Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

— Nem hinném, hogy itt az ideje a halálomnak — hátrált Mort. — Biztos vagyok benne, hogy szóltak volna nekem.

— Aha — felelte a tolvaj, akinek kezdett ebből elege lenni. — Aha, persze, hogy szóltak volna neked, úgy biza. Szentséges, gőzölgő elefántszar!

Mort még egyet lépett hátrafelé. Keresztül egy falon.

A vezértolvaj rámeredt a szilárd kőfalra, amely elnyelte Mortot, és földhöz vágta a kését.

— Hát, ********k meg! — dühöngött. — Egy *******tt varázsló. Gyűlölöm a *******tt varázslókat!

— Akkor nem kellene **********d őket — mormogta egyik csatlósa, minden erőfeszítés nélkül ejtve ki egy egész sor csillagot.

A trió harmadik tagja, aki kissé lassú fölfogással bírt, azt mondta:

— Nini, átment a falon!

— És mi még eztet követtük rengeteg ideig — morgolódott a második. — Nahát, te is megéred a pénzedet, Kopasz. Montam, hogy szerintem a fickó egy varázsló, csakis varázslók mászkálnak erre magukban. Nem megmontam, hogy varázslónak láccik? Montam…

— Túl sokat jár a szád — röffentette a vezér.

— Láttam őtet, simán átsétált ottan a falon…

— Ó, igen?

— Aha!

— Simán keresztülment, nem láttátok?

— Azt hiszed, hogy éles az eszed, mi, nagyokos?

— Éles az épp eléggé, ami azt illeti!

A vezér egyetlen kígyózó mozdulattal fölmarta kését a piszokból.

— Olyan éles, mint ez?

A harmadik tolvaj odadülöngélt a falhoz, és néhányszor keményen belerúgott, míg mögötte a dulakodás neszei és valami nedves, bugyborékoló hang hallatszott.

— Igen, ez egy fal, télleg az — szögezte le. — Ez biza egy fal, ennél falabbat még sohase láttam. Mit gondoltok, fijúk, hogy csinájják?

— Fijúk?

Megbotlott a hason fekvő tetemekben.

— Ó! — mondta. Bár lassú volt a fölfogása, ahhoz azért elég gyorsan kapcsolt, hogy valami nagyon fontosat megértsen. Egy sikátorban állt a Gyehennában, méghozzá egyedül. Mentette az irháját, meglepően sokáig sikerrel.

A Halál az életfogytig-időmérők szobájában lassan sétált a padlólapokon, szemlét tartva a munkájukba temetkezett homokórák összezsúfolt sorai fölött. Albert kötelességtudóan követte a hatalmas, nyitott főkönyvvel a karjában.

A hang morajlott körülöttük; a zaj óriási, szürke vízesése.

A polcokról jött, ahol kiterjeszkedve a határtalan távolságba, a homokórák végtelen sorai elfolyatták a mulandó idő homokját. Nehéz hang volt, unalmas hang, egy hang, ami mint morcos tejsodó ömlött rá a lélek derűs lekváros buktájára.

— JÓL VAN — mondta végül a Halál. — HÁRMAT CSINÁLOK MEG. EGY NYUGIS ÉJSZAKA.

— Akkor hát Térdín Komámasszony lesz, Lobszang Apát már megint, és ez a Kelli Királykisasszony — bólogatott Albert.

A Halál megnézte a kezében tartott három homokórát.

— ARRA GONDOLTAM, HOGY A LEGÉNYKÉT KÜLDÖM — közölte.

Albert utánanézett a főkönyvben.

— Nos, Komámasszony biztos nem okoz gondot, és az Apát az, akit tapasztaltnak lehetne nevezni — szólt. — Kár a királylányért. Csak tizenöt. Az rázós lehet.

— IGEN. SZÉGYEN, GYALÁZAT.

— Mester?

A Halál a harmadik üveggel a kezében állt, s elgondolkozva bámulta annak felszínén a fény játékát. Sóhajtott.

— ILYEN FIATALON…

— Jól érzi magát, mester? — nyugtalankodott Albert, hangja csupa aggódás.

— AZ IDŐ, MINT EGY SZÜNTELENÜL HÖMPÖLYGŐ FOLYAM, HORDOZZA A…

— Mester!

— MI AZ? — kérdezte a Halál, lerázva a hangulatot magáról.

— Túlzásba viszi, mester, erről van szó…

— BOTORSÁG. SOSE ÉREZTEM MAGAM JOBBAN. NA MÁR MOST, MIRŐL IS BESZÉLGETTÜNK?

Albert vállat vont, és lebámult a könyv bejegyzéseire.

— Komámasszony boszorkány — mondta. — Lehet, hogy kissé megneheztel, ha Mortot küldi maga helyett, mester.

A mágia minden gyakorlója kiérdemelte a jogot, hogy amikor saját személyes homokja kifogy, maga a Halál nyújtsa be rá igényét, s nem valamelyik alacsonyabb rangú beosztottja.

A Halál úgy tűnt, meg se hallotta Albertet. Már megint Kelli Királykisasszony homokórájára meredt.

— MI AZ A REMÉNYTELENÜL VÁGYÓDÓ ÉRZÉS AZ EMBER FEJÉBEN, AMI SAJNÁLJA, HOGY A DOLGOK ÚGY ÁLLNAK, AHOGY SZEMMEL LÁTHATÓLAG ÁLLNAK?

— Azt hiszem, szomorúság, mester. Most…

— SZOMORÚSÁG VAGYOK.

Albert eltátott szájjal állt. Végül eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy kitörjön belőle:

— Mester, Mortról beszéltünk!

— MIFÉLE MORT?

— A maga inasa, mester — szólt Albert türelmesen. — Magas, fiatal fickó.

— JA, PERSZE. NOS, ŐT FOGJUK KÜLDENI.

— Készen áll arra, hogy szólóban menjen? — kérdezte kételkedve Albert.

A Halál gondolkodott ezen.

— MEG TUDJA CSINÁLNI — felelte végezetül. — IGYEKVŐ, GYORSAN TANUL, ÉS — tette hozzá — IGAZÁBÓL AZ EMBEREK NEM VÁRHATJÁK EL TŐLEM, HOGY ÁLLANDÓAN ÉN FUTKOSSAK UTÁNUK.

Mort elképedve bámult a bársony falikárpitra néhány hüvelyknyire a szeme előtt.

Keresztülsétáltam egy falon, gondolta. És ez lehetetlen.

Óvatosan elhúzta a faliszőnyeget, hogy lássa, nem bujkál-e valahol egy ajtó, de nem volt ott semmi, csak a málladozó vakolat, ami ahol megrepedt, fölfedett némi nedves, ám hangsúlyosan szilárd téglafalat.

Próbaképpen megböködte. Tökéletesen egyértelmű volt, hogy azon az úton nem fog kijutni.

— Nos — mondta a falnak. — Most mi lesz?

Egy hang szólalt meg mögötte.

— Khm! Szíves elnézését kérem?

Lassan megfordult.

A szoba közepén egy klacsisztáni család csoportosult az asztal köré: apa, anya és egy féltucatnyi, csökkenő nagyságú gyerek. Nyolc pár kerek szem fixírozta Mortot. A kilencedik pár, ami egy elaggott, meghatározhatatlan nemű nagyszülőhöz tartozott, nem tette ezt, mert tulajdonosa kihasználta a közjátékot, hogy utat könyököljön a közös rizsestálhoz, ama meggyőződés alapján, hogy jobb ma egy főtt hal, mint holnap akármennyi tisztázatlan manifesztálódás, és így a csöndet megtörte az eltökélt rágcsálás zaja.

A zsúfolt szoba egyik sarkában volt egy kis szentélye Offlernak, Klaccs hatkarú Krokodilistenének. A szobor úgy vigyorgott, mint a Halál, kivéve persze, hogy a Halálnak nem volt saját szent madársereglete, ami a híreket szállította híveiről és ráadásul tisztán tartotta a fogait.

A klaccsiak minden más erénynél többre tartják a vendégszeretetet. Amíg Mort bámult, az asszony levett még egy tányért a mögötte lévő polcról, és szótlanul elkezdte megtölteni rizzsel a nagy tálból, rövid dulakodás árán kiragadva egy ínyencfalatnak minősülő törpeharcsaszeletet az ősöreg kezekből. Mindazonáltal feketével körbehúzott szemét le nem vette volna Mortról.

Az apa volt, aki végül megszólalt. Mort idegesen fejet hajtott.

— Bocsánat — mondta. — Ööö, úgy tűnik, hogy átjöttem ezen a falon.

Ez bizony eléggé gyönge volt, ezt el kellett ismerje.

— Kérem? — értetlenkedett a férj. Az asszony, csörömpölő karperecekkel, óvatosan ráhelyezett néhány darabka erős paprikát a tányérra, és az egészet meglocsolta egy sötétzöld szósszal, amit Mort, attól tartott, fölismert. Pár héttel korábban kipróbálta, és bár egy bonyolult recept alapján készült, egyszeri kóstolás is elégnek bizonyult ahhoz, hogy megtudja, halbelsőségek szolgálnak alapjául, amiket több évig pácoltak egy hordócska cápaepében. A Halál azt mondta, hogy ez a szósz felnőtt korban fokozatosan megkedvelt élvezeti cikk. Mort úgy döntött, nem veszi a fáradságot.