J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A lány hangja ijedten csengett, sokkal ijedtebben, mint mikor az agyak mellett álltak. Harry azonban valamiért vonzónak találta a romos, ingatag boltívet, és kíváncsivá tette őt a lágyan lengő függöny. Erős kísértést érzett, hogy felkapaszkodjon az emelvényre, és átmenjen az építmény alatt.

— Menjünk innen, Harry! — ismételte sürgetően Hermione.

— Jó — felelte Harry, de nem mozdult. Hallani vélt valamit: a függöny túloldaláról halk suttogás, motyogás szűrődött át.

— Mit mondasz? — kérdezte. Hangja zengve visszhangzott a teremben.

Hermione lesietett a lépcsőn, és odalépett hozzá.

— Senki nem szólalt meg, Harry!

Harry elhúzódott a lánytól, és tovább bámulta a függönyt.

— Valaki suttog a túloldalon! — mondta. — Te vagy az, Ron?

— Én itt vagyok — felelte Ron, kilépve a boltív takarásából.

— Senki más nem hallja? — kérdezte türelmetlenül Harry. A suttogás és motyogás egyre erősödött. Harry azon kapta magát, hogy fél lábbal már az emelvényen áll.

— Én is hallom őket — suttogta Luna, miután a boltívet megkerülve csatlakozott Harryékhez. — Odabent emberek vannak!

— Mi az, hogy „odabent”? — csattant fel Hermione, ingerültebben, mint azt a helyzet indokolta. — Nincs semmiféle odabent! Ez csak egy boltív, nem lehet benne senki! Hagyd ezt abba, Harry, menjünk innen! — A lány megragadta Harry karját, de az ellenállt.

— Azért jöttünk, hogy megkeressük Siriust!

— Sirius — visszhangozta gépiesen Harry, s közben továbbra is megigézve meredt a lágyan lengő függönyre. — Igen…

Végül aztán eljutott a tudatáig a kulcsszó: Sirius — elfogták, kínozzák, ő pedig ezt a boltívet bámulja…

Több lépést hátrált, és nagy nehezen levette tekintetét a függönyről.

— Menjünk innen! — szólt eltökélten.

— Ezt mondtam én is… Gyerünk már! — mérgelődött Hermione.

Elindultak az emelvény körül. A túloldalon álló Ginny és Neville szintén tátott szájjal bámulta a függönyt. Hermione Ginnyt fogta karon, Ron pedig Neville-t, és szelíd erőszakkal elvonszolták őket a kőlépcső felé.

— Szerinted miféle átjáró volt ez? — fordult Hermionéhoz Harry, mikor már újra a kerek teremben álltak.

— Nem tudom, de hogy veszélyes, abban biztos vagyok — felelte határozottan a lány, s a második ajtót is megjelölte egy tüzes kereszttel.

A fal ismét forogni kezdett, majd megállt. Harry megint kiválasztott találomra egy ajtót, és lökött rajta egyet. Az ajtó azonban nem nyílt ki.

— Mi a baj? — kérdezte Hermione.

— Ez… be van zárva.

Harry most már a vállával próbálta belökni az ajtót, de az nem engedett.

— Akkor ez lesz az, nem? — szólt izgatottan Ron, és ő is nekifeszült az ajtónak. — Biztos, hogy ez az!

— Álljatok félre! — szólt rá a fiúkra Hermione. Rászegezte pálcáját arra a részre, ahol a közönséges ajtókon a zár van, és kimondta a varázsigét: — Alohomora!

Nem történt semmi.

— Sirius kése! — kapott észbe Harry. Elővette talárja zsebéből a szerszámot, és bedugta az ajtó szárnya és kerete közé. A többiek kíváncsian figyelték a műveletet. Harry végighúzta a kést a függőleges oldal mentén, azután kivette a résből, és megint megpróbálta belökni az ajtót. Az meg se mozdult, s mikor Harry a késre nézett, látta, hogy annak elolvadt a pengéje.

— Jó, akkor ezt a termet kihagyjuk — döntött Hermione.

— De mi van, ha épp ez az, amit keresünk? — kérdezte Ron, miközben kíváncsian, ugyanakkor borzongva meredt az ajtóra.

— Nem lehet az. Harry álmában könnyedén átjutott az ajtókon — felelte határozottan a lány, s erre az ajtóra is rajzolt egy tüzes X-et.

Harry közben zsebre dugta a használhatatlanná vált késnyelet.

— Azt hiszem, én tudom, mi van odabent! — szólt izgatottan Luna, miközben a fal újra pörögni kezdett.

— Persze, tudjuk, valami borzalgó — morogta Hermione, mire Neville idegesen felnevetett.

A fal megállt. Harry türelmetlenül odasietett a következő ajtóhoz, és belökte.

— Ez az!

Első pillantásra felismerte a helyiséget a gyönyörű, táncoló, gyémántos fényfoltokról. Mikor a szeme megszokta a csillogást, órákat pillantott meg mindenfelé: kicsiket és nagyokat, álló- fali- és ébresztőórákat. Teli volt velük a fal a könyvespolcok között, és tele voltak a szoba teljes hosszában álló asztalok. A levegőt ezerhangú ketyegés töltötte be, mintha megannyi láthatatlan, apró lábú katona menetelt volna fáradhatatlanul a szobában. A táncoló gyémántfény forrása a helyiség túlsó végében álló, hatalmas kristályedény volt.

— Erre!

Most, hogy végre megtalálták a helyes utat, Harry szíve vadul dobogni kezdett. Végigvezette társait a hosszú asztalok közti keskeny folyosón, megcélozva — akárcsak álmában — a fény forrását, a külön asztalon álló, embermagas kristályedényt, mely valamilyen kavargó, csillogó, levegőszerű anyaggal volt tele.

— Nahát! — suttogta Ginny, és a kristályedénybe mutatott. — Nézzétek!

Az edény szélként kavargó tartalma egy apró, ékkő módjára csillogó tojást sodort magával. A tojás emelkedett, közben feltört, és egy kolibri kelt ki belőle. A sodrás felvitte a madárkát az edény tetejéig, utána viszont lefelé húzta. Akkor a kolibri tollazata megint kusza és csapzott lett, s mire leért az edény aljába, már ismét magába zárta őt a tojás.

— Gyertek tovább! — szólt szigorúan Harry, mivel úgy tűnt, Ginny szívesen megvárná, amíg a kolibri újra kikel.

— Te talán nem ácsorogtál annál a boltívnél? — felelte bosszúsan a lány, de azért követte Harryt a kristályedény mögötti ajtóhoz.

— Igen, igen, ez az! — mondta megint Harry. A szíve most már olyan vadul vert, hogy úgy érezte, mások is hallják a dobogását. — Itt kell bemenni!

Végignézett a csapaton. Mind a kezükben tartották pálcájukat, s arcukra szorongás ült ki. Harry ismét az ajtó felé fordult, és belökte.

Megérkeztek a keresett helyre: feltárult előttük a templomszerű terem a poros üveggömböcskékkel telezsúfolt, toronymagas polcokkal. A gömbök tompán visszaverték a fali tartókba állított gyertyák fényét. A kerek teremhez hasonlóan itt is kék lángú gyertyák égtek. A helyiségben nagyon hideg volt.

Harry tett néhány óvatos lépést, és belesett két polc közé.

A hosszú folyosó sötéten és némán ásított: nem mozdult benne semmi.

— Azt mondtad, a kilencvenhetes sort keressük — suttogta Hermione.

— Igen — válaszolt halkan Harry, és felnézett a legközelebbi polc oldalára. A gyertyatartó alatt ezüst számjegyek álltak: 53.

— Azt hiszem, jobbra kell indulnunk — suttogta Hermione, a következő polcra pillantva. — Igen… az az ötvennégyes.

— Tartsátok készen a pálcátokat! — figyelmeztette a társait Harry.

A csapat nesztelen léptekkel, hátra-hátrapislogva elindult a sötétségbe vesző polcutcák mentén. Harry észrevette, hogy minden üveggömböcskéhez kicsi, elsárgult címke tartozik. Egyes gömbökből különös izzás áradt, mások sötétek és vakok voltak, akár a kiégett villanykörte.

Elhaladt a nyolcvannégyes, majd a nyolcvanötös polc mellett…

Harry minden idegszálával figyelt, várta a neszeket. Sirius talán elájult vagy felpeckelték a száját… Vagy, szólalt meg egy kéretlen hang a fejében, vagy már nem is él…

Azt megéreztem volna, felelte magának torkában dobogó szívvel Harry. Tudnám, ha meghalt volna…