Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

— Uram?

— ÉS, TERMÉSZETESEN, EGY NAP EZ MAJD MIND AZ ÖVÉ LESZ.

Valami olyasmi, mint egy apró, kék szupernóva, villant egy pillanatra a Halál szemgödre mélyén. Mortnak derengeni kezdett, hogy némileg zavarban és a tapasztalat teljes körű hiányával a Halál kacsintani próbál.

Egy olyan tájon, ami semmit sem köszönhet térnek és időnek, amit semmilyen térkép sem tűntet föl, ami csupán a megtöbbszöröződött kozmosz ama távoli nyúlványaiban létezik, mit csak az az egynéhány asztrofizikus ismer, akik silány minőségű LSD-t vettek magukhoz, töltötte el Mort a délutánt Albertnak segédkezve a brokkoli ültetésben. Ami fekete volt, némi bíborral árnyalva.

— Próbálkozik, tudod — mondta Albert az ültetőfával hadonászva. — Csak amikor a dolog eljut a színekig, nincs valami sok képzelőtehetsége.

— Nem vagyok biztos abban, hogy értem ezt az egészet — felelte Mort. — Azt mondod, ő teremtette mindezt?

A kertfalon túl a föld egy mély völgy felé lejtett, ami aztán sötét fenyérré emelkedett, s elnyúlt egész a távoli hegyekig, amelyek cakkosak voltak, mint egy macska foga.

— Aha — bólintott Albert. — Figyelj oda, mit csinálsz azzal az öntözőkannával!

— Mi volt itt azelőtt?

— Dunsztom sincs — vont vállat Albert új sorba kezdve. — Firmamentum, gondolom. Ez a fantázianeve a nyers semminek. Nem valami jól elvégzett meló, az igazat megvallva. Úgy értem, a kert az oké, de a hegyek kétségtelenül selejtesek. Tisztára elmosódottak, ha közel mégy hozzájuk. Egyszer odamentem, és jól megnéztem.

Mort keményen a hozzá legközelebbi fákra sandított. Dicséretesen szilárdnak látszottak.

— Minek csinálta ezt az egészet? — kérdezte.

Albert morrant egyet.

— Tudod, mi történik azokkal a kölkökkel, akik túl sokat kérdezősködnek?

Mort gondolkozott egy pillanatig.

— Nem — válaszolta végül. — Mi?

Csönd támadt.

Aztán Albert kiegyenesedett, és azt mondta:

— Átkozott legyek, ha tudom. Valószínűleg, megkapják a válaszokat, és úgy kell nekik.

— Azt mondta, elmehetek vele ma este — közölte Mort.

— Akkor te egy szerencsés flótás vagy, nem igaz? — szólt Albert némileg bizonytalanul, már visszatérőben a villa felé.

— Tényleg ő csinálta ezt az egészet? — faggatta Mort a nyomában lépdelve.

— Igen.

— Miért?

— Gondolom, akart egy helyet, ahol otthon érezheti magát.

— Albert, te halott vagy?

— Én? Hát úgy nézek én ki, mint aki halott? — Az öreg horkantott, amikor Mort egy alapos, kritikus pillantást vetett rá. — És ezt akár abba is hagyhatod! Épp annyira életben vagyok, mint te. Sőt, valószínűleg jobban!

— Bocsánat.

— Rendben. — Albert belökte a hátsó ajtót, és megfordult. Olyan kedvesen méregette Mortot, ahogy csak telt tőle.

— Jobb ezeket a kérdéseket föl se tenni — mondta. — Ez fölidegesíti az embereket. Na, mit szólnál egy jó kis sült kolbászhoz?

A csengő megszólalt, miközben dominóztak. Mort vigyázzba vágta magát ültében.

— Azt akarja, hogy készen álljon a lova — jegyezte meg Albert. — Gyere!

A leszálló szürkületben kimentek az istállóba, s Mort figyelte, ahogy az öreg fölnyergelte a Halál hátasát.

— A neve Muci — közölte Albert, fölerősítve a hevedert. — Ez azt mutatja, hogy sohasem lehessen tudni.

Muci szeretetreméltóan megkísérelte megenni az öreg sálát.

Mort visszaemlékezett a nagyanyja kalendáriumában látott fametszetre, a növényültetés alkalmatos időpontjait tartalmazó lap és a holdfázisokra vonatkozó fejezet között, ami a „Halál, Az Nadj Eggyenlöfítö, Eljöwend Myndenechez” jelenetet ábrázolta. Sok százszor megbámulta, amikor a betűket tanulta. Feleannyira se imponált volna, ha köztudott lett volna, hogy a lángokádó lovat, amin a fantom nyargal, Mucinak hívják.

— Azt hittem, valami Agyar vagy Szablya vagy Ében lesz — folytatta Albert —, ám tudod, a mesternek megvannak a maga kis szeszélyei. Alig várod már, ugye?

— Igen — válaszolta Mort bizonytalanul. — Még sosem láttam a Halált ténylegesen munka közben.

— Nem sokan látják — bólogatott Albert. — Legalábbis nem kétszer.

Mort nagy levegőt vett.

— És ami a leányát illeti… — vágott bele.

— Á! JÓ ESTÉT, ALBERT! MEG FIÚ.

— Mort — közölte Mort automatikusan.

A Halál hosszúkat lépve bement az istállóba, kissé meggörnyedve, hogy ne verje be fejét a mennyezetbe. Albert fejet hajtott, ám Mort észrevette, hogy nem szolgalelkűségből, hanem udvariasságból. Mort korábban látott egy-két szolgát azon ritka alkalmakkor, amikor elvitték a városba, és Albert egyáltalán nem hasonlított rájuk. Oly módon viselkedett, mintha a ház igazából hozzá tartozna, s valódi tulajdonosa csak futó vendég lenne, olyasmi, amit az ember eltűr, mint a málladozó falfestéket vagy a pókokat a vécében. A Halál szintén tűrte ezt, mintha ő meg Albert már réges-régen kimondtak volna mindent, amit ki kellett mondani, s mostanra simán elégedettek lennének munkájuk lehető legkevesebb kényelmetlenséggel zajló elvégzésével. Mort számára mindez olyan volt, mint a séta egy igazán kiadós vihar után: minden eléggé friss, semmi sem különösebben kellemetlen, ám még érződnek az épp elhasznált hatalmas energiák.

Albert titkainak kiderítése felkerült az elintézendő dolgok listájának végére.

— TARTSD EZT! — mondta a Halál, s odalökte a fiú kezébe a kaszáját, míg maga föllendült Muci hátára. A kasza viszonylag normálisnak nézett ki, kivéve a pengét: olyan vékony volt, hogy Mort gond nélkül keresztül tudott nézni rajta, egy sápadt kék villózás a levegőben, ami képes fölszeletelni egy lángot, földarabolni egy hangot. Mort rendkívüli elővigyázatossággal tartotta.

— RENDBEN, FIÚ — nyugtázta a Halál. — PATTANJ FÖL! ALBERT, NEM KELL ÉBREN MEGVÁRNOD!

A ló kiügetett az udvarból, föl az égre.

Úgy illett volna, hogy legyen valami villanás vagy tán csillaghullás. A levegőnek csigavonalba kellett volna tekerednie, és sebesen mozgó szikrákká változnia, ahogy ez közönségesen történik a megszokott, mindennapos, transzdimenzionális hipertér-ugrásoknál. De hát itt a Halálról van szó, aki tökéletesen elsajátította a mindenhová eljutás művészetét, méghozzá fölös hivalkodás nélkül, aki képes éppoly könnyűszerrel osonni a dimenziók között, mint becsusszanni egy zárt ajtón. Így aztán könnyű galoppban haladtak a felhőszurdokokon át, nagy, gomolygó kumuluszhegyek mellett, míg aztán a fellegfoszlányok szétváltak előttük, s alattuk elterült a napfényben sütkérező Korong.

— EZ AZÉRT VAN, MERT AZ IDŐ SZABÁLYOZHATÓ — magyarázta a Halál, amikor Mort minderre rámutatott. — ÉS NEM IGAZÁN FONTOS.

— Mindig azt hittem, hogy fontos.

— AZ EMBEREK CSAK AZÉRT HISZIK AZT, HOGY AZ IDŐ FONTOS, MERT ŐK TALÁLTÁK FÖL — válaszolta komolyan a Halál. Mort szerint ez eléggé banálisan hangzott, de jobbnak látta nem vitatkozni.

— Hová megyünk most? — kérdezte.

— VAN EGY ÍGÉRETESNEK LÁTSZÓ HÁBORÚ KLACSISZTÁNBAN — felelte a Halál. — TÖBB JÁRVÁNY IS KI FOG TÖRNI. AZTÁN LESZ EGY MEGLEHETŐSEN JELENTŐS ORGYILKOSSÁG, HA INKÁBB AHHOZ VAN KEDVED.

— Mi, igazi gyilkosság?

— ÚGY VAN. EGY KIRÁLYÉ.

— Ó! Királyok! — legyintett Mort elutasítóan. Mindent tudott a királyokról. Évente egyszer egy csapatnyi vándorló, vagy legalábbis baktató színész érkezett Ürügerincbe, és az előadott darab mindig, kivétel nélkül királyokról szólt. A királyok vagy egymást gyilkolászták, vagy legyilkolták őket. A cselekmény eléggé bonyolult volt: összecserélt személyazonosságok, mérgezések, csaták, rég elveszettnek hitt fiak, kísértetek, boszorkák és általában rengeteg tőr járt vele. Mivel királynak lenni nyilvánvalóan nem habostorta, döbbenetes volt, hogy a szereposztás fele szemlátomást mindent elkövetett, hogy azzá váljék. Mort elképzelései a palotabéli életről kissé homályosak voltak, ám úgy képzelte, senki se jut túl sok alváshoz.