— Tényleg úgy gondolod?
— Ó, igen! — próbált kétségbeesetten szavakat találni Soma. — Megvan hozzá az alakja.
Magrat leült, és módszeresen bepólyálta a fiú karját és ujjait a selyemfoszlányokkal. Rubina már keményebb diónak bizonyult. Magrat fertőtlenített és összevarrt és kötözött, miközben a fiú csak ült, nézte, és próbált nem gondolni jegesen-tüzesen sajgó karjára.
— Csak nevettek, és leszúrták. Rubina meg sem próbált elszaladni. Olyan volt, mintha csak játszanának — ismételgette.
Valami oknál fogva Magrat Csövesre pillantott, akiben volt annyi tisztesség, hogy lesüsse a szemét.
— Hegyes fülek és simogatnivaló haj — mondta általánosságban. — Elbűvölő természet. És amikor jól érzik magukat, kellemes hangot adnak ki.
— Mi?
— Csak elgondolkoztam. — Magrat felállt. — Rendben. Tüzet rakok, idehozok pár számszeríjat, és megtöltöm őket neked. Te meg tartsd zárva az ajtót, és ne engedj be senkit, hallod? És ha nem jönnék vissza… próbálj meg eljutni valahova, ahol emberek vannak. Menj fel a törpékhez a Rézsiklóra! Vagy a trollokhoz.
— Mire készül?
— Megnézem, mi történt a többiekkel.
Magrat kinyitotta a zsákot, amit a fegyvertárból hozott. Egy sisak volt benne. Szárnyak díszítették, és Soma véleménye szerint nem tűnt túl praktikusnak [33] Ezt azért tudta, mert a Népszerű páncélzat előző havi számában megjelent egy cikk, „Teszteltük a húsz legjobb ötven dollár alatti sisakot” címmel. Egy másik tanulmánynak az volt a címe, „Harci bárdok: a nagy dobás”, és a végén fél tucat új tesztelői állást hirdettek meg.
. Tartalmazott továbbá egy pár lánckesztyűt, és rozsdás fegyverek válogatott gyűjteményét.
— De odakint biztos sokan vannak még!
— Inkább kint legyenek, mint itt bent.
— Ért a harchoz?
— Nem tudom. Soha nem próbáltam — felelte Magrat.
— De ha itt várunk, előbb-utóbb biztos jön valaki.
— Igen. Én is ettől tartok.
— Úgy értem, nem muszáj ezt megtennie!
— De igen. Holnap férjhez megyek. Vagy így, vagy úgy.
— De…
— Fogd be!
Meg fogják ölni, gondolta Soma. Nem elég, ha az ember fel tudja emelni a kardot. Tudnod kell, melyik végét lehet az ellenségbe döfni. Nekem kéne őriznem a kastélyt, és most meg fogják ölni…
De…
De…
Szemen lőtte az egyiküket a kulcslyukon keresztül. Én nem tudtam volna megtenni. Én mondtam volna valami olyasmit előtte, hogy: „Kezeket fel!” De neki az útjában álltak, és simán… eltakarította őket onnan.
Akkor is meg fog halni. Csak egyszerűen bátran fog meghalni.
Bárcsak itt lenne anya!
Magrat összehajtogatta a pecsétes menyasszonyi ruha maradékát, és belegyömöszölte a zsákba.
— Van lovunk?
— Vannak… tündelovak az udvarban, kisasszony. De nem hiszem, hogy azokat meg tudná lovagolni.
Azonnal ráébredt, hogy pont ezt nem lett volna szabad mondania.
Az állat fekete volt, és nagyobb, mint amire Magrat emberi lóként gondolt. Vérben forgó szemét forgatta a nő láttán, és próbált olyan testhelyzetet felvenni, amiből meg tudja rúgni.
A lánynak csak úgy sikerült felszállnia rá, hogy előtte gyakorlatilag a ló összes lábát az istálló falán sorakozó gyűrűkhöz kötötte. Ám amikor sikerült ráülnie, a hátas viselkedése megváltozott: a rendszeresen ostorozott állatok engedelmességét sugározta magából, és olybá tűnt, mintha nem is maradt volna szabad akarata.
— A vas miatt van — magyarázta Soma.
— Mit tesz velük? Csak nem fájhat nekik!
— Nem tudom, kisasszony. Olyan, mintha megfagynának tőle, vagy valami ilyesmi.
— Zárd le a kapurostélyt, miután elmentem!
— Kisasszony…
— Rá akarsz venni, hogy maradjak itt?
— De…
— Akkor fogd be!
— De…
— Erről a helyzetről eszembe jutott egy népdal — mondta Magrat. — Volt ez a lány, akinek elrabolta a vőlegényét a Tündekirálynő, de a lány nem kezdett el sápítozni, hanem lóra pattant, és dalolva indult megmenteni a párját. Hát, nekem is ez a szándékom.
Soma megpróbált vigyorogni.
— Énekelni fog? — kérdezte.
— Harcolni fogok. Van miért, nem? És minden mással befuccsoltam.
A fiú azt akarta válaszolni: de ez nem ugyanaz! Harcba indulni, ha az ember valós személy, nem olyan, mint a népdalokban! Az életben az emberek meghalnak! Népdalok esetén nem kell mást észben tartani, mint hogy az ember a fülében tartsa az egyik ujját, és hogy mi van a következő verszakban! A való életben senki sem mondja, hogy holl-alattiríj-ahollalat-hohó!
Aztán végül azt válaszolta inkább:
— De, kisasszony, ha nem tér vissza…
Magrat megfordult a nyeregben.
— Visszatérek.
Soma nézte, hogy bírja ügetésre a csigalassúsággal mozgó lovat, majd tűnik el a felvonóhíd mögött.
— Sok szerencsét! — kiáltotta utána.
Majd leengedte a kapurostélyt, és visszament az erődbe, ahol három töltött számszeríj várta a konyhaasztalon.
És a harcművészetekről szóló könyv is ott feküdt; az, amiért a király külön elküldetett.
Felszította a tüzet, a széket az ajtó felé fordította, és fellapozta a Haladóknak részt.
Magrat félúton járt a tér felé, amikor kifogyott belőle az adrenalin, és utolérte az előző élete.
Lenézett a páncélra meg a lóra, és azt gondolta: teljesen megőrültem.
Az az átkozott levél tehet róla. És meg is ijedtem. Úgy gondoltam, most megmutatom mindenkinek, milyen fából faragtak. És valószínűleg ki fog derülni, hogy olyan fából, amiben vér van és remegő, lilás-rózsaszínes csövek meg egyebek. Azokkal a tündékkel csak szerencsém volt. És nem gondolkoztam. Amint elkezdek gondolkozni, elrontok mindent. Nem hinném, hogy még egyszer szerencsém lenne…
Szerencse?
Vágyakozással gondolt a folyó fenekén lévő, medálokkal és talizmánokkal teli zsákra. Soha nem működtek igazán, már ha az élettörténete alapján levonhatja ezt a következtetést, de talán — rettenetes gondolat — megakadályozták, hogy még rosszabbra forduljanak a dolgok.
Alig égett pár fény a városban, és sok háznak fel volt húzva a redőnye.
A lópaták hangosan csattogtak a kövezeten.
Magrat az árnyékokat figyelte. Régen ezek csak árnyékok voltak. Most átjárók lehettek akármi felé.
Felhők gyülekeztek a Perem felől. Megremegett.
Ilyet még soha nem látott.
Igazi éjszaka volt.
Lancre-re leszállt az öreg éjszaka. Nem egyszerűen a nappal hiányáról volt szó, amit a hold és a csillagok vigyáznak, hanem valami olyasminek a kiterjesztése, ami már jóval azelőtt létezett, hogy a fény definiálhatta volna a hiányával. A fák gyökerei közül, a kövek alól bontakozott ki, és végigkúszott a földön. Lehet, hogy a zsákja, melybe az alapvető eszköztárának tartott dolgokat tette, a folyó fenekén hevert, de már több mint tíz éve boszorkányként dolgozott, és érezte a rettegést a levegőben.
Az embereknek rossz az emlékezőtehetségük. De a társadalomnak jó memóriája van, a raj emlékszik, úgy kódolja az információt, hogy az elme cenzorai elsiklanak felette, nagymamáról unokára szálló kis zagyvaságok útján, amelyeket arra sem tart érdemesnek az ember, hogy elfelejtse őket. Az igazság néha ördögi módon tartja magát életben, az információ hivatalos letéteményeseinek minden erőfeszítése ellenére.
Ősi daltöredékek csendültek fel Magrat fejében.
Читать дальше