J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Kilencvenhét! — suttogta Hermione.

A gyerekek megálltak a keresett számmal jelölt polcnál, és óvatosan benéztek a mellette nyíló folyosóra. Senkit nem láttak odabent.

— Egészen a végén van — suttogta kissé kiszáradt szájjal Harry. — Innen nem látni el odáig.

Elindult az izzó és sötét gömböcskék hosszú sorai mentén.

A többiek követték.

— Itt kell lennie nem messze…

Harry minden lépésnél arra számított, hogy végre megpillantja a padlón kuporgó Sirius sötét körvonalait.

— Gyertek…

— Harry? — szólalt meg tétován Hermione.

— Itt lesz valahol — motyogta Harry, mintha nem is hallotta volna a lányt.

A hosszú polc végén derengő kék gyertyafény és kongó, poros csend fogadta őket. Nem volt ott senki.

— Lehet, hogy… — suttogta rekedten Harry, és benézett a szomszéd folyosóra. — Vagy talán… — Odaugrott a következőhöz.

— Harry? — szólította megint Hermione.

— Mi van? — mordult rá Harry.

— Szerintem… Sirius nincs itt.

A többiek hallgattak, s Harry nem bírt a szemükbe nézni.

Émelygés fogta el. Felfoghatatlan volt számára a kudarc. Siriusnak itt kell lennie, hiszen ezen a helyen látta őt.

Sietve elindult a polcok sora mentén, és minden egyes folyosóra benézett. Csend és üresség fogadta mindenütt. Visszafordult, elrohant néma társai mellett a másik irányba. Sirius nem volt sehol, és dulakodásra utaló nyomokat se talált.

— Harry! — szólt utána Ron.

— Mi van?

Nem volt kíváncsi Ron mondanivalójára. Nem akarta hallani, hogy hülyeség volt idejönniük, és hogy siessenek vissza a Roxfortba. Arcát elöntötte a forróság. Nem akart mást, csak hogy békén hagyják, hadd kuksoljon még egy darabig itt a sötétben, hadd halogassa a pillanatot, amikor ki kell tennie magát a fogadócsarnok bántó fényességének és persze a többiek szemrehányó pillantásainak.

— Láttad ezt? — kérdezte Ron.

— Mit? — kapta fel a fejét Harry. Ron talán nyomra bukkant?

Visszasietett a többiekhez, akik időközben tettek pár lépést visszafelé a kilencvenhetes polc mentén — és csalódottan látta, hogy Ron az egyik poros gömböcskére mered.

— Mit? — ismételte csüggedten.

— Ezen… rajta van a neved — mondta Ron.

Harry közelebb lépett barátjához. Ron az egyik tompán fénylő gömbre mutatott. Azt vastagon lepte a por, jelezve, hogy évek óta érintetlenül áll a helyén.

— Az én nevem? — értetlenkedett Harry.

Odalépett a polc elé. Alacsonyabb volt Ronnál, így csak lábujjhegyre állva és a nyakát nyújtogatva tudta elolvasni a gömb alatt a polcra erősített, sárguló címkét. Azon kézzel írott, cirkalmas betűkkel egy tizenhat évvel korábbi dátum, valamint az alábbi szöveg állt:

Harry rámeredt a címkére.

— Mi a fene ez? — kérdezte szorongva Ron. — Hogy kerül ide a neved? — Végignézte a polcszakasz többi címkéjét. — Az én nevem nincs itt — állapította meg tanácstalanul. — És a többieké sem.

Harry keze elindult a gömb felé.

— Szerintem ne nyúlj hozzá — szólt rá Hermione.

— Miért ne? Kinek szólna, ha nem nekem?

— Ne fogd meg, Harry! — szólalt meg váratlanul Neville.

Harry ránézett. Neville kerek arcán verejték csillogott — úgy tűnt, nem sokáig bírja már az izgalmakat.

— Rajta van a nevem — zárta le a vitát Harry, s bár érezte, hogy felelőtlenség, amit tesz, a markába zárta a gömböcskét. Arra számított, hogy az hideg lesz, de az ellenkezőjét kellett tapasztalnia.

Az üveggolyó olyan meleg volt, mintha órákig a napon feküdt volna. Harry leemelte a polcról, és rámeredt. Azt várta, sőt remélte, hogy történik valami drámai dolog, ami értelmet ad hosszú és veszélyes utazásuknak.

De nem történt semmi. A többiek körülállták Harryt, és nézegetni kezdték a gömböt, melyet ő most néhány mozdulattal megtisztított a rátapadt portól.

És ekkor a hátuk mögött megszólalt egy lusta, gúnyos hang:

— Ügyes vagy, Potter! Most pedig szépen lassan fordulj meg, és add ide azt nekem!

Balra is, jobbra is fekete alakok bontakoztak ki a sötétből, elállva a menekülés útját. Csuklyák rései mögött szemek csillantak, s tucatnyi égő pálcahegy szegeződött a gyerekekre.

Ginny felsikoltott.

— Add ide, Potter! — ismételte a Lucius Malfoy hangján szóló csuklyás, és kinyújtotta tenyérrel felfelé fordított kezét.

Harry gyomra öklömnyire rándult össze. Csapdába estek, s kétszeres túlerővel kell szembenézniük.

— Add ide! — mondta megint Malfoy.

— Hol van Sirius? — kérdezte Harry.

A halálfalók közül többen felnevettek, s a Harrytől balra álló csoportban éles női hang csendült:

— A Sötét Nagyúr most sem tévedett!

— Most sem tévedett — visszhangozta Malfoy. — Gyerünk, Potter, add ide a jóslatot!

— Tudni akarom, hol van Sirius!

— Tudni akarom, hol van Sirius! — ismételte gúnyosan a nő.

A halálfalók közelebb nyomultak, úgyhogy már fél méterre sem voltak Harryéktől. Harry szeme káprázni kezdett pálcáik fényétől.

— Elfogták őt — szólt Harry, legyűrve a mellkasát szorító rémületet, a páni félelmet, ami azóta lappangott benne, mióta beléptek a kilencvenhetes polc folyosójára. — Itt van. Tudom, hogy itt van.

— A pici baba sílva felliadt, és azt hitte, idaz, amit álmodott — gügyögte gúnyosan a nő. Harry érezte, hogy Ron mocorogni kezd mellette.

— Még ne tégy semmit — morogta. — Majd ha szólok…

A nő rikoltva felkacagott.

— Halljátok ezt? Halljátok? Úgy utasítgatja a többi kölyköt, mintha szembe akarna szállni velünk!

— Ó, nem ismered te még Pottert, Bellatrix — duruzsolta Malfoy. — Borzasztóan szeret hősködni. A Sötét Nagyúr is tisztában van ezzel. Add ide a jóslatot, Potter!

— Tudom, hogy itt van Sirius — ismételte csökönyösen Harry, pedig a rémület már úgy elszorította a torkát, hogy lélegezni is alig tudott. — Tudom, hogy foglyul ejtették!

Most még több halálfaló nevetett — a leghangosabban a nő.

— Ideje, hogy megtanuld, mi a különbség álom és valóság között — szólt Malfoy. — Most pedig add ide a jóslatot, különben pálcát használunk.

— Csak tessék! — mondta Harry, és mellmagasságba emelte saját pálcáját. Ron, Hermione, Neville, Ginny és Luna ugyanígy tettek. Harry görcsölő gyomra csavarodott egyet. Ha Sirius valóban nincs itt, teljesen értelmetlenül hozta magával barátait a biztos pusztulásba.

A halálfalók azonban nem támadtak.

— Add ide a jóslatot, akkor nem esik bántódásotok — mondta higgadtan Malfoy.

Most Harry hallatott valami nevetésfélét.

— Naná, persze! Odaadom ezt a… mit mondott? Jóslatot? És akkor szépen elengednek minket, mi?

Még be se fejezte a mondatot, mikor a csuklyás nő felkiáltott:

— Invito jós…!

Harry nem késett a védekezéssel: — Protego! — harsogta, mielőtt a nő végigmondhatta volna a varázsigét. Az üveggömb előrecsusszant az ujjai hegyéig, de ott megállt.

— Játszani azt tud a pici Potter-baba — sziszegte a nő, és szeme felizzott a csuklya mögött. — Na jó, akkor…

— Megmondtam, hogy nem! — ordított rá Malfoy. — Ha összetöröd…

Harry agya vadul zakatolni kezdett. A halálfalók mindenáron meg akarják szerezni az üveggolyót. Neki nincs szüksége rá. Nincs más vágya, csak élve kivinni innen a barátait. Ne ők fizessenek az ő ostobaságáért…