Terry Pratchett: Mort, a Halál kisinasa

— Nos, de — egyezett bele Mort némi kételyek között.

Mort még sosem hallotta az „érdekfeszítő” szót. A családi szókincsben ez nem tartozott a mindennap használatos szavak közé. De egy sziporka a lelkében azt sugalmazta neki, hogy ez itt valami fura, lenyűgöző és nem teljesen borzasztó, s ha hagyja, hogy ez a pillanat elszálljon, egész életében bánni fogja. És viszszaemlékezett a nap megaláztatásaira, és a hosszú útra hazáig…

— Ööö — kezdte. — Nem kell meghaljak, hogy megkapjam az állást, ugye?

— HALOTTNAK LENNI NEM KÖTELEZŐ.

— És… a csontok?…

— NEM, HA NEM AKAROD.

Mort fellélegzett. Ez ugyanis már kezdte mardosni a lelkét.

— Ha apa is azt mondja, rendben van — közölte.

Lezekre néztek, aki a szakállát vakarászta.

— Mit szólsz hozzá, Mort? — firtatta Lezek a menekülés esélyétől izgalomba jött áldozat illanó szeszélyességével. — Nem mondhatni, hogy a világ ezt álomi munkakörnek tartaná. Nem az, amire gondoltam, ezt elismerem. Ám azt mondják, a temetkezési vállalkozó becsületes foglalkozás. Te döntesz.

— Temetkezési vállalkozó? — kérdezett vissza Mort.

A Halál bólintott, és ujját összeesküvői mozdulattal emelte nem létező ajkához.

— Mit is mondott, hol is van az üzlete? — érdeklődött Lezek. — Messze innen?

— NINCS MESSZEBB, MINT EGY ÁRNYÉK VASTAGSÁGA — felelte a Halál. — AHOL AZ ELSŐ ŐSSEJT KELETKEZETT, OTT VOLTAM ÉN IS. AHOL AZ EMBER LÉTEZIK, OTT VAGYOK ÉN IS. AMIKOR AZ UTOLSÓ ÉLŐLÉNY MAJD A FAGYOS CSILLAGOK ALATT VÁNSZOROG, ÉN OTT LESZEK.

— Aha! — bólogatott Lezek. — Akkor hát maga jön-megy egy keveset. — Zavarodottnak tűnt, mint az az ember, aki küzd, hogy visszaemlékezzék valami fontosra, aztán nyilvánvalóan föladta.

A Halál barátságos modorban megveregette az apa vállát, és Morthoz fordult.

— VANNAK JAVAID, FIÚ?

— Igen — válaszolta Mort, aztán eszébe jutott. — Csak azt hiszem, a boltban felejtettem a csomagom. Apa, a zsákot a ruhaüzletben hagytuk!

— Hm, az már zárva van — jegyezte meg Lezek. — A boltok nincsenek nyitva Disznóleséskor. Vissza kell menned holnapután, illetve most már holnap!

— NEM TESZ SEMMIT — közölte a Halál. — MOST TÁVOZUNK. SEMMI KÉTSÉG, ELÉG HAMAR LESZ DOLGOM ERREFELÉ.

— Remélem, hamarosan el tud jönni meglátogatni minket — mondta Lezek. Úgy tűnt, még mindig küszködik a gondolataival.

— Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet — jegyezte meg Mort.

— Nos, viszlát, kölyök! — búcsúzkodott Lezek. — Azt csináld, amit mondanak neked, értetted? És… elnézést, uram, van magának fia?

A Halál eléggé megrökönyödött.

— NEM — szögezte le. — NINCSEN FIAM.

— Ha nincs ellenére, még váltanék egy szót a fiammal.

— AKKOR MEGYEK, ÉS UTÁNANÉZEK A LOVAMNAK — egyezett bele a Halál a mindennaposnál több tapintattal.

Lezek átölelte fia vállát — némi nehézséggel, tekintettel a köztük lévő magasságbéli különbségre —, és gyöngéden átvezette a tér másik oldalára.

— Mort, tudod mit mondott Hamish bátyád erről az inaskodásos dologról? — súgta.

— Igen?

— Nos, nekem mondott még valami mást is — közölte bizalmasan az öreg. — Azt mondta, nem ritkaság, hogy az inas megörökli a mester üzletét. Mit szólnál ahhoz, mi?

— Ühüm. Hát nem is tudom — felelte Mort.

— Érdemes elgondolkozni rajta — tette hozzá Lezek.

— Fogok rajta gondolkozni, apa.

— Számos fiatalember kezdte úgy a pályáját, azt mondta Hamish. Az inas hasznossá teszi magát, kiérdemli mestere bizalmát, és nos, ha van egy jány a háznál… mondott valamit a Miszter… ööö… Izé jányokról?

— Miszter mizé? — értetlenkedett Mort.

— Miszter Izé… az új mestered.

— Ó! Ő, nem, nem hinném — válaszolta megfontoltan Mort. — Nem hinném, hogy házasulós fajta.

— Számos igyekvő fiatalember köszönheti előmenetelét a frigyének — mutatott rá Lezek.

— Valóban?

— Mort, szerintem te nem figyelsz rám.

— Mi?

Lezek megtorpant a fagy borította macskakövön, és megpördítette fiát, hogy szembenézhessen vele.

— Ennél azért jobban kell figyelj a jövőben! — morrant rá. — Hát nem érted, fiam? Ha valamire vinni akarod ebben a világban, akkor muszáj odafigyelned. Én, az apád, mondom ezt neked.

Mort lenézett az apja arcába. Sok mindent akart mondani: el akarta mondani, milyen nagyon szereti őt, milyen gondterheltnek érzi magát; meg akarta kérdezni, valójában mit gondol az apja arról, amit mindeddig látott és hallott. Azt akarta mondani, hogy úgy érzi magát, mintha rálépett volna egy vakondtúrásra, amiről hirtelen kiderült, hogy igazából tűzhányó. Meg akarta kérdezni mit jelent az, hogy „frigy”.

Amit aztán ténylegesen mondott, így hangzott:

— Igen. Köszönöm. Jobb lesz, ha megyek. Majd megpróbálok levetet írni neked.

— Biztos akad majd valaki, aki arra jár és elolvassa nekünk — felelte Lezek. — Viszlát, Mort! — Az apa kifújta az orrát.

— Viszlát, apa. Majd meglátogatlak — búcsúzott Mort.

A Halál tapintatosan köhécselt, bár eléggé úgy hangzott, mint egy szúette, vénséges gerenda gyorstüzelő reccsenései.

— IDEJE INDULNI — jelezte. — PATTANJ FÖL, MORT!

Ahogy Mort fölmászott a díszes ezüstnyereg mögé, a Halál lehajolt, s kezet rázott Lezekkel.

— KÖSZÖNÖM.

— A szíve mélyén jó gyerek — jegyezte meg Lezek. — Egy kicsit álmodozó, ez minden. No persze, mi is voltunk egyszer fiatalok.

A Halál egy darabig fontolgatta ezt.

— NEM — mondta végül. — NEM HINNÉM.

Megmarkolta a kantárszárat, s lovát a Perem iránt vezető út felé fordította. A feketébe öltözött alak mögötti helyéről Mort kétségbeesetten integetett.

Lezek visszaintett. Aztán, ahogy a ló és két lovasa eltűntek látómezejéből, leengedte kezét, és jól megnézte. A kézfogás… különös érzést keltett. De valamiképp nem volt képes pontosan visszaemlékezni arra, miért.

Mort hallgatta, ahogy a kövek csattognak a lópaták alatt. Aztán amikor elérték az utat, a tömör föld puha dobbanásait, majd a semmit.

Lenézett, s látta a tájat elterülni maga alatt, az éjt holdfény ezüstje gravírozta. Ha leesne, az egyetlen, amibe becsapódna, a puszta levegő.

Kétszeres erővel markolta a nyerget.

Aztán a Halál megkérdezte:

— ÉHES VAGY, FIÚ?

— Igen, uram. — A szavak egyenesen a gyomrából jöttek az agy beavatkozása nélkül.

A Halál bólintott, és meghúzta a kantárt. A ló megállt a levegőben, a Korong hatalmas körkörös látképe alatta ragyogott. Itt meg ott egy-egy város narancsfényben izzott; a Perem közeli meleg tengerek némileg foszforeszkáltak. A mély völgyek némelyikében a Korong csapdába esett nappali fénye, ami lassú és kissé nehézkes [2] Gyakorlatilag minden gyorsabb, mint a Korong fénye, ami lusta és szelíd, ellentétben a közönséges fénnyel. Az egyetlen dolog, ami ismeretesen gyorsabban mozog, mint a közönséges fény, az — Ha Mu Ka, a nagy filozófus tanítása szerint — a monarchia. Ő így érvel: egyszerre egy királynál nem lehet többed, és a hagyomány megköveteli, hogy ne legyen időhézag királyok között, így amikor egy király meghal, a trón ennek folyományaképp azonnal az örökösre kell szálljon. Feltételezhetőleg, mondja Ha Mu Ka, kell legyen valamiféle elemi részecske — rexon vagy esetleg reginon —, ami elvégzi ezt a melót, ám természetesen az utódlás némelykor nem jön össze, ha félúton repülés közben, eme részecske antitestbe avagy republiconba ütközik. A filozófus üzenetek küldésére irányuló nagyralátó tervei eme fölfedezés hasznosítására — amikben szerepelt egy kiskirály megkínzása is, azért hogy modulálni lehessen a kibocsátott jelet — sosem lettek részletesen kifejtve, mert épp ekkor bezárt a kocsma. , ezüstcsermelyként párolgott.