Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Ki?

— Mállottviksz nagysága!

Tetőfedő oldalba vágta. Víz csepegett a felettük lévő levelekről, és állt össze kis patakokba a nyakukban.

— Ne legyél ostoba! Te is láttad őket! Miért aggódsz amiatt a vén szatyor miatt?

— Akkor is el fogja látni a bajunkat! Azt mondja majd, hogy a mi hibánk volt!

— Remélem, hogy lesz rá esélye! — mormogta Bádogos.

— Csöbörből vödörbe kerültünk — sóhajtott Tetőfedő.

— Egyáltalán nem — hüppögte Kocsis. — Én jártam ott. Csöbör és Vödör Aranyér után vannak. Mi pedig nem vagyunk ott! Bár ott lennénk! De itt lapulunk egy bokor alatt! Ők pedig minket keresnek! És Mállottviksz nagysága is!

— Mi történt az Előa… — kérdezett volna rá Kocsis.

— Szerintem nem ez a kérdés — vágott közbe Jászón. — Szerintem az a kérdés, hogy jutunk ma este haza?

— Ő ott fog ránk várni! — jajveszékelt Kocsis.

Valami csilingelt a sötétben.

— Mi van ott? — kérdezte Jászón.

— Ez a jelmezeszsák — válaszolta Kocsis. — Azt mondtad, hogy az én dolgom, hogy vigyázzak a zsákra!

— És egészen idáig elvonszoltad?

— Nem akartam még nagyobb bajba kerülni, amiért még a jelmezeszsákot is elveszítem!

Kocsis reszketni kezdett.

— Ha hazajutunk valaha is — mondta Jászón —, beszélni fogok id'sanyával, hogy rendeljen már azokból az új szárítottvarangy-tablettákból.

Odahúzta magához a zsákot, és kinyitotta.

— Itt vannak a csengettyűink — konstatálta —, és a botok. És ki mondta, hogy a harmonikát is csomagold be?

— Arra gondoltam, hátha mégis inkább a botos-vödröst…

— Többé senki nem fogja a botos…!

Messze az eső áztatta domboldalon felcsendült valakinek a nevetése, és zörögni kezdett a haraszt. Jászón hirtelen megérezte, hogy figyelik.

— Itt vannak! — kiáltott fel Kocsis.

— Nálunk pedig nincs fegyver! — tette hozzá Bádogos.

Nehéz rézcsengőkészlet vágódott a mellkasának.

— Fogd be — szólította fel Jászón —, és vedd fel a csengettyüket! Kocsis?

— Ránk lesnek!

— Csak egyszer fogom elmondani — közölte velük Jászón. — A ma éjszaka után senki meg se említse többet a botos-vödröst! Értve vagyok?

Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának tagjai egymás felé fordultak, az esőtől a testükre tapadt a ruhájuk. Kocsis, akinek arcán a rettegés könnyei keveredtek az arcfestékkel és az esőcseppekkel, meghúzta a harmonikát. Felhangzott az a hosszú, elnyújtott akkord, melynek a törvény értelmében meg kell előznie mindenfajta népdalt, hogy az ártatlan járókelők még időben el tudjanak menekülni.

Jászón feltartotta a kezét, és az ujjaival számolni kezdett.

— Egy, két… — összeráncolta a homlokát. — Egy, két, há…

— …négy… — súgta Bádogos.

— …négy — fejezte be Jászón. — Táncra fel!

Hat nehéz bot csattant össze középen.

— …egy, két, előre, egy, vissza, fordul…

Lassan, miközben a Widgery asszony bérlője vontatott dallama betöltötte a ködöt, a táncosok ugrálva és cuppogva jutottak egyre közelebb végcéljukhoz az éjszakában…

— …két, vissza, ugrik…

Megint összecsattantak a botok.

— Figyelnek minket! — lihegte Szabó, miközben elugrott Jászón mellett. — Látom őket!

— …egy… két… semmit se fognak tenni, amíg el nem hallgat a zene!…vissza, kettő, fordul…

— Jönnek ki a haraszt közül! — ordította Ács, amikor megint összetalálkoztak a botok.

— Látom… két, há, előre, fordul… Kocsis… vissza, fordul… csinálj egy dupla… két, hátra… vándorló figurát ott középen…

— Kezdek kiborulni, Jászón!

— Játssz! …két, há, fordul…

— Körülvettek bennünket!

— Táncolj!

— Néznek minket! És egyre közelebb jönnek!

— … fordul, vissza… ugrik… már majdnem ott vagyunk az útnál…

— Jászón!

— Emlékszel, amikor… há, fordul… megnyertük a kupát az Ohulai Egykedvűek ellen? …fordul…

A botok találkoztak, fa csattant fának. Égbe rúgott földgöröngyök repkedtek az éjszakában.

— Jászón, csak nem arra gondolsz…?

— …vissza, kettő… csináld…!

— Kocsis menjen… egy, két… el az útból…

— …két, fordul…

— A harmonika kezd megolvadni! — hüppögte Kocsis.

— …egy, két, előre… bab alakzatba!

A harmonika sípolt. A tündék egyre közelebb jöttek. Szeme sarkából Jászón legalább egy tucat vigyorgó, lenyűgözött arcot látott.

— Jászón!

— …egy, két… Kocsis, be középre… egy, két, fordul…

Hét pár bakancs csapódott a földnek…

— Jászón!

— …egy, két… fordul… készül… egy, két… vissza… vissza… egy, két… fordul… ÖL! …és vissza, egy, két…

A fogadó romokban állt. A tündék elvittek belőle minden ehetőt, és kigurították az összes hordót, bár néhány törvényen kívüli sajt a pincében nem adta könnyen magát.

Az asztal összedőlt. Homárollók és gyertyák hevertek a tönkretett teríték körül. Semmi nem mozdult.

Ekkor valaki eltüsszentette magát, és némi korom hullott le a kandallóba, amit Ogg Ángyi, majd végül Casanunda kicsi, fekete és zaklatott alakja követett.

— Fúj! — nézett végig Ángyi a romhalmazon. — Milyen lehangoló.

— Hagynia kellett volna, hogy felvegyem az átkozottakkal a harcot!

— Túl sokan voltak, fiam.

Casanunda undorodva a padlóra dobta a kardját.

— Már éppen kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz, és akkor egyszer csak beront ötven tünde! A fenébe! Velem mindig ez történik!

— Ez a fekete legnagyobb előnye, nem látszik rajta a korom — csapongott el Ogg Ángyi, miközben a ruháját porolta. — Szóval sikerült nekik. Eszmének igaza volt. Hol lehet vajon? Hát, mindegy. Gyerünk!

— Hova megyünk? — kérdezte a törpe.

— Le, a kunyhómba.

— Ah!

— Hogy magamhoz vegyem a seprűmet — jelentette ki szilárdan Ángyi. — Az én gyerekeimen nem fog a Tündekirálynő uralkodni. Úgyhogy szerzünk egy kis segítséget. Nagyon elfajult a helyzet.

— Felmehetnénk a hegyekbe — javasolta Casanunda, miközben a lépcsőn óvakodtak lefelé. — Ott több ezer törpe él.

— Nem — válaszolta Ángyi. — Eszme nem lesz túl hálás, de mindig én vagyok az, aki meglóbál egy zacskó cukorkát, amikor túlvállalja magát… és azt hiszem, ismerek valakit, aki igazán gyűlöli a Királynőt.

— Hát, olyat, aki a törpéknél jobban gyűlöli, nem fog találni — kétkedett Casanunda.

— Ó, dehogynem — válaszolta Ogg Ángyi. — Mert én tudom, hol keressem.

A tündék Ángyi kunyhóját is feldúlták. Nem akadt olyan bútor, ami egyben maradt volna.

— Amit nem visznek el, azt összetörik — morogta Ogg Ángyi.

Lábával a romok közé túrt. Üveg csörrent.

— Azt a vázát Eszmétől kaptam — közölte az érzéketlen világgal. — Soha nem szerettem igazán.

— Miért csinálnak ilyesmit? — nézett körbe Casanunda.

— Ó, az egész világot összetörnék, ha úgy gondolnák, hogy szép hangot fog közben adni — felelte Ángyi. Visszalépett az udvarra, körbetapogatózott az alacsony zsúptető pereme alatt, majd diadalittas kis nyögéssel előhúzta a seprűjét. — Mindig oda rejtem — magyarázta —, mert félek, hogy elcsenik a kölykök és elviszik egy körre. Maga mögém ül, bár egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet. Casanunda megremegett. A törpék általában félnek a magasságtól, mivel nem nagyon van rá lehetőségük, hogy hozzászokjanak.