Terry Pratchett: Mort, a Halál kisinasa

Féloldalra fordított fejjel nézte, s egyik lábával ingerülten topogott a padlón. Aztán odanyúlt, s erősen megcsípte Mort karját.

— Aú!

— Hmm. Szóval valódi vagy — mondta a lány. — Hogy hívnak, fiú?

— Mortimer. De mindenki csak Mortnak nevez — felelte a könyökét dörzsölgetve. — Miért csináltad?

— Fiúnak foglak hívni — közölte a lány. — És vedd tudomásul, hogy egyáltalán nem kell megmagyaráznom a tetteim, de ha már tudni akarod, azt gondoltam, halott vagy. Halottnak látszol .

Mort nem felelt.

— Megkukultál?

Mort az igazat megvallva épp tízig számolt.

— Nem vagyok halott — válaszolta végül. — Legalábbis nem hinném. Nem olyan könnyű ezt eldönteni. És te ki vagy?

— Szólíthatsz Miss Yzabellnek — fennhéjázta a lány. — Apa azt mondta, enned kell. Kövess!

Elsöpört az egyik ajtó irányába. Mort mögötte cammogott, éppen a megfelelő távolságban ahhoz, hol az ajtó rácsapódhasson, s ily módon megüthesse a másik könyökét.

Az ajtó másik oldalán a konyha terült el — hosszú, alacsony mennyezetű és meleg, a plafonról rézserpenyők lógtak, s egy óriási, fekete vastűzhely foglalta el az egyik fal teljes hosszát. Előtte egy foga közt fütyörésző öregember állt, és tojást meg szalonnát sütött.

Az illat a helyiség másik végéből is képes volt felajzani Mort ízlelőbimbóit, azzal kecsegtette ugyanis, hogy amikor majd összejönnek, fantasztikusan jól fogják érezni maguk. A fiú azon kapta magát, hogy előremozdul, mégpedig anélkül, hogy a dolgot előzetesen megkonzultálta volna a lábával.

— Albert! — rivallta Yzabell. — Még egy reggeliző.

A férfi lassan odafordította a fejét, s biccentett neki anélkül, hogy egy szót szólt volna. A lány visszafordult Morthoz.

— Őszintén szólva — kezdte —, tekintve, hogy ott volt neki az egész Korong, amiből választhatott, azt hittem, Apa sokkal jobbat talál nálad. Föltételezem, azért valahogy majd csak meg fogsz felelni.

Kisuhogott a szobából jól becsapva az ajtót maga mögött.

— Mit fogok csinálni? — tette föl a kérdést Mort a semminek.

A helyiség csöndbe borult, kivéve a serpenyő sercegését és a széndarabok málladozását a tűzhely izzó közepén. Mort eszébe ötlött, hogy a sütő ajtaján dombornyomással e szavak állnak: „A Kis Moloch (Szbdlmzv)”.

A szakács láthatólag nem vette észre, így Mort odahúzott egy széket, s lecsüccsent a fehérre sikált asztal mellé.

— Gombák? — kérdezte az öreg anélkül, hogy fölnézett volna.

— Hmm? Micsoda?

— Azt kérdeztem, kérsz gombát?

— Ó! Bocsánat. Köszönöm, nem — felelte Mort.

— Ahogy tetszik, fiatalúr.

Megfordult, s elindult az asztal felé.

Még azután is, hogy már megszokta, Mort mindig lélegzetvisszafojtva nézi majd Albert járását. A Halál szolgája egyike volt azoknak a karóvékony, girhesorrú öregembereknek, akik mindig olyannak látszanak, mintha levágott ujjú kesztyűt viselnének — még akkor is, amikor nem —, és járása egy bonyolult mozgássorozatból állt össze. Albert előrehajolt, bal karja elkezdett lengeni először lassacskán, ám hamar egy vadul csapkodó mozdulattá fejlődve, amely végül váratlanul, körülbelül annál a pontnál, amikor a megfigyelő arra számított, hogy a kar leválik a könyöknél és elrepül, átcsapott a test teljes hosszán lefelé a lábakra, s előrevitte őt, mintha egy nagysebességű, gólyalábon járó gázlómadár lenne. A serpenyő egy sor tekervényes kacskaringót irt le a levegőben, és Albertnak épp Mort tányérja fölött sikerült lestoppolnia.

Albert ráadásul pontosan azt a típusú, félhold alakú szemüveget hordta, ami a legmegfelelőbb arra a célra, hogy fölötte szúrósan lehessen nézni.

— Esetleg követheti némi zabkása — mondta, s kacsintott, ezzel nyilvánvalóan bevonva Mortot az egész világot behálózó zabkása-összeesküvésbe.

— Elnézést — szólt Mort —, de hol is vagyok pontosan?

— Nem tudod? Ez a Halál háza, kölök. Idehozott múlt éjjel.

— Én… valamennyire rémlik. Csak…

— Hümm?

— Nos. A szalonnás tojás… — bizonytalankodott Mort. — …nem tűnik, nos hát, helyénvalónak.

— Valahol biztos akad egy kis véres hurka — felelte Albert.

— Nem, úgy értem… — Mort tétovázott. — Hát csak annyi, hogy nem tudom őt elképzelni, ahogy leül megenni a sült szalonnát pirítóssal.

Albert vigyorgott.

— Ó, ő nem is teszi, kölök. Legalábbis nem rendszeresen, azt nem. Őt nagyon könnyű élelmezni, mármint a mestert. Csak magamnak főzök meg persze… — itt elhallgatott — …a fiatal hölgynek.

Mort bólintott.

— A lányodnak.

— Az enyém? Hah! — hörrent Albert. — Ebben tévedsz. Az övé.

Mort lebámult a tükörtojásaira. Azok visszameredtek zsírtócsájukból. Albert hallott a tápértékről, s helytelenítette a dolgot.

— Ugyanarról a személyről beszélünk? — firtatta a fiú végül. — Magas, feketében jár, egy kissé… csontos…

— Örökbe fogadott — válaszolta segítőkészen Albert. — Elég hosszú történet…

Egy csengő megszólalt a feje mellett.

— …amire várnod kell. A mester látni akar a dolgozószobájában. Én futólépésben mennék a helyedben. Nem szereti, ha megvárakoztatják. Érthető, ugyebár. Föl a lépcsőn, az első ajtó balra. Nem tévesztheted el…

— Koponyák meg csontok vannak az ajtó köré faragva? — kérdezte Mort hátralökve székét.

— Mind köré, azaz majdnem mind köré — sóhajtotta Albert. — Ez csak a vesszőparipája. Nem jelent semmit.

Reggelijét hátrahagyva a megdermedésnek, Mort fölsietett a lépcsőn, majd a folyosón megállt az első ajtó előtt. Fölemelte kezét, hogy bekopogjon.

— SZABAD!

A kilincs magától mozdult. Az ajtó befelé tárult.

A Halál egy íróasztal mögött ült, egy óriási, bőrkötésű könyvbe temetkezett, ami szinte nagyobb volt az asztalnál. Fölnézett, amikor Mort belépett, egy meszes ujjal megjelölte, hol is tartott, és vigyorgott. Nem mintha sok választása lett volna.

— Á! — mondta, s elhallgatott. Aztán megvakarta az állát, ami olyan hangot adott ki, mint amikor valaki végighúzza a körmét egy fésűn.

— TE KI VAGY, FIÚ?

— Mort, uram — felelte Mort. — A maga inasa. Emlékszik?

A Halál egy ideig bámulta. Aztán a tűhegynyi kék szem visszatért a könyvhöz.

— Ó, IGEN. MORT. NOS, FIÚ, ŐSZINTÉN, MEG AKAROD TANULNI A TÉR ÉS IDŐ VÉGSŐ TITKAIT?

— Igen, uram. Azt hiszem, uram.

— NAGYSZERŰ. AZ ISTÁLLÓT HÁTUL TALÁLOD. A LAPÁT AZ AJTÓ MELLETT LÓG.

Lenézett. Fölnézett. Mort nem moccant.

— NETALÁNTÁN LEHETSÉGES, HOGY NEKED NEM SIKERÜLT FÖLFOGNOD A KÖZLENDŐM?

— Nem teljesen, uram — hagyta helyben Mort.

— GANÉJ, FIÚ. GANÉJ. ALBERTNEK VAN EGY TRÁGYADOMBJA A KERTBEN. ÚGY KÉPZELEM, AKAD EGY TALICSKA IS VALAHOL A HELYSZÍNEN. BOLDOGULJ VELE!

Mort gyászosan bólintott.

— Igen, uram. Értem, uram. Uram?

— IGEN?

— Uram, nem értem mi köze van ennek a tér és idő titkaihoz.

A Halál föl se pislantott a könyvéből.

— EZ AZ — válaszolta —, AMIÉRT TANULNI VAGY ITT.

Tény az, hogy noha a Korongvilág Halála, saját szavaival egy ANTROPOMORFIKUS MEGTESTESÜLÉS már réges-rég föladta a hagyományos csontlovak használatát az állandó nyűglődés miatt, ugyanis lépten-nyomon meg kellett álljon, hogy visszadrótozzon darabkákat. Lovai mostanra hús-vér bestiák voltak, mégpedig a legjobb fajtából.