Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

És mint Mort hamar megtanulta, kiválóan tápláltak.

Némely munka a magasságokba emel. Ez, nos, inkább az ellenkezőjét kínálta, de legalább a melegben lehetett csinálni, és meglehetősen könnyen rá lehetett jönni a nyitjára. Némi idő elteltével Mort fölvette a ritmusát, s egy kis magán mennyiségfelmérő játékba kezdett, amit ilyen körülmények között mindenki játszik. Lássuk csak, gondolta, már csaknem az egynegyedével végeztem, mondjuk azt, hogy egyharmaddal, akkor mire elérek abba a sarokba a szénarács mellett, már túlleszek több mint a felén, mondjuk azt, hogy ötnyolcadán, ami azt jelenti, hogy még három talicskányi… Ez különösebben nem bizonyít semmit, kivéve azt, hogy az univerzum lenyűgöző és félelmetes tündökletességét sokkal könnyebb kezelni, ha kisebb adagok sorozataként gondolsz rá.

A ló bokszából figyelte a fiút, s némelykor megkísérelte megenni a haját, eléggé barátságos módon.

Egy idő múlva tudatára ébredt, hogy valaki más is nézi. Az Yzabell leányzó könyökölt a félmagas ajtóra, állát kezére támasztva.

— Szolga vagy? — kérdezte.

Mort fölegyenesedett.

— Nem — válaszolta. — Inas vagyok.

— Hülyeség. Albert azt mondja, nem lehetsz inas.

Mort egy újabb lapátnyi talicskába emelésére összpontosított. Még két lapátnyi, mondjuk azt, hogy három, ha jól ledöngöli, és az négy további talicskát jelent, na jó, nevezzük ötnek, mielőtt félig megleszek a…

— Azt mondja — folytatta Yzabell hangosabban —, hogy az inasok mesterré válnak, és nem lehetséges egynél több Halál. Szóval te csak egy szolga vagy, és engedelmeskedned kell nekem.

…és akkor még nyolc talicskányi azt jelenti, hogy kész az egész egészen az ajtóig, ami majdnem kétharmada az istállónak, ami azt jelenti…

— Hallottad, mit mondtam, fiú?

Mort bólintott. És akkor még tizennégy további talicska, bár mondjunk inkább tizenötöt, mert a sarkot nem söpörtem föl rendesen, és…

— Megnémultál?

— Mort — mondta Mort jámborul.

A lány dühösen pillantott rá.

— Mi?

— A nevem Mort — közölte a fiú. — Vagy Mortimer. A legtöbben csak Mortnak hívnak. Akartál valamiről beszélgetni velem?

A lánynak egy pillanatra elakadt a szava, a fiú arcáról a lapátra nézett, majd vissza.

— Csak tudod, azt mondták nekem, hogy haladjak ezzel — tette hozzá Mort.

A lány kirobbant.

— Miért vagy itt? Miért hozott Apa téged ide?

— Fölfogadott a munkaerőpiacon — felelte Mort. — Minden fiút leszegődtettek. Engem is.

— És te el akartál szegődni? — csattant fel a lány hangja. — Ő a Halál, ha nem tudnád! A Nagy Kaszás! Nagyon fontos személyiség. Ő nem olyasvalaki, akivé válhat az ember, ő olyan, amilyen vagy, vagy nem vagy!

Mort bizonytalanul a talicska felé intett.

— Arra számítok, hogy minden a lehető legjobban fog végződni — állította. — Apám szerint általában ez szokott történni.

Fölkapta a lapátot, elfordult, és rávigyorgott a ló hátsójára, amikor hallotta Yzabellt fölhorkanni, s elmenni.

Mort állhatatosan keresztüldolgozta magát a tizenhatodokon, nyolcadokon, negyedeken és harmadokon, ki-kitolva a talicskát az udvarra az almafa melletti rakáshoz.

A Halál kertje nagy volt, takaros és jól karbantartott. Valamint nagyon, nagyon fekete. A fű fekete volt. A virágok feketék voltak. Fekete almák ragyogtak a fekete almafa fekete levelei között. Még a levegő is tintaszínűnek látszott.

Némi idő után Mort úgy vélte, látja a… nem, nem, elképzelhetetlen, hogy képes lenne észlelni… a fekete különféle színeit.

Azaz, nem csupán a vörös meg zöld meg akármi nagyon sötét tónusait, hanem a fekete tényleges árnyalatait. A színek egy teljes skálája mind más, és mind — hát igen, fekete. Kiborította az utolsó rakományt, helyére tette a talicskát, s visszament a házba.

— SZABAD!

A Halál egy állvány mögött állt, egy térkép fölé hajolva. Úgy nézett Mortra, mintha a fiú nem teljesen lenne ott.

— NEM HALLOTTÁL MÉG A MANTE-ÖBÖLRŐL, IGAZ? — kérdezte.

— Nem, uram — erősítette meg Mort.

— HÍRHEDT HAJÓTÖRÉS.

— Történt ott?

— LESZ OTT — válaszolta a Halál. — FÖLTÉVE, HOGY MEGTALÁLOM AZ ÁTKOZOTT HELYET.

Mort odament az állványhoz, s a térképre bámult.

— El fogja süllyeszteni a hajót?

A Halál elborzadt.

— SZÓ SINCS RÓLA! AZ ELÉGTELEN TENGERÉSZETI SZAKTUDÁS, A SEKÉLY VÍZ ÉS AZ ELLENSZÉL EGYÜTTESE FOGJA ELSÜLLYESZTENI.

— Szörnyű! — vélte Mort. — Sokan fognak megfulladni?

— AZ A VÉGZETEN MÚLIK — jegyezte meg a Halál, odafordult a háta mögötti könyvszekrényhez, s előhúzott egy nehéz földrajzi lexikont. — ÉN SEMMIT SEM TEHETEK. MI EZ A SZAG?

— Én — felelte egyszerűen Mort.

— Á! AZ ISTÁLLÓ. — A Halál elhallgatott, keze a könyv gerincén. — ÉS MIT GONDOLSZ, MIÉRT KÜLDTELEK AZ ISTÁLLÓBA? JÓL FONTOLD MEG A VÁLASZT!

Mort tétovázott. Korábban, már a talicskák számolgatása közben alaposan elgondolkozott ezen. Azon töprengett, vajon a kéz és szem összehangolása, vagy az engedelmesség szokásának megtanulása, vagy az emberi léptékkel mérve kis feladatok fontosságának fölfogása, vagy annak megértetése, hogy még a nagy embereknek is alul kell kezdeni, volt esetleg a cél. Ezen magyarázatok egyike sem tűnt teljességgel helyesnek.

— Azt hiszem… — kezdte.

— IGEN?

— Nos, azt hiszem, az igazat megvallva, azért keltett megcsináljam, mert maga már térdig járt a lószarban.

A Halál hosszasan nézett rá. Mort feszengve állt egyik lábáról a másikra.

— ABSZOLÚT KORREKT — rivallt a Halál. — VILÁGOS GONDOLATMENET. REALISZTIKUS MEGKÖZELÍTÉS. ROPPANT FONTOS EGY OLYAN SZAKMÁBAN, MINT A MIÉNK.

— Igen, uram. Uram?

— HMM? — A Halál a tárgymutatóval küszködött.

— Minden percben meghal valaki, nem? Milliók. Önnek nagyon elfoglaltnak kell lennie. Ám…

A Halál olyan pillantást vetett Mortra, ami lassan ismerőssé vált számára. Üres meglepődéssel kezdődött, aztán bosszúság felé hajlott, a jogosság elismerésekor egy pofa italért esengett, végül megállapodott a bizonytalan béketűrésnél.

— ÁM?

— Azt hittem, hogy ön, nos, ennél többet mászkál. Tudja. Vonul az utakon. A nagymamám kalendáriumában van egy kép magáról, a kaszával meg mindennel.

— ÉRTEM. ATTÓL TARTOK, NEHÉZ EZT ELMAGYARÁZNI, HACSAK NEM VAGY JÁRATOS A PONTINKARNÁCIÓBAN ÉS A BONYODALOM-CSOMÓPONTOK FÓKUSZÁLÁSÁBAN. NEM VAGYOK RÓLA MEGGYŐZŐDVE, HOGY AZ LENNÉL.

— Nem hinném.

— ÁLTALÁNOSSÁGBAN VÉVE CSAK KÜLÖNLEGES ALKALMAKKOR SZOKÁS A TÉNYLEGES MEGJELENÉSEMRE SZÁMÍTANI.

— Mint egy király, gondolom — jegyezte meg Mort. — Úgy értem, egy király akkor is uralkodik, amikor valami mást csinál, vagy épp alszik esetleg. Nem így van, uram?

— MEGTESZI — mondta a Halál, s összegöngyölte a térképeket. — ÉS MOST, FIÚ, HA BEFEJEZTED AZ ISTÁLLÓT, MEHETSZ, S MEGNÉZHETED, VAN-E VALAMI MUNKA, AMIT ALBERT EL AKAR VÉGEZTETNI VELED. AZTÁN HA VAN KEDVED, MA ESTE ELJÖHETSZ VELEM EGY KÖRRE.

Mort bólintott. A Halál visszament a nagy, bőrkötésű könyvhöz, fölemelt egy tollat, egy pillanatig megbámulta, aztán félrefordított fejjel föltekintett Mortra.

— TALÁLKOZTÁL MÁR A LÁNYOMMAL?

— Ööö. Igen, uram — felelte Mort, kezét a kilincsen tartva.

— ROPPANT KELLEMETES LEÁNY — közölte a Halál. — AZT HISZEM, ALIGHANEM KEDVÉRE VAN, HOGY AKAD EGY VELE EGYIDŐS VALAKI, AKIVEL BESZÉLGETHET.