Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

— GONDOLOD, HOGY MEG TUDOD CSINÁLNI?

— Nos, uram. Igen. Azt hiszem.

— EZ A BESZÉD! MUCIT A SARKON TÚL, A LÓITATÓ VÁLYÚNÁL HAGYTAM. HA VÉGEZTÉL, EGYENESEN LOVAGOLJ HAZA.

— Maga itt marad, uram?

A Halál mindkét irányban végignézett az utcán. A szemgödre villózott.

— ÚGY VÉLEM, ESETLEG SÉTÁLOK EGY CSEPPET — mondta rejtélyesen. — NEM ÉRZEM MAGAM TÚL JÓL. SZÜKSÉGEM VAN A FRISS LEVEGŐRE. — Úgy tűnt, hirtelen eszébe jutott valami, mert benyúlt köntöse titokzatos árnyai mélyére, és előhúzott három homokórát.

— MIND EGYSZERŰ — jegyezte meg. — ÉREZD JÓL MAGAD!

Megfordult, és magában dúdolva elbandukolt lefelé az úton.

— Khm. Köszönöm — felelte Mort. A fény felé tartotta a homokórákat, megjegyezve azt, amelyik már a leges-legutolsó homokszemcséket folyatta.

— Ez azt jelenti, hogy az én gondjaimra van bízva az egész? — kiáltotta, de a Halál már befordult a sarkon.

Muci a fölismerés halk vinnyogásával köszöntötte. Mort nyeregbe szállt, szíve erősen dobogott az elő- és felelősségérzettől. A fiú ujjai maguktól mozdultak, elővették a kaszát tokjából, megigazították, és rögzítették a pengét (amely acélkéken ragyogott az éjszakában, úgy szeletelve föl a csillagfényt, mintha az szalámi lenne). Elővigyázatosan lovagolt, meg-megrándulva nyeregtől feltört hátsója nyilallásaitól, de Muci olyan volt, mintha párnán nyargalna. Utógondolatként, ittasan a ráruházott hatáskörtől, kivette a Halál lovaglóköpönyegét a nyeregtáskából, és fölerősítette egy ezüst kapoccsal.

Még egyszer megnézte az első homokórát, és megnógatta Mucit a térdével. A ló szippantott a jeges levegőből, s ügetni kezdett.

Mögöttük Meccetüzes kirobbant az ajtón, egyre gyorsulva a fagyos utcán, ruhái csak úgy lobogtak utána.

A paripa már vágtatott, egyre növelve a távolságot patái és a macskakövek között. Egy farok legyintéssel a háztetők fölé emelkedett, s föllebegett a hideg égre.

Meccetüzes erre nem fordított figyelmet. Sokkal sürgetőbb teendők töltötték be az agyát. Hatalmasat vetődött, és teljes hosszában a lóitató jeges vizében landolt, ahol is hálásan elterült a föl-le táncoló jégszilánkok közepette. Kis idő múlva a víz gőzölögni kezdett. Mort alacsonyan szállt a sebesség okozta puszta életöröm miatt. Az alvó táj hangtalanul elviharzott alatta. Muci könnyű galoppban haladt, bőre alatt hatalmas izmai olyan könnyedén siklottak, akár egy aligátor a homokpadkáról, sörénye Mort arcát csapkodta. Az éj elörvénylett a kasza felgyorsuló éléről, takarosan két bodorodásba vágva.

Száguldottak a holdfényben, csöndesen, mint egy árnyék, kizárólag a macskák és az olyan emberek számára láthatóan, akik beleártották maguk olyasmikbe, amiket sosem szántak halandók tudomására hozni.

Később Mort nem tudott visszaemlékezni, de valószínűleg kacagott.

Nemsokára a fagyba burkolt síkság átadta helyét a hegyvidék körüli töredezett földeknek, majd magának a Kostetőnek menetelő ormai versenyeztek keresztül a világon egyenesen feléjük. Muci lehorgasztotta fejét, s megnyújtotta lépteit, megcélozva egy hágót két hegycsúcs között, amik olyan hegyesek voltak az ezüstös fényben, mint egy kobold agyara. Valahol egy farkas üvöltött.

Mort még egyszer megnézte a homokórát. Keretére tölgyfaleveleket és mandragóragyökereket véstek, és a homok belül, még a holdfényben is, halvány aranyszínbe játszott. Ide-oda forgatva a homokórát, éppen hogy ki tudta venni a leghalványabb vonásokkal belekarcolt „Ammelina Térdín” nevet.

Muci sétagaloppig lassult. Mort lepillantott az erdő tetejére, amit hó borított, vagy korai, vagy nagyon, nagyon kései; bármelyik lehetett, mert a Kostető összekuporgatja saját időjárását, és szűkmarkúan osztja szét, minden tekintet nélkül a tényleges évszakra.

Egy rés nyílt meg alattuk. Muci tovább lassult, körbeperdült, s ereszkedni kezdett egy tisztás felé, amely hófehér volt az odatorlódott hótól. A tisztás kerek volt, kellős közepén apró kunyhóval. Ha a földet köröskörül nem borította volna hó, Mort észrevehette volna, hogy egyetlen fatönköt se lehet látni: a körön belül nem vágtak ki egyetlen fát sem, csupán eltanácsolták őket attól, hogy ott nőjenek. Vagy elköltöztek maguktól.

Gyertyafény ömlött ki az egyik földszinti ablakból, sápadt narancsszín tócsát loccsantva a hóra.

Mort leszállt a nyeregből, és az ajtóhoz sétált, magában motyogva, kaszasuhintásokkal kísérletezve.

A kunyhó tetejét széles csurgóval építették, hogy lehullassa a havat, és eltakarja a farakást. A felső Kostető egyetlen lakosa sem álmodna arról, hogy megkezdje a telet a háza három oldalát elfedő farakás nélkül. Ám itt nem látszott farakás, pedig a tavaszra még ugyancsak sokat kell várni.

Ellenben látszott egy nyalábnyi széna hálóba burkolva az ajtó mellett. Volt rajta egy cédula, amire nagy, kissé reszketeg nagybetűkkel ezt írták: A LÚ SZÁMÁRA.

Ez fölidegesítette volna Mortot, ha hagyja. Valaki számított rá. Azonban az elmúlt napok során megtanulta, hogy inkább jobb meglovagolni a bizonytalanságot, mint belefulladni; föl, egészen a hullám tetejéig. Különben is, Mucinak nem voltak emberi skrupulusai, és máris beleharapott a szénába.

Mindazonáltal az a probléma még fönnállt, vajon kell-e kopogtatni. Valahogy nem tűnt helyénvalónak. Tegyük föl, senki se mondja, hogy „szabad”, vagy ami még rosszabb, elküldi a francba?

Így hát elhúzta a reteszt, s belökte az ajtót. Könnyen, nyikorgás nélkül lendült befelé.

Egy alacsony mennyezetű konyhába lépett, amelynek keresztgerendái számára koponyalékelő magasságban helyezkedtek el. A magányos gyertya fénye visszaverődött a hosszú konyhakredencben lévő fajanszedényekről és a fölsikált padlólapokról, amiket színjátszóra fényeztek. A barlangszerű sutban rakott tűz nem adott túl sok világosságot mindehhez, lévén csupán egy halom fehér hamu egy tuskó maradványai alatt. Mort tudta, anélkül, hogy bárki mondta volna neki, hogy ez volt az utolsó tűzrevaló.

Egy idős hölgy üldögélt a konyhaasztalnál, s vadul írt, hajlott orra alig néhány hüvelykre volt a papírtól. Nem messze tőle, az asztalra gömbölyödött szürke macska nyugodtan pillogott Mortra.

A kasza beleütközött egy gerendába. Az öregasszony fölnézett.

— Egy perc, és befejezem — mondta. Összeráncolt homlokkal meredt a papírra. — Még nem írtam le „a szellemi és fizikai képességeim teljes birtokában” részt; nagy bolondság az egész amúgy is, szellemi és fizikai képességeinek teljes birtokában senki se halott! Kérsz valamit inni?

— Tessék? — ámult Mort, maid visszaemlékezve a ráruházott feladatra, megismételte. — TESSÉK?

— Már ha egyáltalán tudsz inni. Csak málnaborom van. Ott a tálalón. Akár ki is ihatod az egész palackot.

Mort gyanakodva szemezett a kredenccel. Úgy érezte, kicsúszott kezéből a kezdeményezés. Előhúzta a homokórát, és megvizsgálta. Még maradt benne egy piciny halom.

— Még van egy pár perc — mondta a boszorkány föl se nézve.

— Honnan… úgy értem, HONNAN TUDOD?

Az öregasszony nem foglalkozott vele, megszárította a tintát a gyertya melegével, lepecsételte a levelet egy csepp viasszal, és begyömöszölte a gyertyatartó alá. Aztán ölbe vette a macskát.

— Zsulyok Mámi egyenesen idejön holnap, hogy rendet rakjon, és te vele mégy, értetted? És gondoskodj róla, hogy odaadja a rózsaszín márvány mosdóállványt Csontár Anyónak, már évek óta csorog a nyála utána.