J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A táj alkonyi homályba borult. Az apró ezüstcsillagok pöttyözte ég vörösesfeketévé sötétedett, s Harryék hamarosan már csak a muglivárosok fényeiből láthatták, hogy milyen magasan és milyen gyorsan repülnek. Harry még mindig szorosan átölelte lova nyakát, s buzdító gondolatokkal igyekezett még nagyobb sietségre ösztökélni az állatot.

Mennyi idő telhetett el azóta, hogy ott látta feküdni Siriust a föld alatti terem padlóján? Meddig bír még Sirius dacolni Voldemort akaratával? Csak annyit tudott, hogy keresztapja még nem teljesítette Voldemort parancsát, és nem is halt meg — ugyanis biztos volt benne, hogy ha bármelyik is bekövetkezik, megidéződik majd lelkében Voldemort diadalittas öröme vagy dühe, mégpedig olyan fájdalom kíséretében, mint amit a Mr. Weasley elleni támadás után érzett.

Kitartóan repültek az egyre mélyülő sötétben. Harry arca dermedtre fagyott, s lába elzsibbadt a kitartó szorításban, de nem mert testhelyzetet változtatni, nehogy lecsússzon a lóról… Megsiketítette a fülében zúgó szél, szája kiszáradt és átfagyott a hidegtől.

Fogalma sem volt már, hogy mióta vannak úton és merre járhatnak; teljesen rábízta magát a lassú szárnycsapásokkal suhanó bestiára.

Ha elkésnek…

Sirius még él, még küzd, érzem…

Ha Voldemort belátta, hogy Sirius nem fog megtörni…

Arról is tudnék…

Harry gyomra hirtelen felugrott a torkába. A thesztrál váratlanul előrebukott, s Harry karja megcsúszott a szőrös nyakon. Végre ereszkedni kezdtek… Harry sikoltást vélt hallani a háta mögül.

Óvatosan hátrapillantott, de nem látott zuhanó testet. Valószínűleg nem történt nagyobb baj, mint hogy társai is megijedtek a hirtelen irányváltoztatástól.

Egyre dagadó és kerekedő narancssárga fények vették körül őket; épületek tetejét pillantották meg, világító bogárszemekhez hasonlatos autólámpák tűntek fel alattuk, no meg sápadt, sárga fénykockák — kivilágított ablakok. Harry egy másodpercig úgy érezte, a thesztrállal együtt a földbe csapódik. Felkészült az ütközésre — maradék erejével megszorította a thesztrál nyakát és oldalát — de a ló végül olyan puhán ért földet, akár az árnyék.

Harry lecsusszant a thesztrál hátáról, és körülnézett az utcán: ott volt a túltöltött szemeteskonténer és nem messze tőle a vandál rongálás nyomait viselő telefonfülke. Mindkettőt sápadt, narancsszín fénybe vonta a közeli utcai lámpa.

Ron néhány lépéssel odébb landolt, és azon nyomban lebucskázott az aszfaltra.

— Soha többet — morogta, miközben feltápászkodott. El akart húzódni a lótól, de mivel nem látta, az hol van, egyenesen nekigyalogolt az állat farának, és kis híján megint elesett. — Soha, de soha többet… ilyen rémes utazást…

Hermione és Ginny Rontól balra és jobbra értek földet. Valamivel ügyesebben szálltak le lovukról, mint a fiú, de szemlátomást ők is megkönnyebbültek, hogy újra szilárd talaj van a talpuk alatt.

Neville reszkető tagokkal kászálódott le, Luna könnyedén és ruganyosan.

— És most hogyan tovább? — kérdezte Luna, olyan udvarias érdeklődéssel, mintha kellemes városi kiruccanáson venne részt.

— Erre! — felelte Harry. Hálásan megpaskolta thesztrálja nyakát, de közben már indult is a telefon felé. Kinyitotta a fülke ajtaját, majd társai tétovázása láttán hátraszólt: — Gyertek már!

Ron és Ginny engedelmesen beléptek a fülkébe, aztán Hermione, Neville és Luna is bepasszírozták magukat. Harry még egy pillantást vetett a thesztrálokra, melyek már a szemeteskonténert túrták ételmaradékok után kutatva — aztán Luna nyomában ő is bepréselte magát a fülkébe.

— Aki eléri a készüléket, tárcsázza a hat-kettő-négy-négy-kettőt!

Ron vállalkozott a feladatra. Bizarr szögben felfelé meresztett kezével a telefon felé nyúlt, és elforgatta a tárcsát. Miután az ötödszörre is visszapördült alaphelyzetébe, nyomban felcsendült a női hang:

— Köszöntöm a Mágiaügyi Minisztériumban. Kérem, adja meg nevét és látogatása célját.

— Harry Potter, Ron Weasley, Hermione Granger — sorolta Harry. — Ginny Weasley, Neville Longbottom, Luna Lovegood… Azért jöttünk, hogy megmentsünk valakit, ha a minisztérium nem képes rá.

— Köszönöm — felelte a higgadt női. hang. Látogatók, kérem, vegyék el kitűzőjüket, és erősítsék a talárjukra.

Féltucat jelvény csusszant zörögve a pénzvisszaadó vályúba.

Hermione kivette és Ginny feje fölött átnyúlva odaadta őket Harrynek, aki rápillantott a legfelsőre: Harry Potter, mentőakció.

— A minisztérium látogatójaként önök kötelesek motozásnak alávetni magukat, és pálcájukat regisztráció céljából átadni a fogadószint túlsó végében található asztalnál.

— Igen, tudjuk! — türelmetlenkedett Harry. Sebhelye fájdalmasan megsajdult. — Indulhatunk végre?

A telefonfülke padlója megremegett, és az üvegfalak mentén emelkedni kezdett a járda. A guberáló thesztrálok eltűntek, majd bezárult az akna teteje, s a tompa csikorgással ereszkedő fülkében vaksötét lett.

Kisvártatva megjelent a gyerekek lábán az aranysárga fénycsík, hogy aztán sávvá szélesedve elinduljon felfelé a testükön. Harry, amennyire tudta, behajlította térdét, és pálcáját markolva kinézett a fülkéből, hogy lássa, várja-e őket valaki a fogadószinten. A tágas csarnok azonban teljesen üresnek tűnt. A világítás se volt olyan ragyogó, mint nappal; a falba süllyesztett kandallók sötéten ásítottak, de mikor a lift végre megállt, Harry látta, hogy a sötétkék mennyezeten most is ott kígyóznak az aranyló szimbólumok.

— A Mágiaügyi Minisztérium kellemes itt-tartózkodást kíván önöknek! — mondta a női hang.

A telefonfülke ajtaja kitárult. Harry hátrálva kibotorkált belőle, majd Neville és Luna is ugyanígy tettek. A csarnokban nem hallatszott más zaj, csak monoton csobogás: az arany szökőkút medencéjébe egyenletes sugárban ontotta a vizet a varázsló és a boszorkány pálcája, a kentaur nyílvesszője, a kobold sipkájának csúcsa és a házimanó két hegyes füle.

— Gyertek — szólt fojtott hangon Harry, és futva elindult a csarnokban. A többiek követték. Elhaladtak a szökőkút mellett, és hamarosan elérték az asztalt, ahol az őrvarázsló első ott jártakor lemérte Harry pálcáját. — Az asztalnál most nem ült senki, s Harry biztosra vette, hogy ez nincs így rendjén. Rossz jelnek tartotta az őrvarázsló hiányát, és balsejtelme minden további lépéssel fokozódott. Barátaival áthaladtak az aranykapun, és hamarosan a liftekhez értek. Harry megnyomta a legközelebbi „le” gombot, mire szinte azonnal becsikorgott eléjük egy fülke. Az aranyrács visszhangzó csattanással kinyílt, a csapat beszállt a liftbe, és Harry megnyomta a kilences gombot. A rács becsukódott, s a fülke hangos csikorgás és zörgés közepette ereszkedni kezdett. A tárgyalás napján nem tűnt fel Harrynek, hogy a lift ilyen zajosan közlekedik. Biztosra vette, hogy ahány őrvarázsló csak van az épületben, mind tud már a jelenlétükről — de mikor a fülke megállt, a női hang csak annyit mondott: Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály — és az ajtórács engedelmesen kinyílt. A gyerekek kiléptek a fülkéből a folyosóra. Ott semmi sem mozdult, csupán néhány közeli fáklya lángja lobbant meg sercegve a lift keltette huzatban.

Harry a dísztelen fekete ajtó felé fordult. Megérkezett hát végre a helyre, ahova álmában már hónapok óta járt.