J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Ne hidd, emberlány, hogy mind olyanok vagyunk, mint az áruló Firenze! — harsogta a szürke kentaur. Társai nyerítő kiáltásokkal fejezték ki egyetértésüket. — Talán jámbor beszélő lovaknak tartottál minket!? Tudd meg, hogy ősi nép vagyunk! Nem tűrjük a varázslók úrhatnámságát, a sértéseiteket! Nem fogadjuk el a törvényeiteket, nem ismerjük el a fensőbbségeteket, nem…

Nem derült ki, hogy mit nem csinálnak még a kentaurok, mert ebben a pillanatban olyan hangos recsegés-ropogás hangzott fel a tisztás szélénél, hogy Harry, Hermione és az ötven kentaur mind arrafelé fordultak. Harry a földre roskadt — a mögötte álló kentaur váratlanul elengedte őt, hogy előkapja és felajzza íját. Hermione is kiszabadult őrzője markából; Harry odaugrott hozzá, s együtt nézték, ahogy a recsegve széthajló fák közül megjelent Gróp hatalmas alakja.

Az óriáshoz legközelebb toporgó kentaurok nekihátráltak a mögöttük állóknak. A tisztás egy szempillantás alatt a hatalmas, szürkés arcra szegeződő nyílvesszők erdejévé változott. Gróp bambán eltátotta ferde száját, úgyhogy kivillantak sárga féltéglafogai, és iszapzöld szemét kissé összehúzva lehunyorgott a lábánál összegyűlt seregre. Mindkét bokáján szakadt kötelek lógtak.

Némi szemlélődés után Gróp nagyra tátotta száját, és megszólalt:

— Hági.

Harry nem tudta, mit jelent a szó, se azt, hogy milyen nyelven van, de nem is érdekelte különösebben a probléma. Figyelmét Gróp lábfeje kötötte le, ami majdnem olyan hosszú volt, mint az ő egész teste. Hermione belekapaszkodott a karjába. A kentaurok némán, mozdulatlanul álltak, egy pillanatra se véve le szemüket az óriásról, aki hatalmas, gömbölyű fejét jobbra-balra forgatva pásztázta csapatukat, mintha egy elejtett tárgyat keresne közöttük.

— Hági! — ismételte az óriás, valamivel türelmetlenebben.

— Hordd el magad! — kiáltott rá Magorián. — Nincs helyed közöttünk!

E szavak a legcsekélyebb hatással se voltak Grópra. Kissé előrehajolt (a kentaurok keze megfeszült íjaikon), és elbődült:

— Hági!

Néhány kentaur nyugtalanul toporogni kezdett. Hermione arca viszont kissé felderült.

— Harry! — suttogta. — Szerintem Hagrid nevét próbálja mondani!

Gróp ebben a pillanatban fedezte fel őket — a két magányos embert a kentaurok tengerében. Még egy fél méterrel lejjebb eresztette fejét, és rájuk meredt. Harry érezte, hogy Hermione reszketni kezd. Gróp megint kitátotta száját, és mély, dübörgő hangon így szólt.

— Hermi.

— Uramisten… — Hermione kétségbeesetten megszorította Harry karját. Úgy tűnt, menten elájul. — Emlékszik a nevemre!

— Hermi! — mennydörögte Gróp. — Hol Hági?

— Nem tudom! — visította rémülten Hermione. — Sajnálom, Gróp, nem tudom!

— Gróp akar Hági!

Az óriás egyik keze sebesen közeledni kezdett Harryék felé.

Hermione felsikoltott, hátrálni kezdett, és elesett. Harry varázspálca híján felkészült rá, hogy kézzel, lábbal és foggal védekezzen a hatalmas kéz ellen, amely most könnyedén félresöpört egy hófehér kentaurt.

A többi kentaur csak erre várt — Gróp kinyújtott ujjai egy méterre sem voltak Harrytől, amikor ötven nyílvessző röppent a magasba, sündisznóháttá változtatva az óriás hatalmas arcát. Gróp felordított a dühtől és a fájdalomtól. Azonnal felegyenesedett, és két kézzel megdörzsölte az arcát. A nyílvesszők szárát így sikerült is letörnie, a fémhegyeket viszont csak még mélyebben belenyomta a húsába.

Az óriás toporzékolt, ordított, a kentaurcsapat rémülten szóródott szét. Harry talpra segítette Hermionét, s közben kavicsméretű vércseppek záporát érezte a tarkóján és a hátán. Ezután mindketten futásnak eredtek. Rohantak, ahogy a lábuk bírta, s csak akkor néztek hátra, mikor beértek a menedéket nyújtó fák közé. Gróp vérben ázó arccal, vakon kapkodott a kentaurok után, akik vágtatva menekültek előle a tisztás túlsó széle felé. Az óriás üldözőbe vette őket, derékba tört és gyökerestül kidöntött fák tucatjait hagyva maga után.

— Istenem — nyögte Hermione. Annyira remegett a lába, hogy leroskadt a földre. — Gróp képes, és az összeset megöli!

— Őszintén szólva nem nagyon izgat — felelte mogorván Harry.

A vágtató kentaurok és a csörtető óriás csapta zaj egyre halkult.

Harry csak állt, és kábán hallgatta — aztán egyszerre belenyilallt a fájdalom a sebhelyébe, és torokszorító rémület fogta el. Rengeteg időt veszítettek, mi több, most még annyi lehetőségük sem volt Sirius segítségére sietni, mint közvetlenül a látomás után: a pálcájukat elvették, és ott álltak a Tiltott Rengeteg kellős közepén, a lehető legtávolabb mindenféle közlekedési eszköztől.

— Gratulálok — mordult rá Hermionéra Harry, csak hogy levezesse keserű indulata egy részét. — Csodás terv volt. Na és most mi legyen?

— Vissza kell mennünk… a kastélyba — susogta erőtlenül Hermione.

— Mire odaérünk, Sirius rég halott lesz! — csattant fel Harry, és dühében belerúgott a legközelebbi fába. Valahol a feje fölött éles csivitelés hangzott fel, s felnézve, egy mérgesen hadonászó bólintért pillantott meg.

— Pálca nélkül úgysem tehetünk semmit — felelte csüggedten Hermione, és feltápászkodott. — Egyébként is: hogyan akartál eljutni Londonba?

— Mi is pont ezen gondolkoztunk — csendült egy hang valahol Hermione háta mögött.

Harry és Hermione ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz, és a szemüket meresztve belebámultak a sötét rengetegbe.

A fák között egyszer csak felbukkant Ron, a nyomában pedig Ginny, Neville és Luna. Valamennyiük külseje eléggé megviselt volt — Ginny arcán hosszú karmolások éktelenkedtek, Neville lila dudort viselt a jobb szeme fölött, Ron szája pedig még jobban felrepedt — ugyanakkor mind roppant büszke arcot vágtak.

— Na? — szólt Ron, egyik kezével félrehajtva egy alacsony ágat, a másikkal Harry felé nyújtva a pálcáját. — Van ötletetek?

— Hogy sikerült megszöknötök? — álmélkodott Harry.

— Pár kábító átokkal, egy lefegyverző bűbájjal, és Neville-nek is összejött egy szép hátráltató ártás — sorolta csevegő hangon Ron, s közben Hermionénak is visszaadta a pálcáját. — De Ginny volt a legjobb a rémdenevér-rontásával. Tök jól nézett ki Malfoy! Tele volt a képe olyan nagy, csapkodó izékkel. De mindegy… Szóval láttuk az ablakból, hogy az erdő felé mentetek, úgyhogy utánatok jöttünk. Mit csináltatok Umbridge-dzsel?

— Elhurcolta egy csapat kentaur — felelte Harry.

— És titeket elengedtek? — csodálkozott Ginny.

— Nem önszántukból. Gróp elkergette őket.

— Ki az a Gróp? — kérdezte érdeklődve Luna.

— Hagrid öccse — válaszolta Ron. — De most nem ő az érdekes. Mit derítettél ki a tűzben, Harry? Tényleg elkapta Tudodki Siriust, vagy…

— Igen — felelte Harry. Megint sajgó fájdalom hasított a sebhelyébe. — Sirius még életben van, de fogalmam sincs, hogy juthatnánk el Londonba, hogy segítsünk neki.

Erre senkinek nem volt kész válasza. A probléma valóban megoldhatatlannak tűnt.

— Az egyértelmű, hogy repülnünk kell, nem? — mondta végül Luna, tőle szokatlanul tárgyilagos hangon.

— Na persze — mordult rá ingerülten Harry. — Először is: nem repülnünk, ha ebbe magad is beleérted. Másodszor: Ron az egyetlen közülünk, akinek van elérhető seprűje, úgyhogy…