J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Umbridge gonosz — felelte szimplán Harry. — Egy szadista.

— Persze, szörnyű nőszemély, de… Szerintem szólnod kellene Dumbledore-nak, hogy fájt a sebhelyed.

Harry két napon belül már másodszor kapta ezt a tanácsot, s Hermionénak ugyanazt válaszolta, amit Ronnak:

— Nem akarom ilyesmivel zavarni. Te magad mondtad, hogy ez nem olyan fontos dolog. Egész nyáron voltak ilyen fájdalmaim. Ez mai épp csak egy kicsit volt erősebb amazoknál…

— Harry, biztos, hogy Dumbledore-t érdekelné ez a dolog…

— No persze! — fakadt ki Harry, egy pillanatra megfeledkezve magáról. — A sebhelyem az egyetlen dolog bennem, ami még érdekli őt!

— Ugyan, Harry, tudod, hogy ez nem igaz.

— Megírom Siriusnak, megkérdezem, mi a véleménye…

— Ilyesmit nem írhatsz meg levélben! — rémüldözött Hermione. — Nem emlékszel, mit mondott Mordon? Nagyon kell vigyáznunk, hogy mit írunk le! Lehet, hogy elfogják a baglyainkat…

— Jó, elég, értem! Nem írom meg — vágott a szavába ingerülten Harry, azzal felállt. — Megyek, lefekszem. Mondd meg Ronnak, hogy fáradt voltam, jó?

— Nem, nem, nem! — rázta a fejét Hermione. — Ha te elmész, akkor én is elmehetek anélkül, hogy megsérteném. Teljesen kivagyok, és holnap megint akarok kötni néhány sapkát. Tényleg, segíthetnél, ha van kedved. Kezdek belejönni a kötésbe, most már mintákat is tudok.

Hermione lelkesedését látva Harry igyekezett úgy tenni, mintha csábítaná az ajánlat.

— Hát… nem. Igazán sajnálom, de nem lesz időm holnap — felelte. — Nagyon le vagyok maradva a leckékkel…

Azzal elsietett a fiúk lépcsője felé, faképnél hagyva a csalódott Hermionét.

Másnap reggel Harry elsőként ébredt. Miután kinyitotta a szemét, percig még mozdulatlanul feküdt; nézte az ágyfüggöny résén beszökő napfénycsíkban kavargó porszemeket, és élvezte a gondolatot, hogy szombat van. Így visszatekintve, a tanév első hete végtelenül hosszúnak tűnt, akár ezer összevont mágiatörténet. A szoba csöndjéből és a kinti fényekből ítélve nagyon korán lehetett. Harry széthúzta a függönyt, felült az ágy szélén, és öltözködni kezdett. Odakintről madárcsicsergés hallatszott, a griffendéles fiúk lassan, egyenletesen szuszogtak. Harry pergament és pennát vett magához, aztán kiment a hálóból, és elindult lefelé a lépcsőn. A klubhelyiségbe érve egyenesen a kihűlt kandalló felé vette az irányt. Kényelmesen elhelyezkedett kedvenc kopott karosszékében, aztán körülnézett. A gyűrött pergamenfecnik, régi köpkövek, fiolák és cukrospapírok, melyekkel este még tele volt szórva a helyiség, mostanra eltűntek — csakúgy mint Hermione manósapkái.

Harry, miközben kihúzta a dugót tintásüvegéből, futólag eltűnődött rajta, vajon hány iskolai manó szabadulhatott fel már akarata ellenére. Aztán megmártotta pennáját, a sima, sárgás pergamenlap fölé emelte, és homlokát ráncolva töprengeni kezdett. Egy perc múlva már az üres kandallóba meredt, de még mindig fogalma sem volt róla, mit írjon.

Most már át tudta érezni, milyen nehéz dolguk volt barátainak, mikor a nyáron leveleket írtak neki. Hogyan tájékoztathatja Siriust az elmúlt öt nap eseményeiről, hogyan teheti fel a kérdéseit anélkül, hogy elárulna egy csomó titkot az esetleges levéltolvajoknak?

Egy darabig még bámulta a kihunyt tüzet, aztán hirtelen elhatározással újra megmártotta pennáját, és egy lendülettel megírta a levelet.

Kedves Szipák!

Remélem, jól vagy. Az első hetem borzalmas volt, nagyon örülök, hogy itt a hétvége.

Új sötét varázslatok kivédése tanárt kaptunk, Umbridge-nek hívják. Majdnem olyan kedves, mint az édesanyád.

Azért írok, mert az a dolog, amiről tavaly nyáron meséltem, megint megtörtént. Mégpedig tegnap este, amikor Umbridge-nél voltam büntetőmunkán.

Nagyon hiányzik legnagyobb barátunk, reméljük, nemsokára visszatér.

Kérlek, válaszolj hamar!

Minden jót: Harry

Többször is újraolvasta a levelet, s igyekezett a kívülálló szemével nézni. Arra jutott, hogy a szövegből nem lehet kitalálni, mire célozgat, és azt se, hogy kinek szól a levél. Remélte, hogy Sirius megérti az utalást Hagridra is, és válaszában megírja, mikor tér vissza a vadőr. Harry gondosan lepecsételte a levelet, majd kimászott a portrélyukon, és elindult a bagolyház felé.

— A helyedben nem mennék arra… — szólította meg Félig Fej Nélküli Nick. A kísértet zavarba ejtő módon az egyik falból bukkant elő. — A mi Hóborcunk a fejébe vette, hogy megtréfálja azt, aki legközelebb elhalad Paracelsus mellszobra előtt.

— A tréfa lényege az, hogy Paracelsus az illető fejére esik? — kérdezte Harry.

— Bármilyen furcsa: igen — felelte unottan Nick. — Hóborc ötleteit mindig is a végtelen egyszerűség jellemezte. Megyek, megkeresem a Véres Bárót… Majd ő a körmére néz annak a csibésznek. Viszlát, Harry!

— Viszlát — biccentett Harry.

A sarokra érve balra fordult, a hosszabb, de biztonságosabb utat választva a bagolyház felé. Ahogy az ablakok előtt elhaladva újra meg újra kinézett a sugárzóan kék égre, egyre derűsebb színben látta a világot. Még néhány óra, és kezdődik az első edzés… Végre visszatérhet a kviddicspályára!

Egyszer csak valami puhán nekiütközött a lábszárának. Lenézett, és megállapította, hogy Mrs Norris, a gondnok sovány, szürke macskája sompolygott el mellette. Az állat sandán ránézett lámpaként világító, sárga szemével, aztán eltűnt Sóvárgó Simon szobra mögött.

— Nem csinálok semmi rosszat! — kiáltott utána Harry. A macskáról lerítt, hogy első dolga lesz jelentést tenni gazdájának. Harry épp csak azt nem értette, miért. Egyetlen szabály se tiltotta, hogy szombat reggel felmenjen a bagolyházba.

A nap már magasan járt, s mikor Harry belépett a madarak szállóhelyére, megszédítette az üvegezetlen ablakokon beáradó fény.

A kerek termet vastag, ezüstös napsugárnyalábok szabdalták át, nyugtalan fészkelődésre késztetve a szarufákon gubbasztó baglyokat, melyek közül sok szemlátomást nemrég tért vissza éjjeli portyázásáról. Harry elindult a szalmával borított padlón — talpa alatt meg-megroppant egy-egy kis rágcsálócsontváz — és tekintetével keresni kezdte Hedviget.

— Ott vagy! — dörmögte, mikor megpillantotta baglyát, aki magasan fent, a boltozatos mennyezet csúcsa alatt üldögélt. — Gyere volna valami kézbesítendő!

Hedvig halk huhogással kiterjesztette nagy, fehér szárnyait, és gazdája vállára röppent.

— Szipák van ráírva — magyarázta Harry, miközben a bagoly csőrébe dugta a levelet — de Siriusnak szól. Érted?

Hedvig pislogott egyet borostyánsárga szemével, s Harry ezt igenlő válaszként értelmezte.

— Hát akkor jó utat! — mondta, és az egyik ablakhoz lépett a madárral. Hedvig lökött egyet a vállán, ahogy elrugaszkodott, s a következő pillanatban már szárnyalt is a vakítón kék ég felé. Harry követte tekintetével, majd miután a madár alakja beleveszett a végtelenbe, Hagrid kunyhója felé fordította pillantását. A toronyból jól látszott a kis épület, s az is, hogy lakója még mindig nem tért haza. A kémény hidegen, feketén ásított, a függönyöket senki nem húzta el.

Könnyű szél lengette a Tiltott Rengeteg fáinak csúcsát. Harry elnézte a hajladozó ágakat, élvezte a friss reggeli levegő simogatását az arcán, a kviddicsre gondolt… és akkor meglátta: az erdő fölött, akár egy groteszk óriásmadár, felbukkant egy nagy, bőrredős szárnyú, iszonyú ló, a roxforti fiákereket húzó rémállatok szakasztott mása.