J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Kitartóan folytatták a menetelést, mígnem ismét elértek az erdőnek abba a részébe, ahol a sűrű lombsátor alatt nappal is éjszakai sötétség honolt. Harrynek itt megint az a kellemetlen érzése támadt, hogy láthatatlan szemek figyelik minden lépését.

— Meddig megyünk még!? — csendült a hátuk mögött Umbridge bosszús hangja.

— Már közeledünk! — kiabálta Hermione. Épp ekkor értek ki egy valamivel világosabb, nedves avarral borított tisztásra. — Még néhány lépés…

Ekkor suhogás, majd ijesztő csattanás hallatszott — egy nyílvessző röppent el Hermione feje fölött, és fúródott az egyik fa törzsébe. A levegő egyszerre megtelt paták tompa dobogásával. Harry érezte, hogy megremeg a föld a talpa alatt. Umbridge felsikoltott, és élő pajzsként maga elé rántotta Harryt…

Harry kiszabadította magát, és körülnézett. Minden irányból kentaurok közeledtek feléjük — voltak vagy ötvenen, és mind felajzott íjjal a kezükben érkeztek. Harry, Hermione és Umbridge lassan a tisztás közepére hátráltak; a főinspektor nyüszített félelmében. Harry rápillantott Hermionéra — a lány arcán diadalmas mosoly ült.

— Ki vagy? — zendült egy hang.

Harry balra fordította a fejét. A támadók gyűrűjéből kilépett a Magorián nevű, gesztenyebarna szőrű kentaur. Társaihoz hasonlóan ő is felajzva tartotta íját, és Harryékre célzott vele. Umbridge, aki Harry jobbján állt és továbbra is nyüszített, most remegő kézzel a közeledő kentaurra szegezte pálcáját.

— Azt kérdeztem, ki vagy, emberfajzat! — ismételte zordan Magorián.

— Dolores Umbridge a nevem! — rikoltotta hisztérikusan Umbridge. — A Miniszteri Hivatal államtitkára, valamint a Roxfort főinspektora és igazgatója vagyok!

— A Mágiaügyi Minisztériumnak dolgozik? — kérdezte Magorián.

A többi kentaur nyugtalanul kapálni kezdte a földet.

— Úgy van! — vágta rá még élesebb és magasabb hangon Umbridge. — A Varázslény-felügyeleti Főosztály rendelete értelmében, ha egy magatokfajta félvér emberre támad…

— Minek neveztél minket? — hördült fel az a félelmetes külsejű, fekete kentaur, akit Harry Goron néven ismert. Társai is dühösen felmordultak, és többen feszegetni kezdték íjukat.

— Ne mondjon ilyet rájuk! — csattant fel Hermione, de Umbridge mintha meg se hallotta volna. Remegő pálcáját még mindig Magoriánra szegezve folytatta a fenyegetőzést:

— A tizenöt per bé rendelkezés kimondja, hogy az olyan varázslény, amely megközelítőleg emberi értelemmel rendelkezik, így felelősnek tekinthető cselekedeteiért…

— Megközelítőleg emberi értelemmel rendelkezik? — visszhangozta Magorián. Goron és néhány társa haragosan felhorkant. — Ne sértegess minket, emberfajzat! A mi értelmünk, hála Jupiternek, messze túlszárnyalja az emberekét!

— Mit kerestek az erdőnkben? — harsogta a markáns arcú, szürke kentaur, akivel Harryék az előző erdei kirándulásukon is találkoztak. — Miért jöttetek ide?

— A ti erdőtökben? — visította Umbridge. Már nemcsak a félelemtől remegett, hanem a felháborodástól is. — Emlékeztetlek, hogy csak azért élhettek itt, mert a Mágiaügyi Minisztérium engedélyt adott…

Umbridge dobhártyaszaggató sikítással a fejéhez kapott — egy nyílvessző olyan közel suhant el fölötte, hogy súrolta egérszürke haját. A kentaurok üdvrivalgással és nevetéssel jutalmazták az ügyes lövést. Vad, nyerítő kacagásuk és a földet kapáló súlyos paták zaja félelmetesen visszhangzott a félhomályban.

— Kié hát ez az erdő, emberfajzat? — ordította fenyegetően Goron.

— Mocskos félállatok! — visította Umbridge, két karjával védve a fejét. — Bestiák! Vérszomjas fenevadak!

— Hallgasson! — kiáltott rá Hermione.

Umbridge azonban ismét Magoriánra szegezte pálcáját, és elkiáltotta magát:

— Incarcerandus!

Egy szempillantás alatt vastag, kígyózó kötelek tekeredtek Magorián embertestére és karjaira. A kentaur iszonyatos üvöltéssel felágaskodott — társai pedig habozás nélkül támadásba lendültek.

Harry a földre rántotta Hermionét, s mindketten az avarba fúrták arcukat. A földrengető patadobogást hallva Harry pár másodpercig úgy érezte, itt a vég — de a dühösen üvöltő kentaurok átugrották, illetve kikerülték őket.

— Neeee! — hallotta Harry Umbridge visítását. — Neeeee… Államtitkár vagyok… megtiltom… Ne merjetek hozzám érni, vadállatok… neeee!

Piros fény villant — Harry feltételezte, hogy Umbridge kábító átkot küldött valamelyik kentaurra — aztán a főinspektor velőtrázóan felsikoltott. Harry óvatosan felemelte a fejét, és látta, amint Goron hátulról elkapja, és a magasba emeli a kapálózó főinspektort.

Umbridge elejtette pálcáját, s az az avarba esett. Harry szíve megdobbant. Ha meg tudná szerezni…

Kinyújtotta a kezét a pálca után, de egy lesújtó pata megelőzte — a pálca gyászos reccsenéssel két egyforma darabra tört.

— Gyerünk! — harsant egy hang Harry füle mellett, majd egy kéz a grabancánál fogva talpra rángatta őt. Harry a kentaurfejek és -vállak fölött átpillantva még éppen látta, amint Goron eltűnt Umbridge-dzsel a fák között. A főinspektor sikoltozása egyre távolodott, s végül beleveszett a kétszáznál is több pata dobogásába.

— Ezekkel mi legyen? — kérdezte a markáns arcú szürke kentaur, aki Hermione karját markolta.

— Ők még gyerekek — csendült egy szomorkás hang Harry háta mögött. — Csikókat nem bántunk.

— Ők hozták ide a nőstényt, Ronan! — felelte az a kentaur, aki Harry karját markolta. — Különben sem olyan kicsik ezek… Ez itt már szinte férfi.

Azzal megrázta Harryt a talárja nyakánál fogva.

— Kérem szépen — zihálta Hermione — kérem szépen, ne bántsatok minket! Mi nem vagyunk olyanok, mint ő, mi nem a minisztériumnak dolgozunk! Csak azért jöttünk ide, mert reméltük, hogy megszabadítotok tőle minket.

Harrynek elég volt a Hermionét őrző kentaur arcára pillantania, máris tudta, hogy a lány nagy hibát követett el utolsó mondatával.

A szürke kentaur felszegte fejét, hátsó lábával dobogni kezdett, és dühösen felhorkant:

— Látod, Ronan? Arcátlanok, mint minden ember! Szóval velünk végeztetted el a piszkos munkát, emberlány! Elvártad, hogy a szolgálatodra álljunk, és mint holmi csaholó kutyafalka, elkergessük az ellenségedet!

— Nem! — visította rémülten Hermione. — Dehogy! Nem vártam el semmit! Csak reméltem, hogy… hogy segítetek nekünk…

Ez a magyarázat sem bizonyult túl szerencsésnek.

— Mi nem segítünk embereknek! — fortyant fel a Harry mögött álló kentaur. Még szorosabban megmarkolta Harry grabancát, és hátrált vagy három lépést, aminek következtében Harry egy pillanatig a levegőben lógott. — Büszkék vagyunk rá, hogy nekünk senki nem parancsol! Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ezek után elengedünk! Nem fogsz eldicsekedni a társaidnak, hogy a kentaurok kiszolgáltak téged!

— Nem akarunk dicsekedni! — kiabálta Harry. — Tudjuk, hogy nem azért tettétek, mert mi akarjuk…

Szavai azonban süket fülekre találtak.

Egy szakállas kentaur a tömeg közepéből így kiáltott:

— Kéretlenül jöttek ide, fizessenek meg érte!

A többiek helyeseltek, s egy szürkésbarna szőrű kentaur hozzátette:

— Osztozzanak a nőstény sorsában!

— Azt mondtátok, nem bántotok ártatlanokat! — zokogta Hermione, s ezúttal nem hiányoztak a szeméből a könnyek. — Nem tettünk semmi rosszat! Nem fogtunk pálcát rátok, nem fenyegetőztünk… Csak szeretnénk visszamenni az iskolába, könyörgök, engedjetek el minket…