Két dolog tartotta benne aznap a lelket: az egyik a küszöbönálló hétvége volt, a másik az a gondolat, hogy kezének metélése közben esetleg lát majd valamit Ron produkciójából. Umbridge dolgozószobájának ablaka ugyanis a távoli kviddicspályára nézett. Halvány vigaszok voltak ezek, de azért némi fényt csempésztek Harry éjsötét hangulatába. Sosem volt még ilyen szörnyű első hete a Roxfortban.

Délután ötkor — reményei szerint utoljára — bekopogott Umbridge professzorhoz, s engedélyt is kapott a belépésre. Az üres pergamenlap és a tűhegyes fekete penna már ott várta a csipketerítős asztalon.

— Tudod, mi a dolgod, kedvesem — szólt negédes mosollyal Umbridge.

Harry kezébe vette a pennát, és kinézett az ablakon. Ha egy kicsit eltolná jobbra a széket… Úgy tett, mintha közelebb akarna ülni az asztalhoz, így sikerült is feltűnés nélkül odébb húzódnia.

Most már belátta a kviddicspályát. Csapattársai a magasban röpködtek, a karikás póznák tövében pedig fél tucat, fekete taláros alak ácsorgott — nyilván ők voltak az őrzőjelöltek. Ilyen távolságból lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik közülük Ron.

Hazudni bűn, írta le Harry. A seb a kézfején felszakadt, és újra vérezni kezdett.

Hazudni bűn. A vágás elmélyült, az égő fájdalom fokozódott.

Hazudni bűn. Harry csuklóján lecsordult a vér.

Megkockáztatott egy újabb pillantást az ablak felé. Nem látta, ki védi éppen a karikákat, de azt igen, hogy nagyon ügyetlenül csinálja. Az alatt a pár másodperc alatt, amíg Harry odanézett, Katie Bell kétszer is bedobta a kvaffot. Harry némán fohászkodott, hogy ne Ron legyen az, és újra a vértől pirosló pergamenlapra fordította tekintetét. Hazudni bűn.

Hazudni bűn.

Mindig kinézett az ablakon, valahányszor úgy érezte, hogy minimális kockázattal megteheti. Olyankor tehát, ha meghallotta Umbridge pennájának sercegését vagy a kinyíló íróasztalfiók zaját.

A harmadik jelölt elég jó volt, a negyedik szörnyű, az ötödik ügyesen kitért egy gurkó elől, de aztán beengedett egy potyagólt. Közben alkonyodni kezdett, s Harry attól tartott, hogy a hatodik és hetedik jelölt bemutatkozását már nem fogja látni.

Hazudni bűn.

Hazudni bűn.

A pergamenlap pöttyös volt a rácsöpögő vértől, s Harry kézfeje már szinte elviselhetetlenül fájt. Mikor legközelebb felnézett, már teljesen sötét volt odakint, és semmi sem látszott a kviddicspályán.

— Lássuk, nyomot hagyott-e rajtad a munka! — búgott fel Umbridge hangja mintegy fél órával később.

A tanárnő odalépett a csipketerítős asztalhoz, és gyűrűs kezével megfogta Harry karját. Ekkor furcsa dolog történt: Harry kínzó fájdalmat érzett — de nem a kezén, hanem a homlokán — s egyidejűleg rángatózni kezdett a rekeszizma.

Kikapta a karját Umbridge kezéből, felpattant, és a tanárnőre meredt. Umbridge széles békamosollyal nézett vissza rá.

— Fáj, igaz?

Harry nem válaszolt. Szaporán, dübörögve vert a szíve. Vajon Umbridge a kezéről beszél, vagy a sebhelyéről?

— Azt hiszem, sikerült megértetnem veled, amit akartam. Most elmehetsz.

Harry felkapta táskáját, és kimenekült a szobából.

— Ne ess pánikba! — nyugtatgatta magát, miközben felfelé szaladt a lépcsőkön. Nem biztos, hogy azt jelenti, amire gondolsz…

— Mimbulus mimbeltonia! — motyogta oda a Kövér Dámának, s a portrélyuk feltárult előtte.

A klubhelyiségben hangos zsibongás fogadta. Ron sugárzó arccal rohant oda hozzá, vajsört loccsintva a talárjára a kezében tartott palackból.

— Sikerült, Harry! Engem választottak! Én vagyok az őrző!

— Mi?… Jaj, de jó! — Harry mosolyogni próbált, bár szíve még mindig vadul kalapált, és vérző jobbja is veszettül sajgott.

— Igyál egy vajsört! — biztatta Ron, és a kezébe nyomott egy palackot. — El se merem hinni… Hol van Hermione?

— Ott — felelte Fred, aki maga is vajsörös üveget szorongatott, és a kandalló előtti karosszékre mutatott. Hermione ott bóbiskolt, félrebillent kupával a kezében.

— Pedig örült, amikor megmondtam neki — jegyezte meg csalódottan Ron.

— Hagyjátok, hadd aludjon — mondta gyorsan George. Harry gyanakodva körülnézett, s feltűnt neki, hogy több elsősnek is vérfoltos az orra.

— Gyere, Ron, próbáld fel Oliver régi kviddicstalárját! — kiáltott oda Katie Bell. — Majd leszedjük róla a nevét, és ráírjuk helyette a tiédet…

Miután Ron elment, Angelina lépett oda Harryhez.

— Ne haragudj, hogy veszekedtem veled, Potter — szólt. — Fárasztó dolog kordában tartani ezt a bandát. Kezdem úgy érezni, hogy néha igazságtalan voltam Wooddal.

Angelina Ronra pillantott a kupája fölött, és kissé összevonta a szemöldökét.

— Tudom, hogy Weasley a legjobb haverod, de az a helyzet, hogy egyáltalán nem olyan szuper őrző — jelentette ki nyers őszinteséggel. — Persze; ha rendesen edz, nem lesz vele nagy gond. Mivel a testvérei között sok a jó játékos, elképzelhető, hogy tehetségesebb, mint amilyennek ma mutatta magát. Vicky Frobisher és Geoffrey Hooper is jobban repült nála, de Hooper egy nyafogógép, folyton kiakad valamin, Vicky meg egy csomó más dologban is aktív. Meg is mondta, hogy ha a kviddics ütközik a bűbájszakkörrel, akkor nem minket választ. Jut eszembe! Holnap délután kettőkor tartunk egy kis csapatedzést. Ha lehet, most már te is legyél ott. És tedd meg, hogy a hóna alá nyúlsz Ronnak, rendben?

Harry bólintott, majd miután Angelina visszament Alicia Spinnethez, leült Hermione mellé. Ahogy letette a táskáját, a lány felriadt.

— Jaj, Harry, te vagy az? — motyogta álmosan. — Ugye, milyen jó? Ron csapattag lett… — Ásított egy nagyot. — Annyira fáradt vagyok. Éjjel egyig sapkákat kötöttem. Viszik őket, mint a cukrot!

Harry körülnézett; szerte a klubhelyiségben gyapjúsapkák voltak elrejtve olyan helyekre, ahol az óvatlan házimanók véletlenül kézbe vehették őket.

— Tök jó… — dörmögte szórakozottan Harry, s közben arra gondolt, hogy megőrül, ha nem mondhatja el gyorsan valakinek… — Figyelj, Hermione, az előbb, amikor büntetőmunkán voltam, Umbridge megfogta a karomat…

A lány feszülten figyelt, majd mikor Harry végzett a beszámolóval, tűnődve így szólt:

— Attól félsz, hogy Tudodki, ugyanúgy irányítja Umbridge-et, ahogy Mógust irányította?

— Végül is lehetséges, nem?

— Lehetséges — hagyta rá Hermione — de nem hiszem, hogy ugyanúgy beleköltözött, mint Mógusba. Most már saját teste van, nincs szüksége rá, hogy más emberekben lakjon. Az persze elképzelhető, hogy az Imperius-átkot használja.

Harry néhány másodpercig töprengve bámulta Fredet, George-ot és Lee Jordant, akik üres vajsörös üvegekkel zsonglőrködtek. Aztán Hermione folytatta:

— De tavaly akkor is fájt a sebhelyed, mikor senki nem ért hozzád, és Dumbledore azt mondta, hogy ez attól van, amit Tudodki éppen akkor érez. Szóval lehet, hogy az egésznek semmi köze Umbridge-hez, és csak véletlen, hogy épp akkor történt, mikor…