Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Beletelt egy kis időbe, amíg a törpe leképezte fejében a helyszín topográfiáját, de végül leesett neki.

— A kutyafáját! — mondta végül. — Azt hittem, hogy azok az emberek, akik a sírdombokat és ilyesmit csinálták, komoly druidák voltak, és olyasfajta népek, akik… szóval nem olyanok, akik kétszáz tonna földből raknak össze obszcén falfirkákat, úgymond.

— Nem olyannak ismertem meg, mint akit felháborít az ilyesmi.

Ángyi meg mert volna rá esküdni, hogy a törpe elpirult a parókája alatt.

— Hát, én fontosnak tartom azt a dolgot, amit stílusérzéknek neveznek — közölte vele Casanunda. — A lelki finomságot. Az ember ne ordítsa csak úgy egyszerűen bele a világba, hogy nézzétek, mekkora szerszámom van!

— Ez ennél kicsit bonyolultabb — magyarázta Ángyi, miközben átverekedték magukat a bokrokon. — Itt maga a táj mondja azt, hogy nézzétek, mekkora szerszámom van. A törpék szeretik ezt a szót, ugye?

— Igen.

— Jó szó.

Casanunda próbált kikecmeregni egy csipkebokorból.

— Eszme soha nem jön fel ide — mesélte Ángyi valahonnan a távolból. — Azt mondja, éppen elég az a sok népdal és májusfa, meg minden, nincs arra szüksége, hogy az egész táj csak arra utaljon. Persze — tette hozzá —, ezt a helyet soha nem nőknek szánták. A dédnagyanyám mesélte, hogy réges-régen a férfiak furcsa szertartásokat tartottak itt, amiket a nők nem láthattak.

— Leszámítva a maga dédnagymamáját, aki a bokrokban rejtőzött — tippelt Casanunda.

Ángyi megtorpant.

— Hát ezt meg honnét tudja?

— Mondjuk úgy, kezdem kiismerni az Ogg család női ágát, asszonyom — felelte a törpe. Egy tüskés ág eltépte a kabátját.

— Azt mesélte, hogy szaunákat építettek, és olyan szaguk volt, mint a kovács hónaljának, és pálinkát ittak, és a fejükön szarvval táncoltak a tűz körül, és levizelték a fákat, ahogy szokták — magyarázta Ángyi. — A dédnagyanyám szerint kislányosan viselkedtek. De én úgy gondolom, egy férfinak szüksége van a férfias dolgokra, még ha azok kislányosak is. Mi történt a parókájával?

— Azt hiszem, ott maradt azon a fán.

— Megvan még a feszítővas?

— Igen, Ogg asszony.

— Hát, akkor megérkeztünk.

A hosszúkás sírhalom végénél voltak. Itt három nagy, szabálytalan kő állt, mintegy bejáratszerűen. Ogg Ángyi a szemöldökfa alatt becsusszant a dohos, és enyhén ammóniaszagú sötétségbe.

— Itt jó lesz — jelentette ki. — Van gyufája?

A foszfor fénye lapos sziklát világított meg, rajta durván vésett rajzzal. A vonalakba okkert dörzsöltek. A rajz egy bagolyszemű férfit ábrázolt, aki állatbőröket és szarvakat viselt.

A pislákoló fényben úgy tűnt, mintha táncolna.

Az alak alá rúnákat karcoltak.

— Rájött bárki is valaha, hogy mit jelent? — kérdezte Casanunda.

Ogg Ángyi bólintott.

— Az oggham egy változata — magyarázta. — Leegyszerűsítve annyit jelent, nézzétek, mekkora szerszámom van.

— Oggham? — kérdezte a törpe.

— A családom hosszú ideig ezeken a, hogy is mondjam, ezeken a részeken élt — válaszolta Ángyi.

— Nagyon sokat lehet tanulni magától, Ogg asszony — jegyezte meg Casanunda.

— Mindenki ezt mondja. Csak döfje be azt a feszítővasat a kő oldala mellé, rendben? Mindig is szerettem volna valami ürügyet találni, hogy bemehessek oda.

— Mi van ott lent?

— Hát, az az út vezet a Lancre-barlangrendszerbe. Úgy tudom, behálózza az egész vidéket. Felmegy egészen a Rézsiklóig. Állítólag a kastélyban is van egy bejárata, bár azt nem találtam még meg. De leginkább a tündék világába vezet.

— Azt hittem, a Táncosok vezetnek a tündék világába.

— A tündék másik világáról beszélek.

— Azt hittem, csak egy van nekik.

— Erről nem szoktak beszélni.

— És maga oda akar menni?

— Igen.

— Tündéket akar találni?

— Pontosan. Egész éjszaka itt fogunk ácsorogni, vagy felfeszíti végre azt a követ? — Megbökte a törpét. — Tudja, arany is van ott lent.

— Ó, igen, köszönöm szépen! — felelte Casanunda szarkasztikusan. — Ez meglehetősen rasszista megjegyzés volt. Csak mert… kihívásokkal küszködöm a magasság terén, rögtön arannyal akar tőrbe csalni, erről van szó? Egy törpe nem más, mint két lábon járó kapzsiság, úgy gondolja? Hahh!

Ángyi sóhajtott.

— Hát jó — mondta. — Mondok valamit… ha hazaérünk, sütök magának igazi törpekenyeret, mit szól hozzá?

Casanunda arca hitetlenkedő vigyorba torzult.

— Valódi törpekenyeret?

— Igen. Azt hiszem, még megvan a recept, és egyébként is, már hetek óta nem ürítettem ki a macskaalmot [36] Sokféle módja van a kerek, lapos lancre-i törpekenyér elkészítésének, de lényegében mindegyik azt a célt szolgálja, hogy egy olyan tartós, könnyen tárolható élelmiszer jöjjön létre, amivel — ha elég erősen dobja el az ember — ki lehet belezni az ellenséget. Az, hogy ehető is legyen, csak választható extra. A legtöbb recept szigorúan titkos, leszámítva azt a részét, hogy sóder is kell bele. .

— Hát, rendben…

Casanunda benyomta a feszítővas egyik végét a kő alá, és a törpékre jellemző testi erővel felfelé húzta. Rövid ellenállás után a szikla megadta magát.

Földdel és gyökerekkel borított lépcső volt alatta.

Ángyi elindult lefelé, anélkül, hogy visszanézett volna, majd észrevette, hogy társa nem követi.

— Mi a gond?

— Soha nem voltam oda a sötét, szűk helyekért.

— Mi? De hát maga egy törpe!

— Törpének születtem, igen. De még attól is ideges leszek, ha egy szekrényben kell bujkálnom. Az én szakmámat meglehetősen meg is nehezíti ez a dolog.

— Ne beszéljen ostobaságokat! Még én sem félek.

— De maga nem én vagyok.

— Mondok valamit: extra adag sódert rakok bele.

— Maga aztán tényleg tudja, mivel lehet levenni valakit a lábáról, Ogg asszony!

— Hozhatja a fáklyákat is.

A barlang száraz volt és meleg. Casanunda Ángyi után ballagott, ügyelve arra, hogy fényben maradjon.

— Még nem járt itt lent?

— Nem, de tudom az utat.

Kis idő múlva a törpe kezdte jobban érezni magát. A barlangnak sok előnye volt egy ruhásszekrénnyel szemben. Először is, az embernek nem kellett cipőben botladoznia benne, és arra sem volt sok esélye, hogy rátör egy felfegyverzett férj.

Ami azt illeti, egészen felvidult.

A szavak önkéntelenül bukkantak fel az agyában, valahonnan a génjei farzsebéből.

— Hejhó, hejhó…!

Ogg Ángyi belevigyorgott a sötétségbe.

A folyosó teremmé szélesedett. A fáklya fénye távoli falakat sejtetett.

— Ez az? — markolta meg Casanunda a feszítővasat.

— Nem. Ez valami más. Mi… tudunk erről a helyről. Szerepel a legendákban.

— Nem valódi?

— Dehogynem valódi. És szerepel a legendákban.

A fáklya fellángolt. Több száz porlepte kőtábla sorakozott a barlangban spirál alakban; a spirál közepén nagy harang lógott egy kötélről, amelynek vége a mennyezet sötétjébe veszett. A harang alatt pedig egy kupac ezüst és egy kupac aranypénz hevert.

— Ne nyúljon a pénzhez! — figyelmeztette társát Ángyi. — Jöjjön, ezt nézze, apám mesélt erről, jó trükk!

Odanyúlt, és gyengéden megkocogtatta a harangot, mire az halkan megcsendült. A legközelebbi kőtábláról lehullt a por. Az, amiről Casanunda azt hitte, csak vésett minta, nyikorogva felült. Egy felfegyverzett harcosnak bizonyult. Mivelhogy mozgott, szinte biztosan élt, de úgy nézett ki, mint aki eljutott az életből a rigor mortisig anélkül, hogy áthaladt volna a halálon útközben.