Terry Pratchett: Mort, a Halál kisinasa

Ám ezt túlragyogta a csillogás, ami magától a Peremtől sugárzott a csillagok felé. Óriási fénysugárnyalábok csillámlottak és tündököltek az éjszakában. Hatalmas aranyfalak vették körbe a világot.

— Gyönyörű! — sóhajtotta Mort lágyan. — Mi ez?

— A NAP A KORONG ALATT — válaszolta a Halál.

— Minden éjjel ilyen?

— MINDEN ÉJJEL — felelte a Halál. — A TERMÉSZET MÁR CSAK ILYEN.

— Tud erről valaki?

— ÉN. TE. AZ ISTENEK. JÓ, MI?

— Hű!

A Halál kihajolt a nyeregből, és letekintett a világ királyságaira.

— NEM TUDOM, TE HOGY VAGY VELE — mondta —, DE ÉN ÖLNI TUDNÉK EGY CURRYÉRT!

Bár már jócskán elmúlt éjfél, Ankh-Morpork ikervárosa élettől zsongott. Mort korábban azt gondolta, hogy Ürügerinc meglehetősen forgalmas hely, ám összehasonlítva a körülötte lévő utca kavargásával, nos, a kisváros kihalt hullaháznak tűnt.

A költők megpróbálták leírni Ankh-Morporkot. Sikertelenül. Talán mert a hely olyan elképesztően duzzad a lendületes életerőtől, vagy esetleg mert egy egymillió lakosú város kanális nélkül kissé robusztus a költőknek, akik jobb szeretik a nárciszokat, és nem csoda. Így hát mondjunk csak annyit, hogy Ankh-Morpork annyira tele van élettel, mint egy vénséges sajt egy forró, nyári napon, olyan hangos, mint egy káromkodás a katedrálisban, olyan fényes, mint egy tengerre ömlött olajfolt, olyan tarka, mint egy osztályon felüli balegyenes harmadnapos nyoma, és annyira teli tevékenységgel, sürgés-forgással és puszta nyüzsgéssel, mint egy kutyatetem a termeszboly tetején.

Voltak itt szélesre tárt ajtajú templomok, amik megtöltötték az utcákat, gongok, cintányérok és — néhány hagyományszeretőbb, a szentírás minden szavát szó szerint vevő vallás esetében — áldozatok kurtácska sikolyainak hangjával. Voltak itt üzletek, amiknek különös árucikkei kifolytak a járdára. Szemlátomást tömérdek, barátkozni vágyó ifjú hölgy is akadt erre, akiknek nem telt túlzottan sok ruhadarabra. Voltak itt rakéták meg bűvészek, meg egy egész rakás tüstént-transzcendenciát kínáló árus.

És a Halál mindezeken átvonult. Mort félig-meddig arra számított, hogy mestere füstként fog keresztülhaladni a sokadalmon, de egyáltalán nem úgy történt. Az az igazság, hogy amerre a Halál járt, az emberek egyszerűen csak elsodródtak az útjából.

Mort esetében a dolog nem működött így. A tömeg, mely könnyen szétnyílt új mestere előtt, időben bezárult újra, hogy útját állja. A lábára léptek, a bordáiba könyököltek, ráadásul a népek szünet nélkül rá próbáltak sózni mindenféle kellemetlen szagú fűszert meg szemérmetlen alakúra formázott zöldséget, és egy meglehetősen élemedett hölgy, minden ellenkező értelmű bizonyíték dacára azt állította, hogy Mort jóvágású fiatalembernek látszik, olyannak, aki szeretné kellemesen eltölteni idejét.

Nagyon megköszönte a nőnek, és azt mondta, már most is kellemesen tölti az idejét.

A Halál elért az utcasarokra — a rakéták fénye ragyogó fénypontokat vetített kifényezett fejbúbjára —, és beleszagolt a levegőbe. Egy részeg dülöngélt arra, s anélkül, hogy felfogta volna miért, tett egy kis kitérőt tántorgásában — noha minden látható ok híján.

— EZ A VÁROS, FIÚ — mondta a Halál. — MIT SZÓLSZ HOZZÁ?

— Nagyon nagy — válaszolta Mort bizonytalanul. — Nem értem, miért akar mindenki ennyire összezsúfolódva élni?

A Halál vállat vont.

— NEKEM TETSZIK — jelentette ki. — CSUPA ÉLET.

— Uram?

— IGEN?

— Mi az a curry?

A kék tüzek felizzottak a Halál szemének mélyén.

— HARAPTÁL MÁR VÖRÖSEN IZZÓ JÉGKOCKÁBA?

— Nem, uram — felelte Mort.

— A CURRY ÉPP OLYAN.

— Uram?

— IGEN?

Mort nagyot nyelt.

— Már megbocsásson, uram, de apa azt mondta, ha nem értek valamit, tegyek föl kérdéseket.

— NAGYON DICSÉRETES — bólintott a Halál. Nekivágott egy mellékutcának; a tömegek, akár a véletlenszerű molekulák, szétváltak előtte.

— Nos, uram, nem lehet nem észrevenni azt, hogy… az a lényeg, ööö, maga a puszta ténye, uram, annak…

— KI VELE, FIÚ.

— Hogyan tud bármit is megenni, uram?

A Halál olyan hirtelen torpant meg, hogy Mort nekiment. Amikor a fiú beszédre nyitotta száját, egy intéssel elhallgattatta. Úgy tűnt, hallgatózik.

— TUDOD, VANNAK ALKALMAK — mondta féligmeddig önmagának —, AMIKOR TÉNYLEG KIJÖVÖK A SODROMBÓL.

Megpördült a sarkán, és sebesen elindult egy sikátorban, köpönyege a levegőben úszott mögötte. Az utcácska sötét falak és alvó épületek közt kanyargott, nem is annyira átjáróút volt, mint inkább egy kígyózó hézag.

A Halál megállt egy roskatag vizeshordónál, és teljes hosszában bedugta karját, kirántva egy zsákocskát, amihez egy téglát kötöttek. Kihúzta kardját, egy villózó, kék tűzcsíkot a sötétségben, és átvágta a zsineget.

— IGAZAN NAGYON DÜHÖS VAGYOK — mondta.

Kinyitotta a zsákot, s Mort nézte, ahogy az átázott szőr siralmas darabkái kicsusszannak, hogy növekvő pocsolyájukban elterüljenek a macskakövön. A Halál odanyúlt fehér ujjaival, gyengéden megsimogatta őket.

Egy idő múlva szürke füsthöz hasonlatos valami gomolygott föl a kiscicákból, és három kicsiny, macskaforma felhő alakult ki a levegőben. Kissé imbolyogtak, mintha nem lennének egész biztosak az alakjukban, és zavarodott, szürke szemükkel ferdén néztek Mortra. Amikor a fiú megpróbálta megfogni az egyiket, a keze simán átcsusszant rajta, és bizsergett.

— AZ ILYEN ÜGYEK NEM A LEGELŐNYÖSEBB SZÍNBEN MUTATJÁK BE AZ EMBEREKET — nyilatkozta a Halál.

Ráfújt egy cicára, amitől az lágyan pörögni kezdett. Panaszos miaúja úgy hangzott, mintha nagyon messziről szólna egy bádogcsövön keresztül.

— Ezek lelkek, ugye? — kérdezte Mort. — Az embereké hogyan néz ki?

— EMBER FORMÁJÚ — felelte a Halál. — ALAPJÁBAN VÉVE AZ EGÉSZ A KARAKTERISZTIKUS MORFOGENETIKUS ERŐTÉRRE MEGY VISSZA.

Sóhajtott egyet, úgy, ahogy a szemfedő suhog, kiragadta a macskakölyköket a levegőből, s óvatosan elhelyezte őket valahol ruházata sötét rejtekében. Fölállt.

— IDEJE CURRYZNI — jelentette ki.

A Curry Kertvendéglő a Jóisten utca és a Vér sugárút sarkán zsúfolásig tömve volt, ám csakis a társaság krémjével — legalábbis azzal a népséggel, akiket az ember a felszínen lebegve talál, és akiket ezen okból bölcsebb krémnek nevezni. Illatozó bokrokat plántáltak az asztalok közé, amelyek csaknem elfedték magának a városnak az alapbűzét, amit már sokak a ködkürt szaglószervi megfelelőjeként azonosítottak.

Mort kiéhezetten falt, ám uralkodott kíváncsiságán, s nem figyelte, egyáltalán hogyan tud a Halál bármit is megenni. Kezdetben ott volt előtte az étel, később meg nem, így föltehetőleg valaminek történnie kellett közben. Mortnak az az érzése támadt, hogy a Halál nincs hozzászokva ehhez az egészhez, csak azért teszi, hogy őt megnyugtassa, akár egy öregedő agglegény nagybácsi, akire rábízták unokaöccsét a szünidőre, és aki retteg attól, nehogy valamit rosszul csináljon.

A többi vacsorázó nem nagyon vett róluk tudomást, még akkor sem, amikor a Halál hátradőlt, s rágyújtott egy meglehetősen díszes pipára. Egy olyan illető, akinek szemgödréből is kigomolyog a füst, igényel némi szándékos figyelmen kívül hagyást, de ezt mindenki remekül megoldotta.

— Ez varázslat? — firtatta Mort.