Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Mély, átható tekintetét Ogg Ángyira vetette.

— Hát eljöve ama átkozott üdő?

— Még nem — válaszolta Ángyi.

— Akkor mi fenének veréd meg az harangot? Fel nem foghatám; alig kétszáz éveket, egy szemhunyást sem aludhaték, valamely ebfi folyvást harangoz vala. Hordd innen irhád!

A harcos visszafeküdt.

— Valami öreg király és a katonái — suttogta Ángyi, miközben elsiettek. — Bűbáj van rajtuk, azt mondják. Valami öreg varázsló csinálta. Valami végső csata idején kell felébredniük, amikor egy farkas megeszi a napot.

— Ilyenek ezek a varázslók, mindenfélét elszívnak — kommentálta a történetet Casanunda.

— Megeshet. Menjen jobbra! Mindig jobbra menjen.

— Körbemegyünk?

— Spirálban. Most vagyunk a Hosszú Ember alatt.

— Nem, az nem lehet — tűnődött a törpe. — Lemásztunk egy lyukba a Hosszú Ember alatt… várjunk csak… úgy érti, azon a helyen vagyunk, ahonnan indultunk, de ez egy másik hely?

— Kezd belejönni a dologba, úgy veszem észre.

Követték a spirál alakú utat.

Ami, sokkal később, valamiféle ajtószerűséghez vezette őket.

A levegő itt jóval forróbbnak tűnt. Vörös fény szivárgott a mellékutakból. Két masszív sziklát támasztott valaki egy kőfalnak, a tetejükre pedig egy harmadikat raktak.

Állatbőrök lógtak az elnagyolt bejáraton; kis gőzkígyók bodorodtak körülöttük.

— Ugyanakkor emelték ezeket is, mint a Táncosokat — mondta Ángyi társalgási stílusban. — Csak itt függőleges az akna, úgyhogy elég volt három. Akár le is rakhatja azt a feszítővasat, és a cipőjét is vegye le, ha vas van benne.

— Ezt a cipőt Ankh-Morpork legjobb susztere öltötte össze — tájékoztatta Casanunda —, és egy szép napon ki is fogom fizetni neki.

Ángyi félrehúzta az állatbőröket. Pára gomolygott elő mögülük.

Bent sötétség volt, olyan sűrű és forró, akár a melasz, és olyan büdös, mint egy róka öltözője. A törpe, miközben Ángyi után battyogott, láthatatlan alakokat érzékelt a párás levegőben, és váratlanul félbeszakított mormoló párbeszédek csendje ütötte meg a fülét. Útjuk valamely pontján mintha tálnyi vörösen izzó követ látott volna, melyre egy árnyékszerű kéz egy merítőből valamit löttyintett, s a kövek eltűntek a felcsapó gőzben.

Ez nem lehet a Hosszú Emberben, mondta magában a törpe. Az egy földhalom, ez pedig egy állatbőrökből összefércelt hosszú sátor.

Nem lehet, hogy ez a kettő ugyanaz.

Észrevette, hogy csöpög róla az izzadság.

Két szövétnek tűnt fel a fodrozódó füstben, fényük alig volt több, mint a sötétséget megfestő vörös tinta. De ahhoz elég erősnek bizonyult, hogy megvilágítsa a hatalmas, elterpeszkedő alakot, aki egy másik tál forró kő mellett feküdt.

Az alak felnézett. Agancsok moccantak a nyirkos, ragacsos hőségben.

— Á! Ogg asszony.

A hang olyan volt, akár a csokoládé.

— Fenséges úr — biccentett Ángyi.

— Azt hiszem, nem reménykedhetek abban, hogy letérdel, ugye?

— Igen, így van, méltóságos uram — vigyorgott Ángyi.

— Tudja, Ogg asszony, maga oly módon képes leróni tiszteletét az istene előtt, amitől egy átlagos ateista elsárgulna irigységében — ásított a sötét alak.

— Köszönöm, kegyes uram!

— Mostanában senki sem táncol nekem. Tényleg túl sokat kérnék?

— Ahogy mondja, fenséges uram.

— Maguk boszorkányok már nem hisznek bennem.

— Igaza van, agancsságossága.

— Á, kicsi Ogg asszony! S miután idejött, miért képzeli azt, hogy ki is fog innen jutni? — kérdezte a fekvő figura.

— Mert van nálam vas — válaszolta Ángyi, váratlanul kemény hangon.

— Dehogy van, kicsi Ogg asszony! Ebbe a szentélybe nem juthat be vas.

— Olyan vas van nálam, ami mindenhova bemehet — tájékoztatta Ángyi.

Kihúzta a kezét a köténye zsebéből, és felemelt egy méretes lópatkót.

Casanunda csoszogást hallott maga körül, ahogy a rejtőzködő tündék megpróbáltak elhátrálni. Még több gőz szisszent fel, ahogy egy serpenyőnyi forró követ fellöktek.

— Vigye el innen!

— Elviszem, amikor elmegyek — felelte Ángyi. — És most ide figyeljen! Az a nőszemély már megint kavarja a lekvárt. Meg kell állítania! Így igazságos. Nem térhetnek vissza a Régi Bajok.

— És miért kellene ezt tennem?

— Azt akarja mondani, hogy szeretné, ha hatalmat kapna az a nő?

Az alak felhorkant.

— Nem uralkodhat többé azon a világon — mondta Ángyi. — Túl sok zene van benne. Túl sok vas.

— A vas elrozsdál.

— A fejekben élő vas nem.

A Király megint horkant egyet.

— Ezzel együtt… ennek ellenére… egy szép napon…

— Egy szép napon — bólintott Ángyi. — Igen. Igyunk rá! Egy szép napon. Ki tudja? Egy szép napon. Mindenkinek szüksége van egy „szép napra”. De az nem ma lesz. Érti már? Úgyhogy jöjjön ki, és tegye rendbe a dolgokat! Mert ha nem, akkor a következőt fogom tenni: rábeszélem az embereket, hogy ássanak le a Hosszú Emberbe vasásókkal, tudja, mire azt fogják mondani, miért ne, hisz az csak egy régi földhányás, és nyugdíjas varázslók meg papok, akiknek nincs jobb dolguk fognak csákányozni errefelé, és írnak unalmas könyveket a temetkezési szokásokról és hasonlókról, ez pedig egy újabb vasszeg lesz a maga koporsójában. És én egy kicsit sajnálni fogom, mer' tudja, mindig is a szívem csücske volt bizonyos értelemben. De az a helyzet, hogy gyerekeim vannak, és nem akarom, hogy a vihartól való ijedtükben a lépcső alá bújjanak, és nem akarom, hogy tejet rakjanak ki a tündéknek, és nem akarom, hogy azért siessenek haza, mert sötétedik, és inkább verjenek magába szögeket, mint hogy visszatérjenek ezek a régi babonaságok.

A szavak átszelték a levegőt.

A házigazda felállt. És még feljebb állt. Agancsai a plafonig értek.

Casanundának leesett az álla.

— Szóval, érti — vett vissza az agarakból Ángyi —, nem ma. Egy szép napon, talán. Csak maradjon szépen itt verejtékezni, amíg el nem jön az a szép nap. De az nem a mai lesz.

— Én… meg fogom hozni a döntést.

— Nagyon jó. Hozza meg! Én pedig most elindulok.

A házigazda Casanundára nézett.

— Mit bámulsz, törpe?

Ogg Ángyi oldalba bökte Casanundát.

— Gyerünk, válaszoljon a kedves úrnak!

Casanunda nyelt egyet.

— A teringettét! — mondta végül. — Félig sem olyan, mint a képeken.

Pár mérföldnyire onnan, egy keskeny kis völgyben csapatnyi tünde nyúlfészket talált, ami, egy közeli hangyabollyal együtt, egy ideig elszórakoztatta őket.

Még a jámbor, vak és hangtalan jószágoknak is van istenük.

Herne, az Üldözött, a zsákmányok istene végigkúszott a bozóton, és azt kívánta, bárcsak az isteneknek is lenne istene.

A tündék háttal voltak neki, és lekuporodtak a behatóbb megfigyelés végett.

Herne egy szedercserje alá kúszott, megfeszítette az izmait, és ugrott.

Egy tünde lábikrájába mélyesztette a fogsorát, amíg össze nem zárult, és félrelendült, amikor a megtámadott felkiáltott és megfordult.

Herne odébb gördült, majd a nyakába kapta a lábait.

Az volt a baj, hogy nem harcra tervezték, fikarcnyi ragadozólényeg sem szorult belé.

Támadni és elfutni, ennél többre nem volt képes.

És a tündék gyorsabban futottak nála.

Farönkökön esett át, levélkupacokon csúszott végig, miközben elhomályosuló látása ellenére tisztában volt vele, hogy a tündék kétoldalt utolérik, vele egy vonalban szaladnak, és arra várnak, hogy…