Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

— Nos, ha a másik pofa olyan…

— IDE HALLGASS! — szólt a Halál. — A MÉLTÁNYOSSÁGNAK EHHEZ SEMMI KÖZE. NEM FOGLALHATSZ ÁLLÁST. MÉG MIT NEM! AMIKOR ITT AZ IDŐ, ITT AZ IDŐ. EZ MINDEN, AMIT ERRŐL EL LEHET MONDANI, FIÚ.

— Mort — nyögte Mort, a sokadalmat bámulva.

És akkor megpillantotta a lányt. A tömeg véletlenszerű mozgása nyitott egy rést közte és egy karcsú, vörös hajú hajadon között, aki idősebb nők csoportjában foglalt helyet a király mögött. Valójában nem volt gyönyörű, lévén bőségesen ellátott a szeplőműfajban, és őszintén szólva, elég kevéssé, ami a húst illeti. De a lány látványa olyan sokkot okozott, ami rövidre zárta Mort hátsóagyát, s leűzte egész a gyomorszájáig, ocsmányul röhögve.

— ITT AZ IDŐ — jelentette be a Halál hegyes könyökével megbökve Mortot. — KÖVESS!

A Halál a király felé indult, kezében mérlegelve kardját. Mort pislogott, és utána eredt. A lány tekintete találkozott egy pillanatra az övével, azonnal másfelé nézett — aztán visszafordult, magával rángatva fejét is, szája a rémület ’ó’-jára nyílt.

Mort gerince megolvadt. Futni kezdett a király irányába.

— Vigyázzon! — sikoltotta. — Nagy veszélyben van!

És a világ sziruppá változott. Elkezdett föltöltődni kék meg bíbor árnyékokkal, mint egy napszúrásos lidércálom, és a hangok elhalkultak egészen addig, amíg az udvartartás moraja távoli lett és sercegő, mint ahogy a zene szól más fejhallgatójából. Mort látta, ahogy a Halál barátságosan a király mellé áll, fölfelé nézve…

…a dalnokgalériára.

Mort látta az íjászt, látta az íjat, látta a nyílvesszőt átszállni a légen egy beteg csiga sebességével. Bár lassú volt a nyíl, nem tudta megelőzni. Óráknak tűnt, mire ólomlábát irányítása alá vonta, de végül sikerült mindkét lábával egyszerre földet érnie, s elrúgni magát a kontinensek eltolódásának szemmel látható gyorsulásával.

Ahogy lassan keresztültörte magát a levegőn, a Halál minden neheztelés nélkül megjegyezte:

— TUDOD, NEM FOG MENNI. MI SEM TERMÉSZETESEBB, MINTHOGY MEG AKAROD PRÓBÁLNI, DE NEM FOG MENNI.

Mintha álomban, Mort siklott egy csöndbe borult világban…

A szögletes nyílvessző célba ért. A Halál egy kétkezes kardlendítéssel könnyedén keresztülvágta a király nyakát anélkül, hogy nyomot hagyott volna rajta. Mortnak, aki gyengéden pörgött át az alkonyati világon, úgy tűnt, mintha egy szellemalak lemorzsolódott volna.

Nem lehetett a király, mert ő kétségbevonhatatlanul még mindig ott állt, egyenesen a Halálra nézve, szerfelett megdöbbent arckifejezéssel. Volt valami árnyékos izé a lábánál, s a messzeségben az emberek kiáltozással és sikolyokkal reagáltak.

— TISZTA MUNKA — bólintott a Halál. — A FELSÉGES SZEMÉLYEK ÁLTALÁBAN GONDOT OKOZNAK. HAJLANAK ARRA, HOGY MEG AKARJANAK CSIMPASZKODNI. AZ ÁTLAGPARASZT BEZZEG ALIG VÁRJA MÁR.

— Ki a fene vagy? — kérdezte a király. — Mit csinálsz itt, he? Őrség! Követe…

A szeme küldte üzenet végül átverekedte magát az agyáig. Mortnak ez nagyon imponált. Olervi király számos éven át ragaszkodott trónjához, és még holtan is tudta, hogyan viselkedjen.

— Ó! — mondta. — Értem. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar találkozunk.

— FELSÉG — felelte a Halál fejet hajtva. — KEVESEN TESZIK.

A király körülnézett. Csendes és homályos volt itt az árnyvilágban, ám odakünn, úgy tűnt, nagy az izgalom.

— Az ott én vagyok odalenn, nemde?

— ATTÓL TARTOK, FELSÉG.

— Tiszta sor. Íjpuska, az volt, ugye?

— IGEN. ÉS MOST, FELSÉG, HA LENNE OLYAN…

— Ki tette? — kérdezte a király. A Halál tétovázott.

— EGY BÉR-ORGYILKOS ANKH-MORPORKBÓL — felelte.

— Hmm. Ügyes. Gratulálok Sto Helitnek. És én még ellenmérgekkel tömtem magam! A hideg vasnak bezzeg nincs ellenszere, he? He?

— VALÓBAN NINCS, FELSÉG.

— A szokásos „kötéllétra meg gyors ló a felvonóhídnál” trükk, nem igaz?

— ÚGY LÁTSZIK, IGEN, FELSÉG — mondta a Halál gyengéden megmarkolva a királyi árny karját. — HA EZ NÉMI VIGASZ, A LÓNAK UGYANCSAK GYORSNAK KELL LENNIE.

— He?

A Halál kissé szélesebbre vonta állandó vigyorát.

— TALÁLKÁM LESZ A LOVASÁVAL HOLNAP ANKH-BAN — közölte. — TUDJA, FELSÉG, AZ ORGYILKOS ELFOGADOTT EGY ELŐRECSOMAGOLT SZENDVICSET A HERCEGTŐL.

A király, akinek kiemelkedd rátermettsége munkakörére azt jelentette, hogy felfogóképessége nem volt villámgyors, egy pillanatig eltöprengett ezen, majd röviden fölnevetett. Ekkor észrevette Mortot.

— Ez meg ki? — érdeklődött. — Szintén halott?

— AZ INASOM — válaszolta a Halál. — AKI MÉG MIELŐTT MEGÖREGEDNE, KAPNI FOG EGY ALAPOS FEJMOSÁST, A MIHASZNA KÖLYÖK.

— Mort — mondta Mort automatikusan. A beszélgetés hangjai körbemosták, ám szemét nem tudta levenni az előtte játszódó jelenetről. Valóságosnak érezte magát. A Halál is szilárdnak tűnt. A király meglepően fittnek és üdének látszott ahhoz képest, hogy halott volt. De a világ fennmaradó része illanó árnyak tömkelegéből állt. Alakok hajoltak az összeroskadt tetem fölé, keresztülmozogtak Morton, mintha semmivel se lennének kézzelfoghatóbbak, mint a köd.

A lány zokogva letérdelt.

— Az ott a lányom — jegyezte meg a király. — Szomorúnak kellene lennem. Miért nem vagyok az?

— AZ ÉRZÉSEK HÁTRAMARADNAK. EGÉSZÉBEN VÉVE AZ EGÉSZ CSAK MIRIGYEK KÉRDÉSE.

— Á! Fölteszem, akkor erről van szó. A lányom nem lát minket, ugye?

— NEM.

— Fölteszem, nincs arra esély, hogy én esetleg…

— NINCS.

— Csak mert ő lesz a királynő, és ha tudathatnám vele…

— SAJNÁLOM.

A lány fölpillantott, keresztülnézve Morton. A fiú figyelte, ahogy a herceg hátulról odasétált az új uralkodóhoz, és a kezét vigasztalólag a vállára tette. A férfi ajkán halvány mosoly bujkált. Az a fajta mosoly, ami a homokdűnéken lapul óvatlan úszókra várva.

Nem tudom magam hallhatóvá tenni a számodra , szólt Mort. Ne bízz a hercegben!

A lány Mortra hunyorítva bámult. A fiú odanyúlt, s látta, ahogy keze átsiklik a lányén.

— GYERE, FIÚ! CSAK SEMMI IDŐHÚZÁS.

Mort érezte, ahogy a Halál keze szorosabban markolja vállát, egyáltalán nem barátságtalan módon. Ódzkodva elfordult, követte mesterét meg a királyt.

Akik keresztülsétáltak a falon. Mort már félúton járt utánuk, amikor rádöbbent, hogy nem lehetséges a falakon csak úgy átsétafikálni.

Ennek öngyilkos logikája csaknem megölte. Már érezte a szikla hűvösét végtagjai körül, amikor megszólalt egy hang a fülénél:

— KÖZELÍTSD MEG IMÍGYEN: A FAL NEM LEHET ITT! MÁSKÉNT NEM SÉTÁLNÁL RAJTA KERESZTÜL. VAGY IGEN, FIÚ?

— Mort — mondta Mort.

— MI?

— A nevem Mort. Vagy Mortimer — dühöngött Mort előrelépve. A hideg elmaradt mögötte.

— NA LÁTOD, NEM IS VOLT OLYAN NEHÉZ, UGYE?

Mort végignézett a folyosón mindkét irányban, és kísérletképpen rácsapott a falra. Valahogy át kellett keljen rajta, de most roppant szilárdnak érződött. Csillámszemcsék ragyogtak rá.

— Hogy csinálja ezt az izét? — kérdezte. — Hogyan csinálom én ? Ez varázslat?

A király, aki mostanra határozottan áttetszőbbé vált, így szólt:

— Kifejezetten imponáló, elismerem. Apropó, úgy tűnik, elenyészem.

— A MORFOGENETIKUS ERŐTÉR GYENGÜLÉSE — bólintott a Halál.