J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A nő kilépett társai közül, és levette csuklyáját. Az Azkaban beesetté, halálfejszerűvé tette Bellatrix Lestrange arcát, de szeme annál elevenebb volt: eszelős tűz izzott benne.

— Kéreted magad, kölyök? — szólt szaporán hullámzó mellkassal. — Hát jó… Fogjátok a legkisebbet! — utasította a mellette álló halálfalókat. — Lássuk, mit szól hozzá, ha kezelésbe vesszük a kislányt. Majd én csinálom!

Harry érezte, hogy társai közelebb húzódnak Ginnyhez. Ő maga is tett egy oldalazó lépést — így közvetlenül a lány elé került — és a melléhez szorította az üveggömböcskét.

— Ha bármelyikünket megtámad, ez itt összetörik — fordult Bellatrixhoz. — A főnökük nem fog örülni, ha üres kézzel mennek vissza hozzá.

A nő nem mozdult, csupán rámeredt Harryre, és közben nyelve hegyével megnedvesítette ajkát.

— Különben is — folytatta Harry — miféle jóslat ez, amiről beszélünk?

Egyelőre nem volt jobb ötlete, mint folytatni a beszélgetést, húzni az időt. Neville remegő karja nekinyomódott az övének. Egy másik társa lélegzetét a tarkóján érezte. Remélte, hogy a többieknek előbb-utóbb támad valamilyen használható ötletük — ő maga ugyanis teljesen tanácstalan volt.

— Miféle jóslat? — visszhangozta elkomorodva Bellatrix. — Viccelsz velem, Harry Potter?

— Nem, nem viccelek — felelte Harry. Közben végighordozta tekintetét a halálfalókon, keresve a gyenge láncszemet, a rést, amin át eliszkolhatnak. — Miért kell ez Voldemortnak?

A halálfalók közül többen felszisszentek.

— Ki mered mondani a nevét? — suttogta Bellatrix.

— Persze — felelte Harry. Még jobban megszorította az üveggolyót, arra számítva, hogy megint megpróbálják majd kibűvölni a kezéből. — Miért ne mondhatnám ki, hogy Vol…

— Fogd be a szád! — visította Bellatrix. — Ne merd méltatlan szádra venni a nevet! Ne merd beszennyezni a mocskos félvér nyelveddel! Ne merd…

— Ő is félvér! Nem tudta? — feleselt Harry. Hermione belenyögött a fülébe. — Bizony, Voldemort is az. Az anyja boszorkány volt, de az apja mugli. Vagy talán azt mesélte a bandájának, hogy aranyvérű?

— Stup…

— Ne!

Bellatrix Lestrange pálcájának végéből vörös fénycsík indult Harry felé. Malfoy azonban egy másik bűbájjal eltérítette az átkot, így az a polcba csapódott, és levert jó néhány üveggömböt.

A földön széthullott cserepek közül két füstként lebegő, gyöngyszürke kísértetalak emelkedett ki. Mindkettő beszélni kezdett, de Malfoy és Bellatrix kiabálása közepette csak töredékeket lehetett érteni abból, amit mondtak.

— …és a napfordulókor beköszönt egy új… — zengte az egyik, egy szakállas öregember.

— Ne támadj rá! Meg kell szereznünk a jóslatot!

— Bemocskolja… van képe… — visította őrjöngve Bellatrix. — Nem szégyelli magát… a mocskos félvér…

— Előbb meg kell szereznünk a próféciát! — mennydörögte Malfoy.

— …és nem jön több utána… — búgta sejtelmesen a másik árnyalak, egy fiatal nő.

A gömbökből kiszabadult kísértetek ezután köddé foszlottak, és már csak a padlón szétszóródott üvegcserepek emlékeztettek rájuk.

Harrynek azonban a láttukra támadt egy ötlete. A gond csak az volt, hogy valahogy közölnie kellett tervét a többiekkel.

— Még mindig nem mondták el, mi különleges van ebben a jóslatban, amit át kellene adnom — szólt. Közben lassan odébb húzta a lábát, mögötte álló társát keresve.

— Ne játszadozz velünk, Potter! — morogta Malfoy.

— Nem játszadozom — felelte Harry, megosztva figyelmét a beszélgetés és tapogatózás között. Lába végül beleütközött egy cipőorrba. Rátaposott. Hermione felszisszent a háta mögött, majd suttogva megkérdezte:

— Mi van?

— Dumbledore talán nem mondta el neked — sziszegte a foga közt Malfoy — hogy itt, a Misztériumügyi Főosztályon rejtőzik az ok, amiért azt a heget kaptad a homlokodra?

— Hogy… mi? — Harry egy pillanatra teljesen megfeledkezett a tervéről. — A sebhelyemről beszél?

— Mi van? — suttogta sürgetően Hermione.

— Lehetséges volna? — duruzsolta kajánul Malfoy. Több halálfaló megint felnevetett, lehetőséget adva rá, hogy Harry odasúgja Hermionénak:

— Döntsétek a polcokat…

— Tehát Dumbledore nem mondta el… — ismételte Malfoy. — Igen, ez megmagyarázza, hogy miért csak most jöttél el. A Sötét Nagyúr nem értette…

— …mikor szólok, hogy most…

— …hogy miért nem rohantál rögtön ide, miután álmodban megmutatta neked, hol van a jóslat. Azt hitte, a kíváncsiság arra sarkall majd, hogy meghallgasd, hogyan szól szó szerint…

— Igen? — Harry hallotta, hogy a háta mögött Hermione suttogva továbbadja az üzenetet. Tovább beszélt hát, hogy lekösse a halálfalók figyelmét. — Szóval azt akarta, hogy jöjjek el, és szerezzem meg. Miért?

— Miért? — Malfoy hitetlenkedve felnevetett. — Azért, mert a Misztériumügyi Főosztályról csak azok vihetik el a jóslatokat, akikről azok szólnak. Ezért nem lophatták el mások a jóslatot a Sötét Nagyúr számára.

— És miért akart ellopatni egy rólam szóló jóslatot?

— Mert a jóslat kettőtökről szól, Potter, kettőtökről! Sosem gondolkoztál még azon, hogy miért akart a Sötét Nagyúr végezni veled már csecsemőkorodban?

Harry rámeredt a hosszúkás lyukakra, amelyek mögött Malfoy szeme csillogott. E miatt a jóslat miatt haltak meg a szülei? Emiatt kell a villám alakú sebhelyet viselnie? Itt van a markában a válasz az összes nagy kérdésre?

— Valaki jósolt valamit Voldemortról és rólam? — motyogta, ujjai szoros ölelésébe fogva a cikesznél alig nagyobb, meleg üveggolyót. — És Voldemort addig mesterkedett, amíg idecsalt, hogy megszerezzem neki? Miért nem jött el érte ő maga?

— Ő maga!? — visított fel társai eszelős nevetése közepette Bellatrix. — Azt várod a Sötét Nagyúrtól, hogy besétáljon a Mágiaügyi Minisztériumba, ahol olyan kedvesen szemet hunynak a visszatérése fölött? Hogy leleplezze magát az aurorok előtt, akik nem is törődnek vele, mert inkább az én drága unokaöcsémet hajkurásszák?

— Szóval most magukat küldte, hogy végezzék el helyette a piszkos munkát — következtetett Harry. — Miután Sturgisszel és O’Mennel befuccsolt…

— Okos vagy, Potter, nagyon okos — duruzsolta Malfoy. — A Sötét Nagyúr tudja, hogy van eszed…

— Most! — rikkantotta Harry.

A háta mögött öt hang kiáltott fel: — Reducto! — és öt átok röppent öt különböző irányba. A szemközti polcokon hatalmas lyukak robbantak, s az egész toronymagas faszerkezet inogni kezdett.

Vagy száz üveggolyó zuhant a padlóra és tört szét, gyöngyszürke alakok tömkelegét eresztve a levegőbe. A régmúltból felidézett hangok kórusához üvegcsörömpölés és a padlóra zuhanó polcdarabok zaja adta a kíséretet.

— Futás! — kiáltotta Harry.

A polcok vészesen meginogtak, üveggömbök újabb záporát zúdítva a közöttük állók fejére. Harry a talárjánál fogva megragadta és vonszolni kezdte Hermionét. Közben a másik kezét a feje fölé emelte, hogy védekezzen a fa- és üvegzápor ellen. Az egyik halálfaló rájuk vetette magát a porfelhőn át — Harry lendületből belevágta könyökét a csuklyás arcba. Mindenki kiabált, ordított vagy épp jajgatott; a polctornyok hatalmas robajjal összeroskadtak, a gömbökből kiszabadult látók pedig zengték, zúgták jóslataikat…