J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Hermione nyelt egy nagyot.

— Az úgy volt… hogy Dumbledore professzorral akart beszélni.

Ronnak elkerekedett a szeme; Ginny abbahagyta a mardekáros lány lábának taposását, s még Luna arcára is enyhe csodálkozás ült ki. Szerencsére Umbridge-et és csatlósait e percben kizárólag Hermione érdekelte, így ezek a gyanús jelek elkerülték a figyelmüket.

— Dumbledore-ral? — visszhangozta Umbridge. — Ezek szerint tudjátok, hol van Dumbledore?

— Épp ez az… hogy nem! — zokogta Hermione. — Kerestük a Foltozott Üstben, a Három Seprűben, sőt a Szárnyas Vadkanban is…

— Ostobák! — dühöngött Umbridge. — Azt hiszitek, Dumbledore egy kocsmában ücsörög, miközben az egész minisztérium őt keresi!?

— De mindenképp el kellett volna mondanunk neki egy fontos dolgot! — zokogott fel újra Hermione, s még szorosabban az arcára tapasztotta tenyerét, hogy eltitkolja a könnyek hiányát.

— Nocsak! — rikkantotta felélénkülő érdeklődéssel Umbridge. — Mit akartatok elmondani neki?

— Azt… azt, hogy… hogy készen van! — nyögte ki Hermione.

— Mi van készen!? — Umbridge vállon ragadta és megrázta a lányt. — Mi van készen, Granger?

— A… a fegyver.

— Fegyver? Fegyver? — A főinspektornak majdnem kiugrott a szeme a mohó izgalomtól. — Fegyvert gyártottatok az összeesküvők számára? Amivel megtámadhatják a minisztériumot? És mindezt Dumbledore parancsára tettétek?

— I-igen — hebegte Hermione. — De el kellett me-menekülnie, mielőtt el-elkészültünk, és most… most készen van, és… nem tudunk szólni neki, mert… mert nem találjuk!

— Miféle fegyverről van szó? — sziszegte Umbridge, még mindig szorosan markolva Hermione vállát.

— Mi se… mi sem egészen értjük — felelte nagyokat szipogva a lány. — Mi csak… csak csináltuk… amit Dumbledore professzor mondott.

Umbridge diadalittas arccal felegyenesedett.

— Vezess a fegyverhez! — parancsolta.

— Nekik nem mutatom meg! — visított fel Hermione, és ujjai között a mardekárosokra pislogott.

— Nem vagy olyan helyzetben, hogy feltételeket szabj! — mordult rá Umbridge.

Hermione erre újabb sírógörcsöt produkált.

— Jól van! — zokogta dühösen. — Nézzék csak meg ők is! Remélem, maga ellen fordítják! Sőt, hozzon el még több embert! Hadd lássa az egész iskola, hogy hol van! Hadd tudják meg, hogyan kell használni! Legalább… legalább majd jól elintézik magát, ha megint bántja őket!

E szavak megtették hatásukat. Umbridge gyanakvó pillantással végigmérte a Főinspektori Különítmény tagjait. Tekintete hosszabban elidőzött Malfoyon, aki nem tudta elég gyorsan eltüntetni arcáról a mohó érdeklődést.

Umbridge még egy hosszú pillanatig habozott, azután újra Hermionéhoz fordult, és anyáskodónak szánt hangon így szólt:

— Jól van, kis drágám, akkor ketten megyünk… Illetve Pottert azért magunkkal visszük. Gyere, állj fel szépen!

— Igazgatónő — kotyogott közbe Malfoy — nem kellene mégis elkísérnie néhány embernek a különítményből? Vigyáznánk a…

— Jól képzett minisztériumi tisztségviselő vagyok, Malfoy! — torkolta le méltatlankodva Umbridge. — Azt hiszed, megijedek két fegyvertelen kölyöktől? Egyébként is az a gyanúm, hogy ez a titokzatos fegyver nem iskolás gyerekeknek való látvány. Itt maradtok, amíg vissza nem jövök, és őrzitek őket! — Egyenként rámutatott Ronra, Neville-re, Ginnyre és Lunára. — Nehogy megszökjenek nekem!

— Igenis — motyogta csalódottan Malfoy.

— Ti pedig induljatok, és mutassátok az utat! — Umbridge Harryre és Hermionéra bökött a pálcájával. — Mozgás!

Harrynek fogalma sem volt róla, mit tervez Hermione, vagy hogy van-e egyáltalán valamiféle terve. Mindenesetre követte a lányt, de csak féllépésnyire maradt le mögötte, nehogy Umbridge-nek feltűnjön, hogy nem tudja az utat. Beszélni nem mert Hermionéhoz, mert a főinspektor olyan szorosan haladt a nyomukban, hogy tisztán hallották szaggatott szuszogását.

Hermione levezette őket a bejárati csarnokba. A nagyterem kétszárnyú ajtaján evőeszközcsörgés és zsibongás szűrődött ki — Harry hihetetlennek érezte, hogy tíz méterre tőlük az emberek gondtalanul, vidáman ünnepelnek…

Hermione habozás nélkül kisétált a tölgyajtón, leszaladt a bejárati lépcsősoron, és elindult a balzsamos levegőjű park füvén.

A nap már megközelítette a Tiltott Rengeteg fáinak csúcsát; a három árnyék — a határozott léptekkel haladó Hermionéé, Harryé és a nyomukban loholó Umbridge-é — hosszú palástként siklott mögöttük a pázsiton.

— Hagrid kunyhójában rejtegettétek, igaz? — morogta Harry fülébe a főinspektor.

— Ugyan, dehogy! — méltatlankodott Hermione. — Nem akartuk hogy Hagrid véletlenül beindítsa!

— Hát persze… — Umbridge már nemcsak a loholástól zihált, hanem az izgalomtól is. — Hát persze, nem hagyhattátok, hogy az az ostoba félóriás hozzáférjen.

Umbridge csukladozva felkacagott. Harrynek minden önfegyelmét latba kellett vetnie, hogy ne ugorjon a torkának.

— Akkor hát… hol van?

Umbridge hangjában most már egy leheletnyi bizonytalanság csengett — feltehetőleg azért, mert Hermione határozottan a Tiltott Rengeteg felé vette az irányt.

— Természetesen az erdőben — felelte a lány. — Olyan helyre kellett tennünk, ahol a diákok véletlenül sem találhatják meg.

— Igaz — morogta nyugtalanul Umbridge. — Hát persze… Helyes… Továbbra is előttem mentek!

— Ha nekünk kell elöl menni, megkaphatjuk a pálcáját? — kérdezte dühösen Harry.

— Szó se lehet róla, kedves Potter — felelte negédesen Umbridge, és hátba bökte a pálcával Harryt. — Sajnálom, de a minisztériumnak rám sokkal nagyobb szüksége van, mint rátok.

Mikor az erdő szélére érték, Harry lopva ránézett Hermionéra.

Pálca nélkül besétálni a Tiltott Rengetegbe — ez nagyságrendekkel vakmerőbb és felelőtlenebb vállalkozás volt, mint bármi, amit aznap csináltak. Hermione azonban még csak el sem bizonytalanodott. Vetett egy lesújtó pillantást Umbridge-re, és elindult a fák között, méghozzá olyan tempóban, hogy a kurta lábú főinspektor kocogva is alig tudott lépést tartani vele.

— Nagyon messze van? — kérdezte zihálva Umbridge, miután egy tüskebokor több helyen is elszakította a talárját.

— Elég messze — felelte Hermione. — Jól elrejtettük.

Harry nyugtalansága egyre fokozódott. Hermione nem a Gróp tisztása felé vezető ösvényen indult el, hanem azon, amit Harry három éve, Aragog fészkéhez indulva követett. Hermione akkor nem volt vele, vagyis nem tudhatta, miféle veszély leselkedik rájuk arrafelé.

— Öhm… biztos vagy benne, hogy erre kell menni? — kérdezte nyomatékosan a lánytól.

— Persze! — felelte határozottan Hermione, és tovább csörtetett a sűrű aljnövényzetben. Harrynek feltűnt, hogy a lány indokolatlanul nagy zajt csapva halad előre. Mögöttük Umbridge elbotlott egy kifordult suhángban, és hasra esett. Egyikük sem állt meg, hogy felsegítse. Hermione épp csak hátrapillantott, és odakiáltotta neki:

— Még nem érkeztünk meg!

Harry megszaporázta lépteit, hogy felzárkózzon a lány mögé.

— Halkabban, Hermione! — szólt rá fojtott hangon. — Ne hívjuk fel magunkra a figyelmet…

— De, pontosan az a célom — felelte suttogva Hermione, és a futva közeledő Umbridge-re pillantott. — Majd meglátod…