Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

— Bárcsak megtehetném — felelte. — Talán majd egyszer. Most viszont jó lenne, ha elvinnél egész a legközelebbi faluig, úgy hiszem, mindjárt megfoganok.

— Megfogan? De hát csak most halt meg! — lepődött meg Mort.

— Igen, de tudod, nekem van egy olyasmim, amit bérletnek nevezhetnénk — magyarázta az apát.

Mort kapizsgálta már, noha nagyon lassan.

— Ó! — mondta. — Erről olvastam. Lélekvándorlás, igaz?

— Pontosan. Eddig ötvenháromszor. Vagy ötvennégyszer.

Amikor megközelítették, Muci fölpislantott, és a fölismerés rövidke nyihahájával üdvözölte az apátot, aki barátságosan megveregette az orrát. Mort nyeregbe szállt, s fölsegítette az öreget maga mögé.

— Biztos nagyon érdekes — jegyezte meg Mort, amint Muci eliramlott a templomtól. A könnyed társalgási megjegyzések abszolút skáláján ezzel a mondattal egész bizonyosan mínusz nagyon sokat ért volna el, de semmi jobb nem jutott eszébe.

— Nem, egyáltalán nem — válaszolta az apát. — Azt gondolod, érdekes, mert azt hiszed, hogy emlékszem az összes életemre, de persze, nem emlékszem. Legalábbis akkor nem, amikor életben vagyok.

— Erre nem is gondoltam — ismerte el Mort.

— Képzeld el a szobatisztaságra szoktatást ötvenszer!

— Nem hinném, hogy ez olyasmi, amire szívesen gondol vissza az ember — bólintott Mort.

— Jól hiszed. Ha visszakaphatnám az összes időm, egyáltalán nem reinkarnálódnék. És épp amikor már kezdem megszokni a dolgokat, lejönnek a legények a templomból egy olyan kisfiút keresve, aki az öreg apát halálának óráján fogant. Beszélhetünk némi fantáziátlanságról! Légy szíves, állj meg itt egy pillanatra!

Mort lenézett.

— A levegőben vagyunk — jelezte meg kétségek közepette.

— Nem tartalak föl semeddig se. — Az apát lecsusszant Muci hátáról, elsétált néhány lépésnyit a ritkás levegőben, és kiabálni kezdett.

Úgy tűnt, sokáig kiáltozik. Aztán visszamászott a nyeregbe.

— Fogalmad sincs, milyen régóta vártam erre — mondta.

Egy alacsonyan fekvő völgyben, pár mérföldnyire a templomtól volt egy falucska, ami afféle szolgáltató központként szolgált. A levegőből kicsiny, ám elképesztően jól hangszigetelt kunyhók véletlenszerűen szétszórt csoportjának látszott.

— Bárhol jó lesz — utasította az apát.

Mort végül azon a ponton hagyta, néhány lábnyira a hó fölött állva, ahol a vityillók a leginkább megsűrűsödtek.

— Remélem, a következő élete jobb lesz — udvariaskodott.

Az apát vállát vonogatta.

— Reménykedni mindig lehet — jegyezte meg. — Különben is, lesz kilenc hónapnyi szünetem. A látvány nem valami hűha, de legalább meleg van.

— Hát akkor, agyő — búcsúzott Mort. — Sietnem kell.

— Viszontlátásra — mondta az apát szomorúan, és elfordult.

A Tengelyfények pislákoló tüze még mindig megvilágította a tájat. Mort sóhajtott, s nyúlt a harmadik homokóráért.

Úgy érezve, hogy az éjszaka már mindent elkövetett ellene, és ennél rosszabb már nem jöhet, gondosan körbefordította az üveget, hogy egy pillantást vethessen a névre…

Kelli királykisasszony fölébredt.

Annak hangját hallotta, amikor valaki nem ad ki semmilyen hangot. Felejtsd el a borsószemet meg a matracokat — a puszta természetes kiválasztódás gondoskodik arról, hogy azon királyi családok húzzák a legtovább, amelyek tagjai képesek fölismerni az orgyilkost a sötétben arról a zajról, amit az orgyilkos elég okos nem csapni, mert ugyebár udvari körökben mindig akad valaki, aki kész belevágni kését a trónörökösbe.

A királylány az ágyban feküdt, azon törve a fejét, most mit tegyen. Volt egy tőr a párnája alatt. Egyik kezét elkezdte fölcsúsztatni a lepedőn, amíg félig zárt pillái mögül a szobát fürkészte szokatlan árnyékok után. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy ha bármilyen módon jelét adja nem-alvásának, soha többé nem fog fölébredni.

A szemben levő fal nagy ablakán valamicske fény beszivárgott, de a szobában szerteszét heverő páncélöltönyök, falikárpitok és egyéb válogatott cókmókok egy egész ármádiát elbújtathattak volna.

A kés valamikor az éj folyamán leesett az ágytámla mögé. Valószínűleg amúgy se tudta volna megfelelő módon használni.

Az őrségért sikoltani úgy döntött, nem jó ötlet. Ha tényleg van valaki a szobában, akkor az őröket már le kellett vegye a lábukról, vagy legalábbis el kellett tántorítsa egy szép összeg készpénzzel.

Volt egy parazsas ágymelegítő a tűz melletti padlólapokon. Vajon alkalmas lenne fegyvernek?

Alig hallható, fémes zörej hallatszott.

Talán a sikoltás nem is olyan rossz ötlet…

Az ablak berobbant. Egy másodpercre Kelli megpillantott egy csuklyás alakot, kék és bíbor lángpokolba keretezve, rákuporodva a legnagyobb ló hátára, amit valaha is látott.

Tényleg állt valaki az ágy mellett félig döfésre emelt késsel.

Lassításban, lenyűgözve figyelte a királykisasszony, ahogy a kar emelkedett és a ló egy gleccser gyorsaságával vágtatott felé a kövön. A kés immár fölötte megkezdte a leereszkedést, a ló ágaskodott, lovasa fölállt a kengyelben meglendítve valamiféle fegyvert, aminek pengéje olyan zajjal szelte át a levegőt, mint amikor valaki végighúzza ujját egy nedves pohár karimáján…

A fény elenyészett. Valami halkan dobbant a padlón, amit fémcsörömpölés zaja követett.

Kelli nagy levegőt vett.

Egy kéz fogta be a száját gyengéden, és egy aggódó hang így szólt:

— Ha sikoltasz, meg fogom bánni. Kérlek?! Éppen elég nagy bajban vagyok így is.

Bárki, aki képes ennyi rémült könyörgést vinni a hangjába, vagy őszinte, vagy annyira jó színész, hogy nem kellene orgyilkolással vesződjön a megélhetésért.

— Ki vagy? — kérdezte rá a királylány.

— Nem vagyok biztos abban, hogy meg szabad mondanom neked — válaszolta a hang. — Még mindig életben vagy, ugye?

A lány még épp időben visszanyelte a szarkasztikus választ. Valami a kérdés tónusában igencsak zavarta.

— Nem tudod megállapítani? — érdeklődött.

— Az nem olyan egyszerű… — Csönd ereszkedett rájuk. A királylány erőlködött, hogy lásson a sötétben, és egy arcot rendelhessen a hanghoz. — Lehet, hogy rettenetesen az ártalmadra voltam.

— Hát nem mentetted meg az életem?

— Valójában fogalmam sincs, hogy mit mentettem meg. Van erre valami fényforrás?

— A szobalány általában hagyni szokott néhány szál gyufát a kandallópárkányon — felelte Kelli.

Érezte, ahogy a láthatatlanul jelenlevő lény elmozdul mellőle. Néhány tétova lépés, majd nekiütközések nesze hallatszott, és végül kongásé, noha ez a szó elégtelen a lehulló fém igazán gazdag hangzavarának — amely betöltötte a szobát — leírására. Még a hagyományos kis csendülés is követte pár pillanattal azután, hogy azt hitted, már vége az egésznek.

A hang meglehetősen bizonytalanul szólt:

— Egy páncélruha alatt vagyok. Hol kellene lennem?

Kelli csöndesen kisiklott az ágyból, odatapogatózott a kandallóhoz, rálelt a gyufacsomagra a kialvó tűz pislákoló fényénél, kellemes füstkitöréssel lángra lobbantott egyet, meggyújtott egy gyertyát, megtalálta a darabokra esett fegyverzet halmát, kihúzta a kardot hüvelyéből, és aztán majdhogynem lenyelte a nyelvét.

Valaki melegen és nedvesen belefújt a fülébe.

— Az ott Muci — mondta a rakás. — Csak barátságos próbál lenni. Azt hiszem, örülne egy harapás szénának, ha akad nálad egy kevés.