J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Nekem is van seprűm! — szólt közbe Ginny.

— Igen, de te nem jössz velünk — torkolta le Ron.

— Bocs, de Sirius nekem ugyanúgy a barátom, mint neked! — feleselt a lány. Harrynek most tűnt csak fel, mennyire hasonlít Ginny Fredhez és George-hoz.

— Te még… — kezdte Harry, de Ginny a szavába vágott:

— Három évvel idősebb vagyok, mint te voltál, amikor megvédted a bölcsek kövét Tudodkitől. Mellesleg nekem köszönheted, hogy Malfoyt rémdenevérek csipkedik Umbridge szobájában…

— Persze, de…

— Együtt edzettünk a DS-ben — szólalt meg csendesen Neville. — Az egészet azért csináltuk, hogy legyen esélyünk Tudjukkivel szemben. Most van először rá alkalmunk, hogy tényleg tegyünk is valamit — vagy ez az egész csak játék volt?

Hermione türelmetlenül rázta a fejét.

— Nem, nem volt játék, de…

— Akkor veletek megyünk — vonta le a következtetést Neville. — Segíteni akarunk nektek.

— Így van! — helyeselt Luna.

Harry tekintete találkozott Ronéval. Tudta, hogy barátja ugyanazt gondolja, amit ő: ha eldönthetnék, hogy kiket visznek magukkal a DS tagjai közül, biztos nem Ginnyt, Neville-t és Lunát választanák.

— Fölöslegesen vitatkozunk — morogta a foga között Harry. — Még mindig nem tudjuk, hogyan juthatnánk el Londonba.

— Azt hittem, ezt már megbeszéltük — felelte tébolyító nyugalommal Luna. — Repülünk!

— Ide figyelj ! — sziszegte Ron. — Lehet, hogy te seprű nélkül is szoktál röpködni, de mi sajnos nem tudunk szárnyat növeszteni.

— Nemcsak seprűn lehet lovagolni — mondta Luna.

— Pattanjunk fel a Szarvas Szipirtyóra? — acsargott Ron.

Lunának a szeme se rebbent.

— A morzsás szarvú szipirtyó nem tud repülni — felelte méltóságteljesen. — Ők viszont tudnak, és Hagrid szerint bárhova eltalálnak.

Harry megpördült a tengelye körült. A fák között két thesztrál álldogált. Hátborzongató fehér szemüket úgy meresztették a fojtott hangon beszélgető gyerekekre, mintha minden szót értenének.

— Igen! — suttogta izgatottan Harry, és már indult is a szárnyas lovak felé. Azok felszegték sárkányfejüket, és megrázták hosszú, éjfekete sörényüket. Harry örvendezve megpaskolta a közelebbi jószág fényes nyakát. Hogy is tarthatta csúnyának ezeket a csodás állatokat?

— Ezek azok a ló-izék? — kérdezte bizonytalanul Ron, miközben valahova a két thesztrál közé meredt. — Amiket csak az vesz észre, aki látott kinyiffanni valakit?

— Igen — bólintott Harry.

— Hány van itt?

— Csak kettő.

— Három kellene — mondta Hermione. Látszott rajta, hogy még mindig a kentauros kaland hatása alatt állt, de hangjában eltökéltség csendült.

— Négy kell, Hermione — javította ki Ginny.

Luna végignézett a társaságon.

— Ha jól számolom, hatan vagyunk — jegyezte meg higgadtan.

— Nem iskolai kirándulásra megyünk! — csattant fel Harry. — Neville, Ginny, Luna, nektek nem kell belekeverednetek ebbe.

A három megnevezett felháborodva tiltakozott. Harry sebhelye riasztóan sajogni kezdett. Nem tölthette vitatkozással a drága időt, ingerülten bólintott hát.

— Nem bánom, gyertek, ha akartok. De ha nem találunk több thesztrált, úgyse tudtok…

— Ne félj, jön még több is — vágott a szavába Ginny, aki Ronhoz hasonlóan mindenhova nézett, csak a lovakra nem.

— Miből gondolod?

— Abból, hogy ha nem vetted volna észre, csupa vér a ruhád, és Hermionéé is. Nem emlékszel? Hagrid nyers hússal csalogatta a thesztrálokat. Szerintem ezt a kettő is a vérszagra jött ide.

Harry érezte, hogy valami finoman húzogatja a talárja ujját.

A hozzá közelebb álló thesztrál a Gróp vérével átitatott szövetet nyalogatta.

— Jól van — bólintott hirtelen ötlettel Harry. — Akkor mi Ronnal elvisszük ezt a kettőt, Hermione pedig itt marad veletek, és idecsal még négy thesztrált…

— Szó se lehet róla! — tiltakozott Hermione. — Nem hagyhattok itt!

— A probléma megoldódott — mosolygott Luna. — Ott jön a többi. Jó erős szagotok lehet.

Harry megfordult; nem kevesebb mint hat vagy hét thesztrál közeledett a fák között. Nagy, bőrredős szárnyuk a testükre lapult, fehér szemük lidércfényként világított a sötétben.

Harry nem keresett több kifogást.

— Na gyerünk! Válasszatok lovat, és indulás!

Harry megmarkolta thesztrálja sörényét, ráállt egy kínálkozó fatuskóra, és nagy nehezen feltornászta magát a ló selymes szőrű hátára. Az állat nem ellenkezett, csupán a fejét nyújtogatta hátrafelé, abban a reményben, hogy tovább nyalogathatja a véres talárt.

Harry biztonságosan elhelyezkedett — talált a térdének egy jó helyet a szárny töve alatt — aztán megnézte, hogy állnak a többiek. Neville épp azon igyekezett, hogy átvesse rövid lábát thesztrálja széles hátán; Luna már felült a lovára — mindkét lábát egy oldalon tartva, ahogy női nyergen szokás — és olyan higgadtan igazgatta talárját, mintha naponta lovagolna thesztrálháton.

Ron, Hermione és Ginny viszont csak álltak, és tátott szájjal bámultak társaikra.

— Mi van? — kérdezte Harry.

— Hogy üljünk fel a lovakra, ha egyszer nem látjuk őket? — kérdezett vissza Ron.

— Segítek! — szólt Luna, azzal könnyedén lecsusszant thesztráljáról, és odalépett Ronékhoz. — Gyertek!

Odavezette Ronékat a lovakhoz, egyenként felsegítette őket egy-egy állat hátára, végül felszólította a döbbent és igencsak megszeppent hármast, hogy kapaszkodjanak erősen thesztráljuk sörényébe. Utána dolgavégezetten visszaült paripájára.

— Tiszta őrület! — motyogta Ron, a thesztrál nyakát tapogatva. — Őrület… Bárcsak látnám őket…

— Ne kívánd azt magadnak — szólt sötéten Harry. — Készen álltok az indulásra?

Mindenki bólintott, és öt pár térd megfeszült a talárok alatt.

— Helyes…

Harry ránézett lova fekete fejére, és nyelt egyet.

— London, Mágiaügyi Minisztérium, látogatók bejárata — mondta bizonytalanul. — Öhm… ha tudod, hogy merre van…

A thesztrál egy másodpercre mozdulatlanná dermedt, aztán hirtelen mozdulattal kitárta szárnyát — ezzel kis híján ledobta Harryt — és elrugaszkodott a földről. Sebesen és meredeken emelkedett a magasba, akár egy rakéta; Harry erősen összeszorította a térdét, és gyorsan átölelte a thesztrál nyakát, mert érezte, hogy csúszni kezd az állat csontos fara felé. Aztán behunyta szemét, és arcát belenyomta a ló selymes sörényébe — így hatoltak át a sűrű lombsátron, és máris a lemenő nap fényétől vérvörösre festett ég vette körül őket.

Harry sosem utazott még ilyen szédítő sebességgel. A thesztrál pillanatok alatt elhúzott a kastély fölött, pedig alig mozgatta hatalmas szárnyát. Harry arcát csípte a hűvös levegő. A zúgó szélben szemét összehúzva hátranézett — öt útitársa ott repült mögötte, s mind mélyen ráhajoltak lovuk nyakára, hogy a menetszél minél kevésbé kapjon a testükbe.

Maguk mögött hagyták a roxforti birtokot, majd Roxmorts falut is. Harry hegyeket és folyókat pillantott meg a mélyben. Ahogy szürkült az ég, fények kis csoportjai — további falvak — siklottak el alattuk, majd egy kanyargós út tűnt fel, amin egy magányos autó araszolt hazafelé.

— Tiszta őrület! — hallotta Harry Ron rikkantását valahonnan hátulról. El tudta képzelni, milyen érzés lehet barátjának ilyen magasságban repülni úgy, hogy nem látja azt, ami a levegőben tartja.