Terry Pratchett: Mort, a Halál kisinasa

— De azt nem akarom, hogy valami történjen vele — kételkedett. — Eléggé kedveljük őt, az anyja meg jómagam. Minden embert meg lehet szokni.

— Meglátod, a javára válik. Embert farag belőle.

— Aha. Hümm. Hát nyersanyag van épp elég, az biztos — sóhajtotta Lezek.

Mortot egyre jobban érdekelte a szikla. Csigaházak voltak benne, a világ kezdeti napjainak maradványai, amikor a Teremtő sziklából teremtett teremtményeket, senki se tudja, miért.

Mortot rengeteg minden érdekelte. Hogy az emberi fogak miért illeszkednek egymáshoz olyan takarosan, például. Ennek már sok gondolatot szentelt. Aztán ott volt a rejtély, hogy a nap miért nappal kel föl, miért nem éjjel, amikor a fény sokkal hasznosabb lenne. Ismerte a szokásos magyarázatot, de az valahogy nem tűnt kielégítőnek.

Egyszóval Mort egyike volt azon embereknek, akik veszélyesebbek, mint egy teli zsák csörgőkígyó. Eltökélt szándéka volt, hogy fölfedezze a világegyetem mögött megbúvó logikát.

Ami nem lesz könnyű, mivelhogy nincs olyan. A Teremtőnek volt egy pár figyelemreméltóan jó ötlete, amikor összeállította a világot, de az érthetővé tétel nem tartozott közéjük.

A tragikus hősök mindig óbégatnak, amikor az istenek érdeklődni kezdenek irántuk, de valójában azok az emberek járnak rosszabbul, akikre az istenek rá se hederítnek.

Az apja, mint általában, valamit üvöltözött felé. Mort a követ egy galambhoz vágva — ami majdnem túlzabálta magát ahhoz, hogy kitérjen az útjából — visszaténfergett a szántáson keresztül.

És ez volt az oka, hogy Mort meg az apja lebandukoltak a hegyeken át Ürügerincbe Disznólesés Estéjén; a szamár hátán egy zsákban Mort meglehetősen kevéske holmijával. A város nem sokkal volt több, mint a macskaköves tér négy oldala, ahol mindazon boltok sorakoztak, amik ellátták a földművelő közösség igényelte összes szolgáltatást.

Öt perc elteltével Mort kijött a szabótól egy bő, barna, meghatározhatatlan célú öltözékben, amiért egy korábbi tulajdonos — teljesen érthetően — nem jelentkezett, és ami elég nagy volt ahhoz, hogy majd egyszer belenőjön, feltételezve, hogy egy tizenkilenc lábú elefánttá fog nőni.

Apja kritikusan szemlélte.

— Nagyon csinos — jelentette ki — ennyi pénzért.

— Viszket — mondta Mort. — Azt hiszem, van benne valami , mármint rajtam kívül.

— Ezrével vannak a világon olyan fiúk, akik nagyon hálásak lennének egy csinos, meleg… — Lezek elhallgatott, aztán föladta — …öltözékért, mint amilyen ez is, fiam.

— Megoszthatnám velük? — kérdezte Mort reménykedve.

— Jól kell mutatnod! — szögezte le Lezek szigorúan. — Jó benyomást kell kelts, ki kell tűnj a tömegből!

Efelől nem volt kétség. Ki fog tűnni. Nekivágtak a teret elözönlő sokaság közepette, mindketten saját gondolataikba merülve. Általában Mort élvezte a kiruccanásokat a városba, a kozmopolita légkört, a messzi — öt, sőt akár tíz mérföldre fekvő — falvak furcsa nyelvjárásait, most azonban kellemetlen előérzete volt, mintha emlékezne valamire, ami még meg se történt.

A piac szemlátomást ilyen módon működött: a munkát kereső férfiak a tér közepén álldogáltak egyenetlen sorokban. Sokan közülük apró jelképet fitogtattak kalapjukon, ami elárulta a világnak, milyen mesterséghez értenek — a juhászok gyapjúcsutakot viseltek, a kocsisok lószőrpászmát, a belsőépítészek egy csíknyi egész érdekes zsákvászon falburkoló-anyagot, és így tovább.

Az inaskodást kereső fiúk a tér Tengelyfelőli oldalán gyülekeztek.

— Csak odamégy, és ott álldogálsz, aztán majd jön valaki, s tanonckodást kínál — mondta Lezek némi bizonytalansággal hangjában. — Mármint ha tetszik neki a kinézeted, akkor.

— Azt meg hogy dönti el? — kérdezte Mort.

— Nos — kezdte Lezek, ám elhallgatott. Hamish ezt a részt nem magyarázta el neki. Aztán az amúgy meglehetősen korlátozott piaci ismereteiből merített, amik kizárólag lábasjószág adásvételre szorítkoztak, s megreszkírozta. — Fölteszem, megszámolja a fogad, meg ilyesmi. Aztán megbizonyosodik arról, hogy nem vagy kehes és a lábad is oké. Én a helyedben nem fecsegném ki az olvasást, az fölidegesíti a népeket.

— És aztán? — firtatta Mort.

— Aztán mégy, és megtanulsz egy szakmát — felelte Lezek.

— Konkrétan milyen szakmát?

— Nos… az ácsmesterség egy jó foglalkozás — kockáztatta meg Lezek. — Vagy a tolvajlás. Azt is muszáj valakinek csinálni.

Mort a lábát bámulta. Amikor nem feledkezett meg róla, kötelességtudó fiú volt, és ha már azt várják tőle, hogy inassá legyen, eltökélte magát, hogy jól fogja csinálni. Habár az ácsmesterség nem hangzott valami ígéretesen — a fának megvan a maga makacs természete és hajlik a törésre. És hivatásos tolvajok nem sűrűn akadnak a Kostetőn, ahol az emberek nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust, nem lévén elég gazdagok.

— Rendben van — mondta végül Mort. — Megyek, és próbát teszek vele. De mi lesz, ha senki sem vesz maga mellé inasnak?

Lezek megvakarta a fejét.

— Nem tudom — válaszolta. — Fölteszem, akkor várnod kell a vásár végéig. Éjfélig. Szerintem.

És most már közelgett az éjfél.

Könnyű fagy derezte a macskaköveket. A tér fölé magasodó, díszes óratornyon két kicsiny, finomra faragott báb berregett elő a számlapon lévő csapóajtókból, és elütötte a háromnegyedet.

Tizenöt perc múlva éjfél. Mort borzongott, pedig a szégyen és makacsság karmazsin lángjai magasra csaptak benne, forróbban, mint a Pokol bugyrai. Az ujjait fújdogálta, hogy legyen mit tennie, és a fagyos égre bámult, megkísérelve elkerülni a vásár maradványai közepette még ott csellengő kevesek pillantását.

A legtöbb bódés már összepakolt, és elment. Már a meleg húspástétom árus is abbahagyta portékája hangos kínálgatását, és tekintet nélkül személyes biztonságára, egy húsos pitét evett.

Az utolsó, Mort reménytársai közül már órákkal korábban eltűnt. Az a fiú kancsal volt, görnyedt, folyamatosan folyt az orra, és Ürügerinc egyetlen okleveles koldusa eszményi alapanyagnak kiáltotta ki. Mort másik oldaláról a fiú játékkészítőnek állt. Egyik a másik után vonult el — kőművesek, patkolókovácsok, orgyilkosok, selyemkereskedők, kádárok, szélhámosok és szántóvetők. Pár perc múlva itt az új év, és száz, reményekkel teli fiú fogja megkezdeni karrierjét; hasznos szolgálat, új, érdemleges élet tárul elébük.

Mort boldogtalanul töprengett azon, vajon őt miért nem választották. Megpróbált tiszteletreméltónak látszódni, s az összes; esetleges mesterének egyenesen a szemébe nézett, hogy imponáljon nekik kitűnő természetével és kifejezetten kedvelhető tulajdonságaival. Ezzel valahogy nem érte el a kívánatos hatást.

— Kérsz egy forró húspástétomot? — kérdezte az apja.

— Nem.

— Olcsón adja.

— Nem. Köszönöm.

— Ó!

Lezek tétovázott.

— Megkérdezhetem az árust, nem akar-e egy inast — mondta segítőkészen. — Roppant szolid, a vendéglátóipar.

— Nem hinném, hogy akarna — jegyezte meg Mort.

— Nem, valószínűleg nem — sajnálkozott Lezek. — Úgy nézem, eléggé egyszemélyes vállalkozás. Különben is, már elment. Tudod mit, meghagyok neked egy kicsit az enyémből.

— Tényleg nem vagyok éhes, apa.

— Alig van benne porcogó.

— Nem. De azért nagyon köszönöm.