J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Harry látta, hogy szabad az út a kijárat felé. Ron, Ginny és Luna már el is szaladtak, két karral védelmezve fejüket. Valami súlyos tárgy csapott Harry arcába, de ő csak lehúzta a fejét, és rohant tovább. Aztán egy kéz elkapta a vállát; a következő pillanatban Hermione kiáltását hallotta: — Stupor! — és a kéz eltűnt…

Elérték a kilencvenhetes polc végét. Harry befordult jobbra, és ettől kezdve úgy rohant, ahogy a lába bírta. Hátulról szaladó lépteket hallott, és Hermione hangját, ahogy Neville-t biztatja. Az ajtó, amin bejöttek a terembe, félig nyitva volt — Harry látta a kristályedény ragyogó fényét. A jóslatot szorongatva átrohant a másik terembe, ott megállt, bevárta Hermionét és Neville-t, s miután megérkeztek, becsapta az ajtót.

— Colloportus! — kiáltotta Hermione, mire az ajtó furcsa, cuppanó hanggal bezárult.

— Hol… hol vannak a többiek? — zihálta Harry.

Eddig azt hitte, hogy Ron, Luna és Ginny, akik előttük jártak, már a kristályedényes teremben vannak, de most látnia kellett, hogy hármukon kívül nincs ott senki.

— Rossz felé mentek! — suttogta rémülten Hermione.

— Hallgassátok! — szólt fojtott hangon Neville.

Lábdobogás és kiáltások szűrődtek a terembe. Harry a lezárt ajtóra szorította a fülét, s tisztán hallotta Malfoy hangját:

— Hagyd, Nott! Mondom, hogy ne törődj vele! Mit számít a sérülése, ha elveszítjük a jóslatot! Jugson, gyere ide, szervezetten kell folytatnunk a kutatást! Párokban megyünk tovább, és ne feledjétek: finoman kell bánni Potterrel, amíg nála van a jóslat! A többit megölhetitek, ha kell. Bellatrix, Rodolphus, ti balra menjetek! Crak és Rabastan, ti jobbra — Jugson, Dolohov, ti erre — Rookwood, arra — Mulciber, te velem jössz!

— Most mit csináljunk? — kérdezte a tetőtől talpig reszkető Hermione.

— Mindenesetre nem várjuk meg, amíg ránk találnak — felelte Harry. — Tűnjünk el az ajtótól!

A lehető legcsendesebb léptekkel futásnak eredtek. Elszaladtak a kristályedény mellett, s már majdnem elérték a kerek terembe nyíló ajtót, mikor Harry hallotta, hogy valami nagy és nehéz zuhan neki az ajtónak, amit Hermione bűbájjal lezárt.

— Állj félre! — reccsent egy durva hang. — Alohomora!

Az ajtó kitárult. Harry, Hermione és Neville egy szempillantás alatt bebújtak egy asztal alá. Onnan jól látták két rohanvást közeledő halálfaló talárjának alját.

— Lehet, hogy egyenesen továbbszaladtak az előcsarnokba — zihálta az egyik, a recsegő hangú.

— Azért nézzünk be az asztalok alá! — felelte a másik.

Harry látta, hogy a halálfalók térde ereszkedni kezd. Kidugta pálcáját az asztal alól, és így kiáltott:

— Stupor!

A piros fénylövedék eltalálta a közelebbi halálfalót. Az hátratántorodott, és nekiesett egy nagy állóórának, ami fel is borult. A másik halálfaló viszont félreugrott Harry következő átka elől, és pálcájával megcélozta Hermionét, aki időközben kimászott az asztal alól, hogy jobban tudjon célozni.

— Avada…

Harry rávetette magát a csuklyás férfira, s a térdénél elkapta a lábát. A halálfaló megingott, átka célt tévesztett. Neville olyan sietve pattant fel, hogy felborította az asztalt, ami alatt megbújt. Rászegezte pálcáját a viaskodó párra, és elrikkantotta magát:

— Capitulatus!

Harry és a halálfaló pálcája is a levegőbe röppent, s nagy ívben elszállt a Jóslatok Termének ajtaja felé. Mindketten felpattantak, s eliramodtak pálcáik után — elöl a halálfaló, Harry szorosan a nyomában. A sort a rémült Neville zárta.

— Állj félre, Harry! — kiáltotta Neville, aki nyilván eltökélte, hogy kiköszörüli a csorbát.

Harry oldalra vetette magát, Neville pedig célzott, és elharsogta a varázsigét:

— Stupor!

A piros fénycsóva elröppent a halálfaló válla fölött, és egy különféle homokórákkal teli szekrénybe csapódott. A szekrény feldőlt — ajtajainak üvege szanaszét repült — aztán visszalendült álló helyzetbe, és már újra sértetlen volt. Utána megint eldőlt, és összetört…

A halálfaló felkapta varázspálcáját, ami a kristályedény közelében hevert a padlón. Harry gyorsan lebukott egy asztal mögé.

A férfi megfordult, de mivel nem látott ki félrecsúszott csuklyája alól, előbb azt lerántotta a fejéről, s csak azután kiáltotta el magát:

— Stup…

— Stupor! — kiáltotta Hermione, aki most érte csak utol a fiúkat.

A piros fénycsóva mellkason találta a halálfalót: az megdermedt, elejtette pálcáját, azután hanyatt esett, egyenesen a kristályedénynek. Harry koppanást várt, s arra számított, hogy az ernyedt test lecsúszik az üvegről, és a padlóra roskad — de nem ez történt.

Az edény fala utat engedett, mintha egyszerre megolvadt volna, s a férfi ott maradt testével az asztalon, fejével a csillogó, kavargó gázzal teli kristályedényben.

— Invito pálca! — kiáltotta Hermione. Harry pálcája egy sötét zugból kiemelkedve odaröppent hozzá, ő pedig továbbította Harrynek.

— Kösz — biccentett Harry. — Jól van, tűnjünk el…

— Vigyázz! — kiáltott rá rémülten Neville, a halálfaló kristályba foglalt fejére meredve.

Mindhárman felemelték pálcájukat, de végül egyikük se használta; helyette tátott szájjal bámultak a férfi fejére.

A fej sebesen zsugorodni és kopaszodni kezdett. A fekete haj és a borosta visszahúzódott a bőrbe, az orca sima és rózsaszínű lett, a koponya gömbölyűvé vált, s finom pihék borították el…

A kapálózó halálfaló vastag, izmos nyakán egy csecsemő feje ült. Aztán a folyamat rögtön újra megfordult, a fej nőni kezdett, visszanyerte eredeti alakját, és sűrű fekete haj meg szakáll fakadt belőle.

— Ez az Idő — suttogta borzadó ámulattal Hermione. — Maga az Idő…

A halálfaló megrázta csúf fejét, hogy magához térjen, de mire összeszedhette volna magát, már újra csecsemővé fiatalodott.

A szomszéd teremből kiáltás majd robaj és ordítás szűrődött át.

— Ron! — kiáltott fel Harry, és elfordult a folyamatos átváltozásban lévő halálfalótól. — Ginny? Luna?

— Harry! — visította Hermione.

A halálfaló kihúzta fejét a kristályedényből. Elképesztő látványt nyújtott: torkaszakadtából bömbölt apró csecsemőszájával, s közben veszedelmesen csapkodott maga körül. Izmos karja csak egy hajszállal kerülte el Harry fejét. Harry felemelte pálcáját, de meglepetésére Hermione megfogta a karját.

— Nem bánthatsz egy csecsemőt!

Nem volt idő megvitatni a kérdést, mert ekkor gyorsan közeledő léptek zaja hangzott fel a Jóslatok Termében. Harry rádöbbent, hogy hibát követett el, mikor kiabálásával elárulta hollétüket.

— Gyertek! — kiáltotta, azzal faképnél hagyta a csecsemőfejű halálfalót, és barátaival a nyomában eliramodott a fekete terembe nyíló ajtó felé.

Félúton jártak, mikor Harry a nyitott ajtón át megpillantott két további halálfalót, akik a kerek termen átvágva feléjük szaladtak.

Elkanyarodott hát balra, és bevette magát egy szűk, sötét, mindenféle holmival telezsúfolt irodaszerűségbe. Társai követték, és becsapták maguk után az ajtót.

— Collop…

Mielőtt Hermione végigmondhatta volna a varázsigét, az ajtó kivágódott, és berontott rajta a két halálfaló.

— Obstructo! — kiáltották diadalmasan.

Harry, Neville és Hermione hanyatt estek, mintha mellbe vágták volna őket. Neville átbucskázott egy íróasztalon, és eltűnt mögötte; Hermione egy könyvespolcnak zuhant, ami súlyos kötetek egész záporát zúdította a fejére; Harry háttal a kőfalnak ütközött, és beverte a tarkóját, úgyhogy néhány másodpercig csillagokat látott.