J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Gyerünk! — suttogta, és elindult a folyosón. Közvetlenül mögötte a tátott szájjal bámészkodó Luna haladt.

Két méterre az ajtótól Harry megállt.

— Jól van, figyeljetek! — szólt. — Szerintem pár embernek itt kellene maradnia őrködni.

— És hogyan szóljunk, ha történik valami? — vonta fel a szemöldökét Ginny. — Lehet, hogy kilométerekre lesztek tőlünk.

— Veled megyünk, Harry! — jelentette ki Neville.

— Ne is vitatkozzunk erről! — rázta a fejét Ron.

Harrynek cseppet sem volt ínyére, hogy hatodmagával menjen tovább, de úgy tűnt, nincs más választása. Újra az ajtó felé fordult hát, és tett még három lépést. Ahogy álmában is, az ajtó kitárult, s ő, nyomában a többiekkel, belépett rajta.

Tágas, kerek terembe értek, ahol a padlótól a mennyezetig minden fekete volt. A sötét falban tökéletesen egyforma, kilincs nélküli ajtók sorakoztak, közöttük pedig többkarú fali gyertyatartókban kék lángú gyertyák égtek. A sima márványlapokon tükröződő hideg, reszkető fényük azt a benyomást keltette, mintha a padló sötét víztükör volna.

— Valaki csukja be az ajtót! — dörmögte Harry.

Azonnal megbánta az utasítást, amint Neville teljesítette azt.

A folyosóról besütő fáklyafény nélkül a teremben olyan sötét lett, hogy néhány másodpercig semmi mást nem láttak, csak a remegő kék lángokat és kísérteties visszfényüket a padlón.

Harry álmában mindig habozás nélkül vágott át a helyiségen, és továbbment a bejárattal szemközt nyíló ajtón át. A tucatnyi ajtó láttán azonban elbizonytalanodott, s miközben azon tanakodott, hogy melyiket válassza, dübörgés hangzott fel, és a gyertyák elmozdultak balra. A kerek fal forogni kezdett.

Hermione ijedten elkapta Harry karját. Talán attól tartott, hogy a padló is megmozdul a lábuk alatt, de ez nem következett be. A fal annyira felgyorsult, hogy a kék lángok néhány másodpercre összefüggő, vízszintes csíkká olvadtak össze — aztán a dübörgés hirtelen elhallgatott, a fal pedig lelassult és megállt.

Harry egy darabig nem látott semmi mást, csak az éles, kék csíkot, ami szinte égette a szemét.

— Ez meg mi volt? — suttogta szorongva Ron.

— Szerintem arra szolgált, hogy ne tudjuk, hol jöttünk be — vélekedett Ginny.

Harry nyomban belátta, hogy a lánynak igaza van: könnyebb lett volna megtalálni egy hangyát a szurokfekete padlón, mint rájönni, melyiken jöttek be a tucatnyi egyforma ajtó közül — illetve hogy melyiken kell továbbmenniük.

— Hogy fogunk visszatalálni a folyosóra? — aggodalmaskodott Neville.

— Az egyelőre nem fontos — felelte Harry. Pislogni kezdett, hogy eltüntesse káprázó szeméből a kék fénycsíkot, s közben görcsösen megmarkolta pálcáját. — Azon ráérünk akkor gondolkozni, ha már megtaláltuk Siriust.

— Mindenesetre ne kezdj el utána kiabálni — szólt Hermione. Figyelmeztetése felesleges volt: Harry ösztönei is azt súgták, hogy jobb lesz, ha csendben marad.

— Akkor hát merre megyünk tovább, Harry? — kérdezte Ron.

— Nem tu… — kezdte Harry, aztán nyelt egyet. — Álmomban a folyosóról nyíló ajtó egy sötét terembe vezetett — ebbe itt. Innen pedig átmentem egy olyan szobába, amelyikben furcsa fények voltak. Nyissunk be egypár ajtón! — tette hozzá sietve. — Megismerem a szobát, ha látom. Gyertek!

Azzal odament a szemközti ajtóhoz — a többiek követték — és bal tenyerét ráfektette a hűvös, sima lapra. Jobbjával előreszegezte pálcáját, hogy késlekedés nélkül használni tudja, és lökött egyet az ajtón.

Az ajtó ellenállás nélkül kinyílt.

Mögötte téglalap alakú helyiség tárult fel. A fekete előtér sötétje után ez a terem kimondottan világosnak tűnt a mennyezetről mélyen belógó, aranyláncos lámpáival, de nem az a remegő fény volt ez, amire Harry álmaiból emlékezett. A helyiségben nem volt más, csupán néhány asztal, valamint egy zöld folyadékkal teli hatalmas üvegtartály, amiben gyöngyházfényű, gömbölyded valamik úszkáltak.

— Mik ezek? — suttogta Ron.

— Nem tudom — felelte Harry.

— Halak? — találgatott Ginny.

— Vízfaló óriásférgek! — szólt izgatottan Luna. — Apa mondta, hogy a minisztériumban tenyésztenek…

— Nem! — vágott a szavába drámai hangon Hermione, és közelebb lépett a tartályhoz. — Ezek agyak.

— Agyak?

— Igen… Csak tudnám, mire használják őket.

Harry követte Hermionét. Közelről nézve valóban jól felismerhetőek voltak a tartály lakói: nyálkás karfiolfejekhez hasonlítottak, ahogy sejtelmes fénybe vonva elő-előbukkantak a zöld folyadék mélyéből.

— Menjünk tovább! — sürgette társait Harry. — Nem ezt a termet keressük.

— Innen is nyílnak ajtók — jegyezte meg Ron, és körbemutatott.

Harryt rémület fogta el: mekkora lehet ez a főosztály?

— Álmomban közvetlenül a sötét teremből mentem át abba a másodikba. Menjünk vissza, és próbáljunk meg egy másik ajtót.

Visszasiettek hát a kerek terembe; Harry szeme előtt most már nem a kék csík, hanem a kísérteties agyak képe lebegett.

— Várj! — szólt hirtelen Hermione, mikor a sereghajtó Luna be akarta csukni maga mögött az agyas terem ajtaját. — Pirocus!

A varázsszóra meglendítette pálcáját, s az ajtón egy nagy, tüzes X jelent meg. Amint kattant a zárnyelv, ismét felhangzott a dübörgés, és megint forogni kezdett a fal, de a kék csíkhoz ezúttal egy villogó piros-arany folt is társult, s mikor a fal megállt, a már kipróbált ajtón még mindig ott lángolt a jel.

— Ez jó ötlet volt — bólintott Harry. — Gyertek, nézzük meg, az hova nyílik!

Megint azt az ajtót célozta meg, amelyikkel épp szemben állt.

A többiek felsorakoztak mögötte, ő pedig előreszegezett pálcával belökte az ajtót.

Az elébük táruló terem téglalap alakú volt, akárcsak az előző, de tágasabb és valamivel sötétebb volt annál. Padlója hatméteres mélységben terült el, s a négy faltól lépcsőzetes kőpadok vezettek le oda. A helyiség olyan volt, akár egy amfiteátrum, vagy mint a tárgyalóterem, ahol Harry megjelent a Wizengamot előtt. Itt azonban középen — láncos szék helyett — egy kőemelvény, azon pedig egy faragott boltív állt. A ősrégi, csúcsíves építmény olyan romos és ingatag volt, hogy Harry nem is értette, mi tartja még egyben. Fal nem volt körülötte, hogy megtámassza, viszont lógott rajta egy megfakult fekete függöny vagy fátyol, ami — bár a helyiségben állt a levegő — finoman lengett, mintha nemrég hozzáértek volna.

— Van itt valaki? — kérdezte fennhangon Harry, és ráugrott a legfelső alatti padra. Nem kapott választ, de a fátyol továbbra is lengett.

— Vigyázz! — suttogta Hermione.

Harry lassú léptekkel leereszkedett a lépcsőn, majd a padlószintre érve elindult az emelvény felé. Léptei zengő visszhangot vertek a teremben. Mostani helyzetéből a boltív sokkal magasabbnak tűnt, mint fentről, az ajtótól nézve. A fátyolszerű függöny még mindig úgy lengett, mintha valaki nemrég átment volna rajta.

— Sirius? — szólalt meg újra Harry, de most már nem olyan hangosan.

Az a furcsa érzése támadt, hogy a függöny mögött áll valaki.

Pálcáját görcsösen markolva, óvatosan megkerülte a boltívet — de senkit nem talált ott. Nem látott mást, csupán a kopott függöny fonákját.

— Menjünk tovább! — indítványozta a kőlépcsősor közepe táján álló Hermione. — Nem tetszik nekem ez a hely, Harry. Menjünk innen!