Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

— Köszönöm — hálálkodott Mort határtalanul megkönnyebbülve.

— Szóra sem érdemes. Rengeteg embert látok mindennap, s nem számítok föl érte semmit. Akarsz cipőfőzőt venni?

— Nem hinném — hárította el Mort. — Mi ez a hely?

— Nem tudod?

A közeli bódénál ácsorgó pár ember elgondolkodva nézett Mortra. A fiú esze magasabb fokozatra kapcsolt.

— A mesterem rengeteget utazik — mondta az igazságnak megfelelően. — Múlt éjjel érkeztünk, és én aludtam a szekéren. Most meg kaptam egy szabad délutánt.

— Á! — A piaci kofa összeesküvői modorban hajolt közelebb. — Jól szeretnéd eltölteni az időd, mi? El tudom intézni neked.

— Piszkosul élvezném, ha tudnám, hol vagyok — egyezett bele Mort.

A férfi meghökkent.

— Ez itten Ankh-Morpork — nyilatkozta. — Ezt mindenkinek azonnal látnia kellene. És szagolni is.

Mort szippantott egyet. Valóban volt egy bizonyos valami a levegőben. Azt az érzést keltette benned, hogy olyan levegő, ami már látott egyet s mást. Kénytelen voltál azt is észlelni minden egyes levegővételnél, hogy emberek ezrei vannak a közeledben, és szinte mindnek van hónalja.

A piaci árus kritikusan méregette Mortot, felmérve a sápadt arcot, a jól szabott ruhákat és a különös, afféle pattanásra kész, tekercsrugó hatású fellépést.

— Figyelj, őszinte leszek! — mondta. — Meg tudom mutatni neked az utat egy remek bordélyhoz.

— Már nyiratkoztam — válaszolta Mort bizonytalanul. — De azt megmondhatnád, ha a közelben van a… azt hiszem, Sto Lat nevű város?

— Úgy húsz mérföldre Tengely iránt, de ott nincs semmi, ami egy magadfajta fiatalembert érdekelne — sietett megjegyezni az árus. — Tudom, végre magad vagy, új élményeket akarsz, izgalmat akarsz, romantikát…

Mort eközben kinyitotta a zacskót, amit a Halál adott neki. Tele volt apró aranyérmékkel, akkorkákkal, mint egy pityke.

Egy kép formálódott újra az agyában, egy sápadt, fiatal arc vörös hajkorona alatt, aki valahogy tudta, hogy ő jelen van. A fókuszálatlan érzések, amik az utóbbi néhány napban kísértették, hirtelen fókuszra leltek.

— Amit akarok — szögezte le ellentmondást nem tűrően —, az egy nagyon gyors ló.

Öt perccel később Mort eltévedt.

Ankh-Morpork eme részét Gyehenna néven ismerték. Belvárosi terület volt, aminek alapos szüksége lett volna vagy kormányzati segélyre, vagy jobb esetben inkább egy lángszóróra. Csak azért nem nevezhetjük mocskosnak, mert ez a szakításpontig terjesztené ki a szó jelentését. Ez már túl volt a puszta szennyen, egész annak másik oldalán, ahol egy afféle einsteini reverzióval elért egyfajta fenséges borzasztóságot, amit mint egy építészeti kitüntetést viselt magán. Zajos volt, fullasztó, és úgy bűzlött, mint egy tehénistálló padlója.

Nem is annyira környezete volt, mint inkább ökológiája, akár egy hatalmas, szárazföldi támaszpontú korallzátonynak. Akadtak benne emberek, na jó, emberszabású megfelelői a homároknak, tintahalaknak, garnélarákoknak és így tovább. És cápáknak.

Mort reményvesztve csatangolt a kanyargó utcákon. Bárki, aki történetesen a tetők magasságában köröz, észrevehetett volna egy bizonyos mintázatot a mögötte lévő tömegek mozgásában, ami arra utalt, hogy számos fickó halad azonos irányba, hanyagul követve egy célszemélyt, és ebből helyesen arra következtetett volna, hogy Mort meg az aranya körülbelül akkorka várható léthosszal rendelkezik, mint egy háromlábú sündisznó a hatsávos autópályán.

Mostanra már nyilvánvalónak kell lennie, hogy a Gyehenna nem az a fajta hely, aminek polgárai vannak. Neki bennszülöttei vannak. Időről időre Mort megpróbált beszélgetésbe elegyedni eggyel, hogy utat leljen egy jó lókupechez. A bennszülött olyankor általában mormogott valamit, és elsietett, mivel bárki, aki hosszasabban, mondjuk több mint három órányit óhajtott élni a Gyehennában, kitűnően szakosodott érzékeket fejlesztett ki, és nem maradt volna Mort közelében, mint ahogy egy paraszt se ácsorogna egy magas fa mellett viharos időben.

És imígyen történt, hogy Mort végül az Ankh-nál, minden folyók legnagyobbikánál lyukadt ki. A folyó még mielőtt a városba lépett volna, már lassú volt és nehézkes a síkságok hordalékától, s mire a Gyehennáig jutott, még egy szabadgondolkodó is keresztül tudott volna rajta sétálni. Nehéz volt belefulladni az Ankh-ba, ám könnyű megfulladni tőle.

Mort kétkedve nézte a felszínét. Mozogni látszott. Buborékok voltak benne. Víznek kellett lennie.

Sóhajtva elfordult.

Három férfi bukkant föl mögötte, mintha a kőművesmunkából emelkedtek volna ki. Azoknak a gonosztevőknek drabális, lélektelen küllemét mondhatták magukénak, akiknek megjelenése bármely elbeszélésben azt jelenti, hogy itt az ideje a hőst egy kissé veszélyeztetni, noha nem túl nagyon, mert az is nyilvánvaló, hogy a banditákra oltári meglepetés vár.

A gengszterek rosszindulatúan sandítottak. Remekül csinálták.

Egyikük kést húzott elő, amivel kis köröket írt a levegőbe. Lassan közeledett Mort felé, míg a másik kettő némileg hátramaradt, hogy erkölcstelen támogatásban részesítse.

— Add ide a pénzed! — recsegte.

Mort keze az övén lógó zacskóra tévedt.

— Várjunk csak egy percet — mondta. — És akkor mi lesz?

— Mi?

— Úgy értem, ez itt pénzt vagy életet? — firtatta Mort. — Ilyesmit szokás a rablóknak követelni. Pénzt vagy életet. Ezt olvastam egyszer egy könyvben — tette hozzá.

— Lehetséges, lehetséges — egyezett bele a rabló. Úgy érezte, kicsúszik kezéből a kezdeményezés, de remekül vette újólag birtokába. — Másrészt, lehet pénzt és életet is. Úgy is mondhatnánk, nekünk dupla élvezet, neked semmi.

Oldalvást kollégáira pislantott, akik végszóra vihogni kezdtek.

— Ebben az esetben… — kezdte Mort, s egyik kezében mérlegelte a zacskó súlyát, fölkészülve arra, hogy olyan messzire hajítsa az Ankh-ba, amilyen messzire csak tudja, még akkor is, ha meglehetős esély van arra, hogy visszapattan.

— Hé, mit csinálsz?! — rikoltotta a rabló. Oda akart rohanni hozzá, de azonnal megállt, amikor Mort fenyegetően megrázta a zacskót.

— Nos — magyarázta Mort. — A következőképpen látom én a dolgot. Ha mindenképp meggyilkoltok, akkor akár el is dobhatom a pénzt. Kizárólag rajtatok múlik! — Hogy álláspontját jobban megvilágítsa, kivett egy aranypénzt a zacskóból, és belefricskázta a vízbe, ami egy kellemetlen cuppogó hanggal elnyelte. A banditák megborzongtak.

A vezérgengszter a zacskóra nézett. Aztán a késére. Utána Mort arckifejezésére. Végül a társaira.

— Elnézést — mondta, és összedugta fejét kollégáival.

Mort latolgatta a távolságot a sikátor végéig. Nem jutna el odáig. Különben is, ez a három olyannak látszott, akik emberek üldözésében is jók. Csak a logikus gondolkodás erőlteti meg őket.

Vezetőjük visszafordult Morthoz. Egy utolsó pillantást vetett a másik kettőre. Mindkettő határozottan bólintott.

— Azt hiszem, megölünk téged, és vállaljuk a kockázatot a pénzzel — jelentette ki. — Nem akarjuk, hogy az ilyesmi elterjedjen.

A másik kettő kést rántott.

Mort nagyot nyelt.

— Ez akár botorság is lehet.

— Miért?

— Nos, nekem nem tetszik, hogy mást ne mondjak.

— Nem várjuk el tőled, hogy tessék neked, azt várjuk el tőled, hogy… meghalj! — közelített felé a tolvaj.