J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Elkaptuk! — harsogta a Harryhez közelebb álló halálfaló. — Itt vagyunk egy irodában a…

— Silencio! — kiáltotta Hermione. A halálfaló a mondat végét már csak némán tátogta. Társa odaugrott, és félrelökte.

— Petrificus totalus! — hadarta Harry, mire a férfi vigyázzállásba merevedett, majd arccal előre rábukott a szőnyegre.

— Szép volt, Har…

Az elnémított halálfaló azonban most megsuhintotta pálcáját, mire Hermione mellkasán bíborszín tűzcsík száguldott át. A lány erőtlen, csodálkozó kis nyögést hallatott, aztán összecsuklott, és nem mozdult többet.

— Hermione!!!

Harry térdre roskadt a lány mellett. Közben Neville megjelent az asztal alatt, és a halálfalóra szegezte pálcáját. Az rúgott egy nagyot felé — cipője orra előbb kettétörte Neville pálcáját, és a fiú arcát is elérte. Neville felordított kínjában, s kezét az orrához kapva összegörnyedt. A hangra Harry megfordult, s látta, hogy a halálfaló — aki időközben lerántotta csuklyáját — már őt célozza meg pálcájával.

Felismerté a megnyúlt, sápadt arcot a Reggeli Prófétá ban látott képről: Antonyin Dolohov volt az, a varázsló, aki meggyilkolta Prewettéket.

Dolohov elvigyorodott, és szabad kezével előbb a Harry kezében lévő jóslatra, majd önmagára, végül pedig Hermionéra mutatott. Egyértelmű volt, mit akar közölni: Add ide a jóslatot, vagy olyan sorsra jutsz, mint ő…

— Tudom, hogy ha odaadom, abban a szempillantásban megöl minket! — sziszegte Harry.

A rémület elkábította, pedig most nagy szüksége lett volna rá, hogy fürgén járjon az agya. Fél kezével Hermione vállát fogta — az még meleg volt — de nem merte levenni tekintetét a halálfalóról, hogy alaposabban megvizsgálja a lányt. Ne haljon meg, ne haljon meg, én tehetek róla, ha meghal…

— De add oda deki, Harry! — csattant Neville elkeseredett hangja az asztal alatt. A fiú leeresztette kezét az arca elől: orra láthatóan eltört, és ömlött belőle a vér. — De add oda deki!

Ekkor csörömpölés hallatszott be az órás teremből, és Dolohov önkéntelenül hátranézett. Az ajtóban megjelent a csecsemőfejű halálfaló. Még mindig óbégatott, és jókora ökleivel céltalanul csapkodott maga körül. Harry kihasználta az alkalmat:

— Petrificus totalus!

Dolohovnak nem volt ideje védekezni. Kővé dermedt a sóbálvány-átoktól, és mint a deszka, keresztben rázuhant hasonló állapotú társára.

A csecsemőfejű továbbállt, Harry pedig rögtön Hermionéhoz fordult.

— Hermione! Hermione, térj magadhoz…

A feldagadt orrú Neville kikecmergett az íróasztal alól, s ő is odatérdelt a lány mellé.

— Micsidád vele? — kérdezte.

— Nem tudom…

Neville megfogta Hermione csuklóját.

— Érzeb a pulzusád, Harry. Deb hald beg.

Harryt olyan mérhetetlen megkönnyebbülés öntötte el, hogy majdnem elnevette magát.

— Él?

— Iged, azd iszeb.

Harry a fülét hegyezte, hogy hall-e újabb közeledő lépteket, de a szomszédból csak a csecsemőfejű halálfaló bömbölése és a rombolás zaja hallatszott át.

— Nincs messze a kijárat, Neville — suttogta Harry. — A következő már a kerek terem… Ha ki tudnánk jutni oda, és megtalálnánk a folyosóra nyíló ajtót, mielőtt újabb halálfalók jönnek, akkor egyedül is el tudnád vinni Hermionét a lifthez… Fönt biztos találsz majd valakit… Szólhatsz, hogy fújjanak riadót…

Neville megtörölte vérző orrát a talárja ujjával, és szemöldökráncolva nézett Harryre.

— Ézs de hova béz? — kérdezte.

— Meg kell keresnem a többieket — felelte Harry.

— Együd kerezzsük beg őked — jelentette ki Neville.

— De hát Hermionét…

— Baguggal vizzüg — vágta rá Neville. — Bajd én cipeleb. De jobb vagy a harcbad, bidd é.

Azzal felállt, megfogta Hermione fél karját, majd szigorúan ránézett a tétovázó Harryre. Harry megfogta a lány másik kezét, és felsegítette Neville vállára az ernyedt testet.

— Várj! — Harry felkapta a földről Hermione pálcáját, és Neville kezébe nyomta. — Ez azért legyen nálad.

Neville félrerúgta saját törött pálcájának darabjait, és elindult az ajtó felé.

— A dagyi beg fog öldi — szólt vért prüszkölve. — Ez a bálca bég apáé vold.

Harry óvatosan kilesett az ajtón. A csecsemőfejű halálfaló óbégatva tántorgott a teremben, és sorban lökte fel az asztalokat meg a kisebb-nagyobb állóórákat. Az üvegajtós szekrény — ami Harry gyanúja szerint időnyerőket tartalmazott — még mindig újra meg újra feldőlt és összetört, majd felállt.

— Nem fog észrevenni minket — suttogta Harry. — Gyere… maradj szorosan mögöttem…

Kilopakodtak az irodából, és biztonságban el is érték az ajtót.

A kerek terem üres volt. Néhány lépést tettek csupán a fekete padlón — Neville már kissé tántorgott Hermione súlya alatt — mikor becsapódott mögöttük az Időterem ajtaja, és a fal ismét forogni kezdett. Harrynek hunyorognia kellett, s kissé bizonytalanul állt a lábán — valószínűleg enyhe agyrázkódást kapott, mikor az irodában beverte a tarkóját. Aztán a fal megállt, s ő csüggedten látta, hogy Hermione tüzes X-el időközben kihunytak.

— Szerinted melyik…

Mielőtt azonban eldönthette volna, hogy merre induljanak tovább, tőlük jobbra kitárult az egyik ajtó, és három alak lépett be rajta.

— Ron! — kiáltott fel rekedten Harry, és barátja elé sietett. — Ginny! Jól vagytok…?

— Harry… — Ron erőtlenül nevetgélve előretántorodott, belekapaszkodott Harry talárjába, és ködös tekintettel rábámult. — Itt vagy… ha-ha-ha… viccesen nézel ki, Harry… csupa piszok vagy…

Ron arca falfehér volt, és vér csorgott a szája sarkából. Erőtlenül térde rogyott, de mivel továbbra is kitartóan markolta Harry talárját, Harrynek sután előre kellett dőlnie.

— Mi történt, Ginny? — kérdezte ijedten Harry.

Ginny azonban csak zihált, a fejét rázta, és a bokáját fogva leroskadt a fal tövébe.

Luna volt az egyetlen, aki sértetlennek tűnt.

— Azt hiszem eltört a bokája — magyarázta suttogva, és Ginny fölé hajolt. — Négy halálfaló bekergetett minket egy sötét terembe, ami tele volt bolygókkal. Nagyon furcsa hely volt… néha csak lebegtünk a sötétben…

— Egészen közelről láttuk az Uránuszt, Harry! — lelkendezett kábán kacagva Ron. — Érted, Harry? Láttuk az Uránuszt… ha-ha-ha…

Szája sarkában vérbuborék fúvódott fel és pukkadt ki.

— …aztán az egyikük elkapta Ginny lábát. A taroló átokkal a képébe robbantottam a Plútót, de hát…

Luna sajnálkozva Ginnyre mutatott. A lány behunyta a szemét; zihálva, felületesen lélegzett.

— És mi történt Ronnal? — kérdezte aggódva Harry. Barátja még mindig ott lógott rajta, és elhalóan nevetett.

— Nem tudom, mivel találták el őt — felelte szomorúan Luna — de nagyon furcsán viselkedik. Alig tudtam rávenni, hogy velünk jöjjön.

— Harry — suttogta kuncogva Ron, és a szájához húzta Harry fülét. — Megmondjam, ki ez a lány? Lüke… Lüke Lovegood… ha-ha-ha.

— El kell tűnnünk innen — jelentette ki Harry. — Tudsz segíteni Ginnynek, Luna?

— Igen. — Luna a füle mögé dugta pálcáját, átkarolta Ginny derekát, és emelni kezdte a lányt.

— Csak a bokám fáj, fel tudok állni! — csattant fel Ginny, de a következő pillanatban már össze is csuklott a lába, és meg kellett kapaszkodnia Lunában. Harry átvetette a vállán Ron karját — éppúgy, ahogy közel egy éve Dudleyét — és körülnézett. Egy a tizenkettőhöz volt az esélye rá, hogy elsőre megtalálja a kijáratot…