Terry Pratchett: Mort, a Halál kisinasa

— Ó! — Lezek lehervadt. Kicsit táncikált, hogy egy kevés életet toporogjon vissza a lábába, és néhány dallamtalan taktust fütyült a fogai közt. Úgy érezte, mondania kellene valamit, valamiféle tanácsot kellene adnia, le kellene szögezze, hogy az élet egyszer hopp, máskor kopp, át kellene ölelje a fia vállát, és kimerítően elbeszélgetni a felnövés problémáiról. Röviden, ki kellene mutassa, hogy a világ fura egy hely, ahol senkinek sosem szabadna olyan rátartinak lennie — képletesen szólva —, hogy visszautasítson egy tökéletesen jó, forró húspástétomra vonatkozó ajánlatot.

Immár egyedül voltak. A fagy, idén az utolsó, szorosabban markolta a macskaköveket.

Magasan fölöttük, a toronyban egy fogaskerék zöttyent, kioldott egy emeltyűt, kiemelt egy zárópecket, és hagyta, hogy egy nehéz ólomsúly leessék. Szörnyűséges, ziháló fémcsikorgás hallatszott, és a számlap csapóajtajai csúszva kinyíltak, kibocsátva a gépférfiakat. Ütőiket szaggatottan lendítve, akárha robotcsúzban szenvednének, a figurák elkezdték beharangozni az új napot.

— Nos, akkor annyi — mondta reménykedve Lezek.

Találniuk kell egy helyet, ahol megalhatnak — a Disznólesés Éjjele nem alkalmas idő a hegyi sétákra. Talán akad valahol egy istálló…

— Az utolsó ütésig még nincs éjfél — jegyezte meg Mort kimérten.

Lezek vállat vont. Mort konokságának puszta erejétől meghátrált.

— Rendben — felelte. — Akkor várunk.

És akkor meghallották a patkók kippi-koppját, ami sokkal hangosabban dübörgött a fagyos térben, mint ahogy azt közönséges akusztika valójában lehetővé tehetné. Ami azt illeti, a kippi-kopp döbbenetesen pontatlan szó arra, ami Mort feje körül visszhangzott; a kippi-kopp egy meglehetősen vidám pónilovat sugall, fején valószínűleg szalmakalappal, ami ki van lyukasztva a fülénél. Ennek a hangnak az éle abszolút egyértelművé tette, hogy szalmakalapok szóba se jöhetnek.

A ló a tengely felőli útról lépett a térre; pára gomolygott fel óriási, fehér horpaszáról, és szikrázott léptei alatt a kockakő. Olyan büszkén lépdelt, akár egy harci mén. Határozottan nem viselt szalmakalapot.

A magas alak a ló hátán jól beburkolózott a hideg ellen. Amikor a paripa a tér közepére ért, lovasa leszállt, és valami után kotorászott a nyereg mögött. Végül a férfi — vagy nő — eléhúzott egy abrakos tarisznyát, a ló füle fölött átvetette, s fölerősítette, majd megveregette hátasa nyakát.

A levegő hirtelen sűrűnek, olajosnak érzett, s a mély árnyékokat Mort körül kék meg bíbor szegélyezte. A lovas elindult a fiú felé, fekete köntöse hullámzott, léptei aprókat csattantak a macskakövön. Nem hallatszott más zaj — a csönd úgy zárult rá a térre, mint valami hatalmas vattapamacs.

Az imponáló hatást azonban meglehetősen elrontotta egy jégfolt.

— Ó, A FENÉBE!

Igazából ez nem hang volt. A szavak rendben voltak, ám anélkül érkeztek Mort fejébe, hogy vették volna a fáradságot, hogy előbb áthaladjanak a fülén.

Mort odasietett, hogy fölsegítse az elesett alakot, és azon találta magát, hogy egy olyan kezet markol, amely pusztán kifényesített csont; sima és eléggé megsárgult, mint egy régi biliárdgolyó. Az illető csuklyája hátracsúszott, s egy csupasz koponya fordította felé üres szemgödrét.

Bár nem volt teljesen üres. Mélyen benne, mintha az űr feneketlen mélységére nyíló ablak lenne, két aprócska, kék csillag világolt.

Mortban fölmerült, hogy meg kellene rémülnie, így némileg sokkolta a tény, hogy egy csöppet sem fél. Egy csontváz ült előtte, térdét dörzsölve és zsörtölődve, méghozzá egy eleven csontváz, furamód imponáló, ám ki tudja miért, nem túlságosan ijesztő.

— KÖSZÖNÖM, FIÚ — mondta a koponya. — MI A NEVED?

— Ööö — nyögte Mort. — Mortimer… uram. De mindenki csak Mortnak hív.

— MICSODA VÉLETLEN! — jegyezte meg a koponya. — LÉGY SZÍVES, SEGÍTS FÖL!

Az alak bizonytalanul lábra állt, lesimítva köntösét. Mort most vette észre, hogy a csontváz derekát nehéz öv öleli, amin egy fehér markolatú kard lóg.

— Remélem, nem ütötte meg magát, uram — mondta udvariasan a fiú.

A koponya vigyorgott. Persze, gondolta Mort, nincs sok választása.

— KUTYA BAJOM, EBBEN BIZTOS VAGYOK. — A koponya körbenézett, s láthatólag most először megpillantotta Lezeket, aki úgy tűnt, odafagyott a helyhez. Mort úgy vélte, a helyzet magyarázatot igényel.

— Az apám — közölte, s megpróbált védően az 1. sz. Kiállítási Tárgy elé mozdulni anélkül, hogy sértődést okozzon. — Elnézést, uram, de maga a Halál?

— ÚGY VAN. NAGY PIROS PONT A JÓ MEGFIGYELÉSÉRT ENNEK A FIÚNAK.

Mort nyelt egyet.

— Az apám jó ember — szögezte le. Kicsit gondolkodott, aztán hozzátette. — Egész jóságos. Jobb szeretném, ha inkább békén hagyná, persze, csak ha ez magának nem okoz gondot, uram. Nem tudom, mit tett vele, de örülnék, ha nem csinálná. Nem sértő szándékkal mondtam.

A Halál hátralépett, fejét féloldalra hajtotta.

— ÉN CSAK EGY PILLANATRA AZ IDŐN KÍVÜLRE HELYEZTEM MAGUNKAT — mondta. — APÁD SEMMI OLYAT NEM FOG LÁTNI ÉS HALLANI, AMI FELKAVARNÁ. NEM, ÉN ÉRTED JÖTTEM, FIÚ.

— Értem?

— ÁLLÁST KERESEL ITT, NEM?

Valami derengeni kezdett Mortnak.

— Maga inast keres?

A szemgödör felé fordult, a sugárzó fénypettyek megvillantak.

— TERMÉSZETESEN.

A Halál legyintett csontkezével. Bíbor fényhullám csapott át rajtuk, afféle látható „pukk”, és Lezek kiolvadt. Feje fölött a gépies bábok folytatták az éjfél elharangozásának munkáját, amint az Időnek megengedtetett, hogy visszasompolyogjon.

Lezek pislogott.

— Egy pillanatig észre sem vettem magát — mentegetőzött. — Bocsánat, biztos máshol járt az eszem.

— ÁLLÁST AJÁNLOTTAM A FIÁNAK — informálta a Halál. — BÍZOM BENNE, HOGY EZ TETSZÉSÉRE TALÁL.

— Mi is a maga foglalkozása? — Lezek anélkül beszélt a feketébe öltözött csontvázhoz, hogy a meglepetés legcsekélyebb jelét mutatta volna.

— LELKEKET KÍSÉREK A MÁSVILÁGRA — világosította föl a Halál.

— Áhá! — mondta Lezek. — Persze, elnézést, sejthettem volna az öltözéke láttán. Elengedhetetlenül szükséges munka, rendkívül biztos állás. Régi vállalkozás?

— IGEN, MÁR JÓ IDEJE CSINÁLOM — felelte a Halál.

— Pompás. Pompás. Sosem gondoltam volna erre, mint Mort jövendő foglalkozására, de ez jó állás, jó állás, mindig nagyon szolid. Hogy hívják magát?

— HALÁL.

— Apa… — kezdte sürgetően Mort.

— Nem mondhatnám, hogy ismerem a céget — sajnálkozott Lezek. — Hol is van pontosan a székhelye?

— A TENGER LEGMÉLYSÉGESEBB FENEKÉTŐL A MAGASSÁGOKIG, AHOL MÉG A SAS [1] Speciel más légitársaság sem, de ez érdektelen. SEM JÁR — válaszolta a Halál.

— Nem rossz — bólogatott Lezek. — Nos, én…

— Apa — húzta meg apja kabátját Mort.

A Halál Mort vállára tette a kezét.

— AMIT APÁD LÁT ÉS HALL, NEM AZ, AMIT TE LÁTSZ ÉS HALLASZ. NE IDEGESÍTSD FÖL! AZT HISZED, SZERETNE LÁTNI ENGEM… TELJES ÉLETNAGYSÁGBAN, IGAZ VALÓMBAN?

— De maga a Halál! — kiáltotta Mort. — Maga járja a világot és embereket gyilkol!

— ÉN? GYILKOLOK? — meredt rá a Halál, nyilvánvalóan megsértődve. — SZÓ SINCS RÓLA! AZ EMBEREKET MEGGYILKOLJÁK , DE AZ AZ Ő DOLGUK. ÉN CSAK ONNANTÓL VESZEM ÁT AZ ÜGYEK INTÉZÉSÉT. ELVÉGRE KURVA HÜLYE EGY VILÁG LENNE, HA AZ EMBEREKET MEGGYILKOLNÁK, DE NEM HALNÁNAK MEG, NEM IGAZ?