Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

Megpróbált eloldalogni a fal mentén a gyöngyfüggönyös ajtónyílásig. Minden fej utána fordult. Megpróbálkozott egy vigyorral.

A nő szólalt meg:

— Vajh, miért mutogatja a démon a fogait, életem párja?

— Lehet, hogy éhes, vágyaim holdsarlója — válaszolta a férfi. — Halmozz neki oda több halat!

És az ős közbe zsörtölődött:

— Azt ettem, te nyomorult gyermek. Jaj lészen a világnak, ha nincs tisztelet a kor iránt!

Na már most tény az, hogy noha a szavak klaccsiul kiejtve léptek Mort fülébe — azon nyelv összes kacskaringójával és szövevényes kettős magánhangzójával, amely oly ősi és kifinomult, hogy már akkor tizenöt „orgyilkosság” jelentésű szava volt, mielőtt a világ többi része eljutott volna a felismerésig, hogy fejbe lehet egymást vágni a sziklákkal —, agyába azonban már olyan tisztán és érthetően érkeztek, mintha az anyanyelvén mondták volna őket.

— Nem vagyok démon! Ember vagyok! — kiáltotta, és döbbenten elhallgatott, amikor szavai tökéletes klaccsisággal hangzottak el.

— Tolvaj vagy? — firtatta az apa. — Gyilkos? Besettenkedsz ide, csak nem vagy adó szedő? — Kezét az asztal alá dugta, s egy papírvékonyságúra kifent húsvágó bárddal együtt húzta elő. A felesége fölsikított, elejtette a tányért, és magához szorította legkisebb gyermekét.

Mort figyelte, ahogy a penge szeli a levegőt, és beadta a derekát.

— Az alvilág legmélységesebb bugyrai üdvözletét hozom néktek! — kockáztatta meg.

A változás figyelemreméltó volt. A bárd leereszkedett, s a család boldog mosolygásban tört ki.

— Nagy szerencsét hoz nekünk egy démon látogatása — sugárzott az apa. — Mit kívánsz tőlünk, ó, Offler ágyékának tisztátalan porontya?

— Tessék? — ámult Mort.

— Egy démon áldást és jó szerencsét hoz arra, aki megsegíti — szögezte le a férfi. — Hogyan lehetnénk segítségedre, ó, pokolgödrök bűzös eblehelete?

— Nos, éhes az nem vagyok — közölte Mort —, de ha tudnád, hol találok egy szélsebes lovat, Sto Latban lehetnék napszállta előtt.

A férfi örömtől ragyogva hajtott fejet.

— Ismerem a legjobb helyet, ó, belek kártékony kitörése, ha lennél oly jó, s követni méltóztatnál.

Mort kisietett a nyomában. Az agg kritikus kifejezéssel arcán figyelte távozásukat, állkapcsa ritmikusan csócsált.

— Ez lett volna, amit errefelé démonnak nevesek? — szólalt meg. — Offler rohassza meg ezt a nyirkos országot, még a démonaik is harmadrendűek, még csak meg se közelítik azokat, amik az Óhazában voltak nekünk!

A feleség egy kis tálkányi rizst helyezett az Offler szobor összekulcsolt, középső pár kezébe (ami reggelre már nem lesz ott), és elhátrált.

— Uram és parancsolóm azt mondta, hogy múlt hónapban olyan teremtménynek szolgált föl a Curry Kisvendéglőben, aki nem is volt ott — jegyezte meg. — Nagyon imponált neki a dolog.

Tíz perccel később a férfi visszatért, és ünnepélyes csöndben az asztalra borított egy kis rakás aranypénzt. Az érmék elegendő vagyont képeztek a város egy viszonylag nagy részének megvásárlásához.

— Egy egész zacskónyival volt neki — mondta.

A család egy ideig bámulta a pénzt. A feleség fölsóhajtott.

— A gazdagság sok bajjal jár — közölte. — Most mit fogunk tenni?

— Hazatérünk Klaccsba — válaszolta határozottan a férj —, ahol gyermekeink egy hamisítatlan országban nőhetnek föl hűen ősi fajtánk dicső hagyományaihoz, ahol a férfinak nem kell pincérként dolgoznia rosszindulatú főnökök keze alatt, hanem kihúzott gerinccel, büszkén álldogálhat. És most azonnal mennünk kell, datolyapálma illatos virága!

— Mért oly hamar, ó, keményen gürcölő fia a sivatagnak?

— Mert — felelte a férfi — épp most adtam el a Patrícius díjnyertes versenylovát.

A ló nem volt olyan pompás vagy olyan gyors, mint Muci, de csak úgy szálltak a mérföldek patái alatt, s könnyedén elhagyta azt a néhány lóra pattant őrt, akik, úgy tűnt, valami okból égtek a vágytól, hogy Morttal beszélhessenek. Hamarosan elmaradtak Morpork vityilló külvárosai, és az út kivezetett a Sto síkság gazdag, fekete talajú vidékére, amit a hatalmas, lassú Ankh szabályosan visszatérő áradásai alakítottak ki eónok alatt, mely áradások a környéket jómóddal, biztonsággal és krónikus ízületi gyulladással ajándékozták meg.

A táj amúgy elképesztően unalmas volt. Ahogy a fény ezüstből arannyá finomult, Mort egy lapos, hideg területen vágtatott keresztül, amit széltől szélig káposztaföldek kockáztak föl. Rengeteg mindent lehet mondani a káposztáról. Hosszasan ecsetelhetnénk magas vitamintartalmát, az élethez elengedhetetlen vasadalék-anyagát, értékes növényi rostjait és dicséretre méltó tápértékét. Nagy tömegben azonban hiányzik belőle az a bizonyos valami; annak ellenére, hogy óriási az élelmezési és erkölcsi fölénye, mondjuk, a nárciszok fölött, a káposzta nem az a látvány, amely megihleti a költő múzsáját. Kivéve persze, ha éhes. Csupán húsz mérföldre volt Sto Lat, ám a semmitmondó emberi tapasztalatok szempontjából legalább kétezernek tűnt.

Sto Lat kapujában is álltak őrök, bár Ankh-ban őrjáratozó társaikkal összehasonlítva málé és amatőr kinézetűek. Mort elügetett mellettük, s egyikük, kissé ostobának érezve magát ettől, odakiáltotta, hogy „Állj! Ki vagy?”

— Attól tartok, nem tudok megállni — felelte Mort.

Az őr még újonc volt, és eléggé lelkes. Az őrködés egész másnak bizonyult, mint amit elképzelt. Egész nap páncélban ácsorogni egy hosszú rúdra tűzött fejszével, nem kifejezetten az volt, amire önként jelentkezett; izgalmakra számított és kihívásra meg egy íjpuskára, s olyan egyenruhára, ami nem rozsdásodik meg esőben.

Előrelépett, készen arra, hogy megvédelmezze a várost az olyanoktól, akik nem tartják tiszteletben a kellően meghatalmazott polgári alkalmazottak kiadta parancsokat. Mort szemügyre vette az arcától néhány hüvelyknyire imbolygó lándzsahegyet. Ebből kezdett kissé elege lenni.

— Másrészt — érdeklődött nyugodtan — mit szólnál ahhoz, ha neked ajándékoznám ezt az igen remek paripát?

Nem volt nehéz megtalálni a kastély bejáratát. Ott is őrök álltak, ám ezeknek volt íjpuskája meg egy jelentékenyen barátságtalanabb életszemlélete, és különben is, Mort kifogyott a lovakból. Őgyelgett egy kicsit, mígnem az őrség elkezdett jókora adag figyelmet fordítani rá, akkor vigasztalanul elténfergett a kisváros utcáin, hülyének érezve magát.

Mindezek után, meg a káposzták mérföldjei után, és olyan hátsóféllel, ami mostanra merevebbnek érződött, mint egy fatuskó, még csak azt se tudta, mit keres itt. És akkor mi van, ha a lány még akkor is látta őt, amikor láthatatlan volt? Jelent ez valamit? Naná, hogy nem. Csak hát folyamatosan maga előtt látta a lány arcát és a megcsillanó reményt a szemében. Azt akarta mondani neki, hogy minden rendben lesz. Mesélni akart neki önmagáról, és mindarról, amivé válni szeretett volna. Ki akarta találni, hogy melyik az ő szobája a kastélyban, és fölbámulni az ablakára, míg a fény ki nem alszik. És így tovább.

Egy kicsit később egy kovácsmester, akinek üzlete a kastélyfalak menti szűk utcácskák egyikében állt, fölnézve munkájából megpillantott egy magas, hórihorgas, eléggé kivörösödött arcú fiatalembert, aki minden áron megpróbált keresztülmenni a falon.

Jóval később egy fiatalember, fején nem túl mély horzsolásokkal, meglátogatta a város kocsmáinak egyikét, s útmutatást kért a legközelebbi varázslóhoz.