Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Egy kaptárat addigra már ki is nyitottak. Dühös méhek rajzottak felhőként a három alak körül, miközben lábak tapostak a lépen, a mézen és a petéken.

A nevetés elhallgatott, mikor egy fehér kabátos, maszkos figura jelent meg a sövény mögött. Hosszú fémcsövet emelt rájuk.

Senki nem tudta pontosan, mit rak Brooks úr a permetezőjébe. Tartalmazott régi dohányt, leforrázott gyökereket, kéregdarabokat, és olyan gyógynövényeket, amelyekről Magrat még csak nem is hallott. Fénylőn ívelt át a sugár a sövény felett, a szeme között találta el a középső tündét, és róla fröcscsent a másik kettőre.

Brooks úr szenvtelenül bámulta a haláltusájukat.

— Darazsak — morogta.

Ezután visszament, előkeresett egy dobozt, meggyújtott egy viharlámpát, majd gondosan, óvatosan, a csípésekkel nem törődve elkezdte javítani a sérült lépeket.

Soma lassan már nem is érezte a karját, leszámítva azt a forró, tompa sajgást, ami azt jelezte, hogy legalább egy csontja eltört, illetve azzal is tisztába volt, hogy annak a két ujjának nem így kellene kinéznie. Annak ellenére, hogy ingujjban volt, izzadt. Nem lett volna szabad levennie a páncélingét, de nehéz nemet mondani, amikor egy tünde fogja az íját az emberre. Soma tisztában volt azzal, amivel sokan szerencsére nincsenek — hogy a páncéling nem véd a nyilak ellen. Különösen akkor nem, ha az ember fejét veszik az íjjal célba.

A folyosókon át a fegyvertárhoz vonszolták. Legalább négy tünde állt körülötte, de az arcukat nem látta. Eszébe jutott, amikor a Mágikus Lanterna előadása Lancre-be érkezett. Soma transzban bámulta Ogg Ángyi egyik kifeszített lepedőjén a sebesen váltakozó képeket. A tündék arca is erre hasonlított. Volt szemük és szájuk valahol, de minden egyéb ideiglenesnek tűnt rajtuk, úgy suhantak át az ábrázatukon az arcvonások, akár a vásznon a képek.

Nem beszéltek sokat. De rengeteget nevettek. Vidám egy társaság voltak, különösen, amikor azzal kísérleteztek, hogy meddig lehet egy ember karját hátracsavarni.

Valamit megbeszéltek egymással a saját nyelvükön, majd az egyik Soma felé fordult, és a fegyvertár ajtajára mutatott.

— Szeretnénk, ha kijönne a hölgy — közölte vele. — Mondd meg neki, ha nem jön ki, akkor tovább játszadozunk veled!

— És mit csináltok velünk, ha kijön? — kérdezte Soma.

— Ó, hát akkor is játszani fogunk veletek — nyugtatta meg a tünde. — Ez a legjobb az egészben. De azért egy kis reményt megérdemel, ugye? És most beszélj vele!

Odalökték az ajtóhoz. Soma bekopogott, reményei szerint tisztelettudóan.

— Izé. Királyné kisasszony?

Magrat hangját letompította a vastag ajtó.

— Igen?

— Én vagyok az, Soma.

— Tudom.

— Itt vagyok kint. Izé. Azt hiszem, bántották Tockley kisasszonyt. Izé. Azt mondják, hogy ha nem jön ki, akkor tovább bántanak. De nem muszáj kijönnie, mert ők nem mernek bemenni a sok vas miatt. Úgyhogy a maga helyében én nem hallgatnék rájuk.

Némi csörgés hallatszott, majd egy pendülés.

— Magrat kisasszony?

— Kérdezd meg — javasolta a tünde —, van-e bent étel és víz!

— Kisasszony, azt mondják…

Az egyik tünde félrelökte. Ketten az ajtó két oldalára álltak, egy harmadik pedig rátapasztotta hegyes fülét, majd letérdelt, és vigyázva, nehogy túl közel hajoljon a vas zárszerkezethez, bekukucskált a kulcslyukon.

Kattanásszerű hang hallatszott. A tünde egy pillanatra mozdulatlan lett, majd hang nélkül, kecsesen felborult.

Soma pislogott.

Öthüvelyknyi számszeríjvessző állt ki a tünde szeméből. A tollakat leborotválta róla a kulcslyuk.

— Tyű! — szólalt meg.

A fegyvertár ajtaja kicsapódott, de nem látszott bent más, csak sötétség.

Az egyik tünde nevetni kezdett.

— Hát, ennyit róla — mondta. — Milyen ostoba volt… Hölgyem? Meghallgatja a harcosát?

Elkapta a fiú törött karját, és megcsavarta.

Soma próbált nem kiáltani. Lila fények villantak fel a szeme előtt. Azon gondolkozott, mi lesz, ha elájul.

Azt kívánta, bárcsak itt volna a mamája.

— Hölgyem — folytatta a tünde —, ha ön…

— Hát jó — szólalt meg Magrat valahol a sötétség mélyén. — Kimegyek. De ígérjétek meg, hogy nem esik bántódásom!

— Ó, természetesen megígérem.

— És elengeditek Somát.

— Hát persze.

Az ajtó két oldalánál álló tündék összebiccentettek.

— Kérem szépen…! — könyörgött Magrat.

— Rendben.

Soma felnyögött. Ha az anyja vagy Mállottviksz nagysága lenne itt, ők inkább meghalnának, mint hogy megadják magukat. Id'sanyának igaza van — Magrat mindig is túl kedves és érzelgős volt…

…s pár pillanattal azelőtt keresztüllőtt egy nyilat a kulcslyukon.

Valami nyolcadik érzék sugallatára Soma áthelyezte a súlypontját. Felkészült arra, hogy ha a tünde szorítása csak egy pillanatra is, de meggyengül a karján, rögtön ugorjon.

Magrat jelent meg az ajtónyílásban. Egy ősöreg faládát tartott a kezében, melynek oldalán hámló felirat jelezte, hogy „Gyertyák”.

Soma reménykedve nézett végig a folyosón.

Magrat a mellette álló tündére ragyogtatta mosolyát.

— Ezt neked hoztam! — mondta, és átnyújtotta a dobozt. A tünde automatikusan elvette. — De nem nyithatod ki. És jusson eszedbe, megígérted, hogy nem bántasz!

A tündék körbevették a jövendő királynét. Egyikük felemelte a kezében tartott kőkést.

— Hölgyem? — szólalt meg az első, finoman ringatva kezében a ládát.

— Igen? — kérdezte Magrat félénken.

— Hazudtam.

A kés a háta felé suhant.

Majd összetört.

A tünde ránézett Magrat ártatlan ábrázatára, aztán kinyitotta a ládát. Csöves két nagyon idegesítő percet töltött a dobozban. Egy dobozba zárt macska elvben élhet is, meg halott is lehet. Amíg meg nem nézi az ember, addig nem derül ki. Ami azt illeti, maga a doboz kinyitása determinálja a macska állapotát, bár ebben a konkrét esetben a macska állapotfüggvénye háromfajta lehetőséget engedett meg: az Élő Macskáét, a Halott Macskáét, és a Halálosan Felbőszült Macskáét.

Soma oldalra vetette magát, ahogy Csöves egy taposóaknát utánozva kitört a ládából.

— Ne aggódj miatta! — nyugtatgatta álmodozó hangon Magrat a macskával cséphadaróként küzdő tündét. — Nagyon érzékeny lélek.

Majd ruhája ráncai közül előhúzott egy kést, megfordult, és leszúrta a mögötte álló tündét. Nem célzott túl pontosan, de nem is volt rá szükség. A penge vasból készült.

A manőver befejezéseképpen kecsesen megemelte szoknyája szegélyét, és térden rúgta a harmadikat.

A fiú fémes villanást látott, mielőtt Magrat lába megint eltűnt volna a selyem alatt.

A lány egy könyökmozdulattal oldalra lökte az üvöltő tündét, besietett az ajtón, és egy számszeríjjal tért vissza.

— Soma — kérdezte —, melyikük bántott?

— Mindegyikük — válaszolta Soma erőtlenül. — De az, amelyik Csövessel harcol, az szúrta le Rubinát.

A tünde megpróbálta eltávolítani a macskát az arcáról. Zöldeskék vér ömlött tucatnyi sebéből, és Csöves belekapaszkodott a karjába, amikor a falhoz csapta.

— Hagyd abba! — szólította fel Magrat.

A tünde lenézett a számszeríjra, és mozdulatlanná vált.

— Nem fogok kegyelemért könyörögni — mondta.

— Jó — válaszolta Magrat, és elsütötte a fegyvert.