Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

A király hangja nem volt hangosabb a suttogásnál.

— Az lenne az?

— MINDENKIVEL MEGESIK. PRÓBÁLJA MEG ÉLVEZNI.

— Hogyan?

A hang már nem volt több, mint egy jelenés a légben.

— CSAK SZEDJE ÖSSZE MAGÁT!

Abban a pillanatban a király összeesett, egyre kisebb és kisebb lett a levegőben, ahogy az erőtér végül egy aprócska, ragyogó ponttá zsugorodott. Olyan gyorsan történt mindez, hogy Mort majdnem elmulasztotta. Kísértetből porszem egy fél másodperc leforgása alatt, elhaló sóhajjal.

A Halál gyángéden elkapta a tündöklő részecskét, és elraktározta valahova a köntöse alá.

— Mi történt vele? — firtatta Mort.

— AZT CSAK Ő TUDJA — válaszolta a Halál. — GYERE!

— A nagyi azt mondja, hogy meghalni olyan, mint elaludni — tette hozzá Mort egy árnyalatnyi reménységgel.

— NEM TUDHATOM. MÉG EGYIKET SE PRÓBÁLTAM.

Mort egy utolsó pillantást vetett a folyosóra. A hatalmas ajtószárnyakat kitárták, s az udvaroncok kiözönlöttek. Két idősebb nő a királylány vigasztalására törekedett, ám ő úgy csörtetett előttük, hogy fontoskodó léggömbként pattogtak mögötte, majd eltűntek egy másik folyosón.

— MÁRIS KIRÁLYNŐ — szólt elismerően a Halál, aki kedvelte a stílt.

Fölértek a tetőreg mielőtt újra megszólalt volna.

— MEGPRÓBÁLTAD FIGYELMEZTETNI — mondta, és levette Muci abrakostarisznyáját.

— Igen, uram. Bocsánat.

— NEM AVATKOZHATSZ A VÉGZET DOLGÁBA. KI VAGY TE, HOGY MEGÍTÉLD, KI ÉLJEN, KI HALJON?

A Halál gondosan figyelte Mort arckifejezését.

— CSAK AZ ISTENEK TEHETIK EZT MEG — tette hozzá. — A BELEKONTÁRKODÁS AKÁR CSUPÁN EGYETLEN EGYÉN SORSÁBA, ELPUSZTÍTHATJA AZ EGÉSZ VILÁGOT. ÉRTED?

Mort nyomorultan bólintott.

— Most akkor haza fog küldeni? — kérdezte.

A Halál lenyúlt érte, s föllendítette a nyereg mögé.

— AMIÉRT RÉSZVÉTET ÉREZTÉL? NEM. ESETLEG AKKOR, HA ÉLVEZETET LELTÉL VOLNA BENNE. ÁM MEG KELL TANULNOD A MUNKÁHOZ ILLŐ EGYÜTTÉRZÉST.

— Az meg mi?

— EGY KIFENT ÉL.

Napok teltek el, noha Mortnak fogalma se volt róla, mennyi. A Halál birodalmának komor napja szokásosan végiggördült az égen, de úgy tűnt, a halandók szférájába tett vizitek nem ragaszkodtak semmiféle következetes rendszerhez. S nem csak a királyokat és jelentékeny csatákat tüntette ki figyelmével a Halál; a legtöbb személyes látogatást meglehetősen mindennapos népeknél tette.

Az étkeket Albert szolgálta föl, aki rengeteget somolygott magában, s nem beszélt valami sokat. Az idő nagy részében Yzabell a szobájában tartózkodott, vagy a póniján lovagolt a villa fölött elterülő fekete lápvidéken. Látványa a szélben lengő hajkoronával sokkal imponálóbb lett volna, ha jobb lovas lett volna, vagy a póni nagyobb, vagy ha afféle haja lett volna, ami természetesen lobog. Egyes hajak képesek erre, mások nem. Az övé nem volt képes.

Ha nem épp ott járt, amire a Halál úgy szokott utalni, hogy A KÖTELESSÉG, Mort Albertnak segített, vagy tennivalókat lelt a kertben meg az istállóban, vagy a Halál gazdag könyvtárát böngészte az olyanokra jellemző olvasási sebességgel és mindenevőséggel, akik életükben először fedezik föl az írott szó varázsát.

A könyvtárban lévő könyvek többsége életrajz volt, na persze.

Egy tekintetben különlegesek voltak. Önmagukat írták. Azok az emberek, akik már meghaltak, magától értetődően megtöltötték köteteiket borítótól hátlapig, és azok, akik még nem születtek meg, be kellett érjék üres lapokkal. A kettő köztiek… Mort jegyzetelt, megjelölte a helyet, megszámolta a sorszaporulatot, s úgy becsülte, hogy némely könyvek napi négy-öt bekezdéssel gyarapodtak. Nem ismerte föl a kézírást.

És végül összeszedte a bátorságát.

— MICSODÁT? — csodálkozott el a Halál díszes íróasztala mögött ülve, kasza alakú papírvágó kését ide-oda forgatva kezében.

— Kimenőt — ismételte meg Mort. A szobát váratlanul nyomasztóan nagynak érezte, s önmagát hihetetlenül kiszolgáltatottnak a körülbelül focipályányi szőnyeg közepén.

— DE MINEK? — kérdezte a Halál. — NEM LEHET A NAGYMAMÁD TEMETÉSE — tette hozzá. — ARRÓL TUDNÉK.

— Csak szereznék, tudja, társaságba járni és emberekkel találkozni — válaszolta Mort megkísérelve túlbámulni azt a rebbenéstelen kék tekintetet.

— DE HÁT MINDENNAP TALÁLKOZOL. EMBEREKKEL! — protestált a Halál.

— Igen, tudom, csak hát, nos, nem túl hosszasan — magyarázta Mort. — Úgy értem, jó lenne olyannal találkozni végre, akinek a várható élettartama több néhány percnél. Uram — tette hozzá.

A Halál ujjaival dobolt az íróasztalon, aminek hangzása némileg emlékeztetett az egerek dzsiggelésére, és még néhány másodpercig fixírozta Mortot. Észrevette, hogy emlékképeihez képest a fiú kevésbé csupa könyök, egyenesebben áll, és mondjuk ki kertelés nélkül, képes egy olyan szót, mint „élettartam” használni. Ez mind a könyvtár miatt.

— RENDBEN VAN — egyezett bele kelletlenül. — BÁR ÚGY TŰNIK NEKEM, ITT MINDENED MEGVAN, AMIRE SZÜKSÉGED LEHET. A MUNKA NEM FÁRASZTÓ, UGYE?

— Nem, uram.

— ÉS HOZZÁJUTSZ ÍZLETES ÉTEKHEZ, MELEG ÁGYHOZ, PIHENÉSHEZ ÉS VELED EGYIDŐS TÁRSASÁGHOZ.

— Hogy mondta, uram?

— A LÁNYOM — hangsúlyozta a Halál. — ÚGY HISZEM, TALÁLKOZTÁL VELE.

— Ó! Igen, uram.

— NAGYON MELEGEN ÉRZŐ TERMÉSZETE VAN, HA AZ EMBER JOBBAN MEGISMERI.

— Bizonyára így van, uram.

— MINDAZONÁLTAL SZERETNÉL — a Halál undorral ejtette ki a szavakat — EGY SZABAD DÉLUTÁNT?

— Igen, uram. Ha nincs ellenére, uram.

— JÓL VAN. LEGYEN HÁT. NAPNYUGTÁIG TIÉD LEHET AZ IDŐ.

A Halál kinyitotta hatalmas főkönyvét, fölemelt egy tollat, s írni kezdett. Egyszer-kétszer kinyúlt, s megfricskázta egy golyós számológép gyöngyeit.

Egy perccel később fölnézett.

— MÉG MINDIG ITT VAGY — jegyezte meg. — ÉS A SAJÁT SZABADIDŐDBEN — tette hozzá savanyúan.

— Khm — köszörülte Mort a torkát. — Képesek lesznek az emberek látni engem, uram?

— MINDEN BIZONNYAL, ÚGY KÉPZELEM — felelte a Halál. — VAN MÉG VALAMI, AMIBEN SEGÍTSÉGEDRE LEHETNÉK, MIELŐTT TÁVOZOL DORBÉZOLNI?

— Nos, uram, lenne valami, uram. Nem tudom, hogy juthatnék a halandó világba, uram — mondta Mort kétségbeesetten.

A Halál hangosan sóhajtott, s kihúzott egy íróasztalfiókot.

— CSAK SÉTÁLJ ODA!

Mort nyomorultan bólintott, és nekivágott a hosszú menetelésnek a dolgozószoba ajtajáig. Amikor kitárta, a Halál köhécselt.

— FIÚ! — kiáltott utána, és odahajított valamit a szobán keresztül.

Mort automatikusan elkapta, miközben az ajtó nyikorogva kinyílt.

Az ajtónyílás eltűnt. A süppedős szőnyeg a lába alatt sáros kockakővé változott. Fényes nappal ömlött rá, mint a higany.

— Mort — mondta a fiú csak úgy általában a világegyetemnek.

— Mi? — kérdezte egy piaci árus mellette.

Mort körbebámult. Egy zsúfolt, emberekkel és állatokkal tömött piactéren találta magát. Az égadta világon minden kapható volt a tűtől a (vándorpróféták által árult) megváltás víziójáig. Lehetetlen volt társalogni kölcsönös üvöltözésnél halkabban.

Mort megkopogtatta a kofa véknyát.

— Látsz engem? — kívánta tudni.

Az árus kritikusan rásandított.

— Úgy tűnik, igen — felelte. — Vagy legalábbis valaki hozzád nagyon hasonlót.