J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A forgalom lassan csökkenni kezdett — úgy tűnt, elterjedt a garatgombóc-gáz híre. Mikor a környék úgy-ahogy kiürült, Hermione halkan megszólalt:

— Szerintem nem érdemes tovább várni. Gyere, Harry, essünk túl rajta!

Elindultak a köpeny rejtekében. Luna háttal állt nekik a folyosó túlsó végén. Mikor elhaladtak Ginny mellett, Hermione odasúgta a lánynak:

— Jól csináltátok! Ne felejtsétek el a jelet!

— Milyen jelet? — kérdezte Harry, mikor Umbridge szobájának ajtajához értek.

— Ha baj van, hangosan énekelni kezdik a Weasley-indulót.

Harry bedugta Sirius kését az ajtószárny melletti résbe. Kattant a zár, és ők besurrantak a szobába.

A giccses kiscicák élvezettel henteregtek a tányérjaikat melengető délutáni napfényben. Rajtuk kívül semmi nem mozdult a szobában. Hermione megkönnyebbülten sóhajtott.

— Féltem, hogy Umbridge plusz biztonsági bűbájokat tett a szobára a második furkásztámadás után.

Miután ledobták a köpenyt, Hermione odasietett az ablakhoz, és kivont pálcával figyelni kezdte a parkot. Harry a kandallóhoz lépett, és egy csipetnyi Hop-porral felszította a smaragdzöld lángokat. Utána letérdelt, bedugta a fejét a tűzbe, és elkiáltotta magát:

— Grimmauld tér tizenkettő!

A feje nyomban pörögni kezdett, mintha körhintára ültették volna, de térde ott maradt a dolgozószoba hideg kőpadlóján. A szemét behunyta, hogy megvédje a kavargó hamutól, majd mikor a pörgés megszűnt, újra kinyitotta — s ott találta magát a Grimmauld téri ház hideg konyhájában.

A helyiségben egy lélek se volt. Harry számított erre, mégis torokszorító rémület fogta el az üres konyha láttán.

— Sirius! — kiáltotta. — Sirius, itt vagy?

Kérdése visszhangozva zengett a helyiségben, de nem érkezett rá más válasz, csupán halk motoszkálás a tűzhely jobb oldala felől.

— Ki az? — kérdezte Harry, bár tartott tőle, hogy csak egy egér neszezését hallotta.

De nem — Sipor bukkant fel a tűzhely előtt. A házimanó szokatlanul jókedvűnek tűnt, pedig mindkét keze vastagon be volt pólyálva.

— A Potter fiú feje van a tűzben — tájékoztatta Sipor az üres konyhát, s közben sunyi, de furcsán diadalmas pillantásokat vetett Harryre. — Sipor kíváncsi, vajon mit keres itt.

— Hol van Sirius? — kérdezte Harry.

A házimanó rekedten felnevetett.

— A gazdám elment, Harry Potter.

— Hova ment? Hova ment, Sipor?

A manó azonban válasz helyett csak nevetett.

— Vigyázz, mert megjárod! — fenyegetőzött Harry, bár tisztában volt vele, hogy jelenlegi helyzetében bajosan tudna bármiféle megtorlást foganatosítani a manóval szemben. — Hol van Lupin? Hol van Rémszem? Egyikük sincs itt?

— Nincs itt senki, csak Sipor — felelte kaján örömmel a manó, azzal hátat fordított a tűzhelynek, és ráérősen elindult az ajtó felé. — Sipor most végre elbeszélgethet úrnőmmel. Gazdám rég nem engedte Siport úrnőm közelébe.

— Hova ment Sirius? — kiabált utána Harry. — Ugye, a Misztériumügyi Főosztályra ment?

A manó megtorpant. Harry épp csak a kopasz tarkóját látta a széklábak erdeje mögött.

— Gazdám nem szokta megmondani Sipornak, hova megy — felelte csendesen a manó.

— De akkor is tudod! — erősködött Harry. — Tudod, hova ment, igaz?

Egy másodpercig csend volt, aztán Sipor felnevetett.

— Gazdám nem fog visszajönni a Misztériumügyi Főosztályról! — harsogta kacagva. — Sipor és úrnőm megint maguk vannak!

Azzal kiment a konyhából.

— Te…!

Harry nem tudta végigmondani a káromkodást, mert ekkor éles fájdalmat érzett a feje tetején. Felkiáltott, majd köhögni kezdett a belélegzett hamutól, s közben érezte, hogy visszafelé húzzák a lángalagútban. Mikor újra kitisztult szeme előtt a kép, azon kapta magát, hogy Umbridge széles, püffedt arcába mered. A főinspektor a hajánál fogva kirántotta őt a tűzből, s úgy hátrahúzta a fejét, mintha a torkát készülne elvágni.

— Azt hitted — sziszegte Umbridge, még jobban hátrafeszítve Harry nyakát, úgyhogy Harry már a mennyezetet nézte — hogy két furkász után további undok kis bestiákat engedek büntetlenül belopózni a szobámba? Behatolásérzékelő bűbájt helyeztem az ajtóra, te ostoba! Itt a pálcája! — vetette oda valakinek a főinspektor, és Harry érezte, hogy a varázspálcája kicsusszan talárja zsebéből. — A másikét is vegyétek el!

Harry mozgást hallott az ajtó felől, s kikövetkeztette, hogy a parancs nyomán Hermionét is lefegyverezték.

— Most pedig megmondod, mit keresel a szobámban! — szólt Umbridge, és megrázta Harryt.

— A… a Tűzvillámomért jöttem — nyöszörögte Harry.

— Hazudsz! — Umbridge megint rántott egyet Harry fején. — Nagyon jól tudod, hogy a seprűdet a pincében őrzik. A tüzembe dugtad a fejed. Kivel beszéltél?

— Senkivel…

Harry megpróbált kiszabadulni, de csak annyit ért el, hogy hajszálai tömegesen búcsút vettek a feje búbjától.

— Hazudsz! — ordította az arcába Umbridge, azzal ellökte őt magától, úgyhogy Harry az íróasztalnak esett. Most már körül tudott nézni: Hermione a falhoz préselve állt, Millicent Bulstrode őrizetében. Malfoy is ott volt: ő lustán az ablakpárkánynak dőlt, és fél kézzel dobálta Harry pálcáját.

Kint a folyosón zaj támadt, majd nyílt az ajtó, és egy csapat nagydarab mardekáros behurcolta a szobába Ront, Ginnyt, Lunát és — Harry megdöbbenésére — Neville-t, aki szemlátomást közel állt a megfulladáshoz, mivel Crak a nyakára kulcsolta vastag karját. Mind a négy fogoly száját felpeckelték.

— Összeszedtük őket — jelentette Warrington, miközben taszított egyet Ronon. — Ez… — folytatta Neville-re bökve — meg akarta védeni őt. — Itt Ginnyre mutatott, aki épp sípcsonton próbálta rúgni a karját szorongató, kövér, mardekáros lányt. — Úgyhogy elhoztuk őt is.

— Helyes, helyes — bólogatott Umbridge, a kapálózó Ginnyt szemlélve. — Úgy látom, a Roxfort hamarosan Weasley-mentes lesz.

Malfoy behízelgően nevetett. Umbridge széles, önelégült mosolyt küldött felé, majd helyet foglalt egy párnázott karosszékben.

Ültéből úgy nézett fel a foglyokra, akár egy virágágyásban gubbasztó béka.

— Nos, Potter… — szólalt meg gúnyosan. — Őröket állítottál a folyosón, és elküldted hozzám ezt a pojácát. — Ron felé bökött, amire Malfoy még hangosabban nevetett. — Azt kellett mondania nekem, hogy a kopogószellem az átváltoztatástan-szertárban randalírozik. Csakhogy Frics úr előzőleg tájékozatott róla, hogy Hóborc épp tintát ken az iskolai teleszkópok lencséjére.

— Nyilván mindenképp beszélni akartál valakivel. A kérdés az, hogy kivel. Albus Dumbledore-ral? Vagy Hagriddal, a félvérrel? Kétlem, hogy Minerva McGalagonnyal, mivel ő tudtommal még mindig nem tért magához.

Malfoy és néhány másik különítményes kárörvendően nevetett.

Harrynek keze-lába remegett a dühtől.

— Semmi köze hozzá, kivel beszéltem — sziszegte.

Umbridge petyhüdt arca kissé megfeszült.

— Értem — felelte vészjóslóan mézesmázos hangon. — Így is jó, Potter. Lehetőséget adtam rá, hogy önszántadból vallomást tegyél. Nem éltél vele, így hát kénytelen vagyok kényszert alkalmazni. Draco, hívd ide Piton professzort!

Malfoy talárja zsebébe dugta Harry pálcáját, és vigyorogva kiment a szobából. Harry fikarcnyit sem törődött vele, mert azzal volt elfoglalva, hogy önnön ostobaságán bosszankodjon: mindeddig azt gondolta, hogy a Főnix Rendjének minden tagja elment; hogy senki nem maradt a Roxfortban, aki segíthet Siriuson. Most döbbent csak rá, hogy igenis maradt még egy ilyen ember az iskolában: Piton.